Susan Welden nagyot nyújtózkodva ébredt. Behunyt szemmel élvezte a hálószoba ablakán behatoló napfényt. A függönyt mindig csak félig húzta be. Szerette éjjel, ha a hold besüt, kora reggel pedig a felkelő nap sugaraira imádott ébredni, amelyek kacéran csiklandozták arcát, nyakát. Ha az időjárás megengedte – ahogy ezen a napon is –, akkor az ablakot is nyitva hagyta.
Beletúrt háta közepéig érő, aranyszínű hajába, és kiszállt az ágyból. Megnézte magát az ágy mellett lévő egész alakos tükörben. Elégedett volt a látvánnyal, a csodálatos formákkal. A természet hosszú, vékony combokkal; lapos hassal; telt, de nem nagy mellekkel és szép barna bőrrel látta el. A férfiak nagyon odavoltak érte.
A Susan Weldent mint művésznevet használta. A modellszakmában ez szerinte alap. A leánykori – saját véleménye szerint: paraszti – nevét mégse tárhatta a széles publikum és a művészvilág elé!
Szegénysorban nőtt fel, de nem érzett büszkeséget amiatt, hogy ki tudott onnan evickélni. Sokan reklámozták, hogy honnan emelkedtek ki tehetségüknek köszönhetően, ő viszont takargatta ezt. Iszonyattal töltötte el az az élet, amelyet akkor élt. Mindig attól rettegett, hogy egyszer újra oda süllyed vissza.Amikor nemhogy napi háromszor, de egyszer sem tudott enni. Azért dolgozott olyan sokat, néha éjt nappallá téve, hogy ezt elkerülje.
Most szabadnapja volt. Ritkaságszámba ment, ezért elhatározta, olyan sokáig alszik, ameddig neki jólesik. Majdnem délre járt az idő, és délutánra megbeszélte a barátnőjével, hogy elmennek egy nagyot vásárolni.
Susan jelenleg szingli volt. Legutóbbi barátjával fél éve szakított. Nem mintha nem szerette volna. Kicsit talán igen, az elején. De a srácnak valószínűleg csak a teste meg a pénze kellett. Mikor ő erre rájött, kihajította. Ráadásul Susan a függetlenséget jobban imádta, mint a férfiakat. Nem tartozott senkinek beszámolóval. Annyit dolgozhatott, amennyit akart. Sokat melózott, nehogy még egyszer szegény legyen! Szabadidejében addig aludt, ameddig nem szégyellt, márpedig pihenni semennyit nem restellett! Felkelés után nem kellett ágyba vinni senkinek a reggelit – legutóbbi párja ezt elvárta tőle! –, és nem mellékesen akkor mehetett a barátnőivel a plázába vásárolni, amikor csak akart.
Aranyélet. Pláne itt, a II. kerületben. Gyönyörű és viszonylag tiszta levegőjű hely, annak ellenére, hogy a belváros talán ha két kilométerre fekszik. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy hegyes-dombos helyre épült. A kerület jó része a Budai Tájvédelmi Körzethez tartozik. Legfrekventáltabb része a Rózsadomb, amely nevét a török hódoltságnak köszönhette. A legenda szerint ugyanis az oszmánok előszeretettel ültették be a dombot rózsával.
A tengernyi munkának, a csaknem zéró szabadidőnek többek közt az lett az eredménye, hogy Susan vehetett itt egy szép, nagy házat. Itt, ahol gyermekkora óta akart. Amit mindig is hallott rég meghalt édesanyjától. Szegény asszony mindig azt mondogatta, hogy ha egyszer nyer a lottón, vesz egy nagy házat a Rózsadombon, és nem csak magának, de Susannek is! Ha majd felnő és ő már nem lesz, akkor is legyen a lányának biztos otthona! Welden anyja is rengeteget dolgozott, de neki nem jutott más, mint alamizsna. Arra viszont sose sajnálta a pénzt, hogy Susant iskolába járassa. Még ha nem evett, csemetéje akkor is ki tudta fizetni a tandíjat, illetve a felsőoktatással és a kollégiumi élettel járó nem csekély egyéb kiadásokat. És meglett az eredménye, mert egy egyetemi szépségkirálynő választáson valaki egyszer csak felfigyelt a lányára, és onnan egyenes út vezetett a modellkedésig.
Csak hát Susan anyja ezt már nem élhette meg. Már vagy öt éve meghalt. Úgy, ahogy egész életében élt: munka közben. Fát pakolt a nagy kosárba, és hordta be a télire valót, aztán vagy a nagy erőlködéstől, vagy a be nem fizetett számlák miatti aggódástól, esetleg a kettőtől együtt, de a szíve egyszer csak felmondta a szolgálatot. És ő nem volt ott vele, hogy segítsen, pont akkor tette le a jogosítványt…
A legtragikusabb az egészben az, hogy Susan anyagi helyzete nem sokkal később óriási pozitív fordulatot vett, de anyja ezt már nem élvezhette. Na, nem az életbiztosításnak köszönhetően, mert az arra se volt elég, hogy a temetést és az adósságokat fedezze. A sok munka, és persze a szerencse az oka. Borzalmas volt viszont abba belegondolnia, hogy az anyjának egy évet kellett volna még csupán „kihúznia”, és nem szorult volna rá arra, hogy a szomszédtól kérjen kenyeret enni, zsírt a sütés-főzéshez, vagy cukrot a teába…
Susan nem szívesen gondolt ezekre a fájdalmas dolgokra, de általában el tudta hessegetni a fejéből a negatív emlékeket. Huszonnyolc éves múlt, ereje teljében érezte magát.
Néhány hónapja lakott itt, és nagyon tetszett neki. A panoráma csodálatos volt. Simán el lehetett látni akár a „Nagy Kék Folyamra” is. Néha szinte harapni lehetett a levegőt, olyan friss volt és üde. A lány imádott felkelés, majd némi nyújtógyakorlat és reggelizés után kimenni az erkélyre, hogy ott teleszívja a tüdejét. Sohasem dohányzott, eszébe sem jutott, hogy így rongálja magát. Ahhoz túlságosan szerette és becsülte gyönyörű testét.
Néha, reggel vagy délelőtt kocogni is elment. A nagy kiterjedésű zöldövezetben ehhez adott is volt minden. Ilyenkor nem azt érezte lényegesnek, hogy edze magát – bár az sem utolsó szempont, de arra ott volt a futópálya, ahová szintén eljárt –, hanem az, hogy ráhangolódjon a nap eseményeire. A sétákat meg egyenesen imádta. Autóval csak akkor közlekedett, ha sietett. Ha ideje engedte, akkor ráérősen átsétált a városrészen, és nem is mindig a legközelebbi autóbusz vagy villamosmegállóban szállt fel.
Ezen a napon nem sétált, és nem is kocogott. A sok alvás ellenére is kissé fáradtnak, levertnek érezte magát. „Talán túlaludtam magam!” – gondolta, és megpróbált nem foglalkozni vele többet. Épp úgy, ahogy a hajnali fejfájásával sem, ami akkor tört rá, amikor egyszer felkelt, hogy kimenjen a mosdóba. Ami viszont még feltűnt neki, az az étvágytalanság volt. Szokásával ellentétben nem evett kelés után semmit. Mindezt a sok munkának tudta be. Reménykedett, hogy a délutáni vásárlás meg a barátnőjével való csacsogás regeneráló hatással lesz rá.
Tévedett.
Elment ugyan a plázába mászkálni és kávézgatni, de a szokásosnál hamarabb jött haza, mert egyre pocsékabbul érezte magát. A barátnője meg is jegyezte, hogy olyan fehér, mint a fal, és jobb lenne, ha hazamenne pihenni a másnapi munka előtt. Ő először egy kirakat tükrében látta meg saját sápadt arcát, majd amikor a tisztább mosdótükörben tette mindezt, szót fogadott a lánynak. Venni sem vett magának semmit, ami kétségkívül ritkaságszámba ment nála.
Kora este belázasodott, de még mindig nem vette komolyan. Bebújt az ágyába, és a júliusi meleg ellenére is nyakig betakarózott. Rázta a hideg, fájt a feje. Abban bízott, hogy reggelre jobban lesz, talán kialussza magát – még mindig a kimerültséget vélte ludasnak –, vagy ha az előző nap megevett nagy adag jégkrém okozott nála egy megfázást, akkor kiizzadja azt.
Az éjszaka folyamán nagyon felszökött a láza. Mikor a mérőt kivette hónaljából, egészen ledöbbent. Kiskora óta nem ment fel harmincnyolc fok fölé a testhőmérséklete, most pedig majdnem elérte a harminckilencet is! Sose szokta magát átadni a betegségnek, de amikor éjfél előtt hevesen hányni kezdett, felhívta orvosát, dr. Sárközyt, és a tünetek felsorolása után kérte, hogy jöjjön ki hozzá a szokatlan időpont ellenére. A doktor félórán belül meg is érkezett – nem lakott messze –, és beszólt a kaputelefonon, majd amikor Susan egy gombnyomással beengedte, megvizsgálta őt.
Úgy vélte, páciense valahol komolyan megfázott – „Az a fránya jégkrém a ludas!” –, de semmi komoly. Esetleg egy kis gyomorrontással fűszerezve, mert lehet, hogy a hideg édesség még lejárt szavatosságú is volt! Nem – mondta a nő –, a dobozt már kidobta, a szemetet meg elvitték a kukások, így ezt nem lehet leellenőrizni. Az orvos adott neki láz- és fájdalomcsillapító injekciót, amitől a lány kicsit jobban lett. A doktor megvárta ezt, majd azt a tanácsot adta, hogy takarózzon be, és ha másnap nem javul az állapota, hívja őt ismét. Aztán elment.
Susan azonban hamarosan még súlyosabb állapotba került, mint előtte. A feje szét akart hasadni, és egész testében izomfájdalmak jelentkeztek. Hányás hányást követett, hónaljában és ágyékában is komoly fájdalmakat érzett. Gondolatai kuszák és néha meghatározhatatlanok voltak. Nem mindig tudta, hogy mi az álom és mi az ébrenlét. Nyaka megmerevedett, láztól égő fejét alig tudta vele mozgatni. Szakadatlanul száguldottak agyában a különböző képek, gyermekkori énje keveredett a felnőttkorival. Gyakran anyja görnyedt hátát látta maga előtt, egyszer pedig rég meghalt apja is megjelent a szobában.
Azokban a percekben, amikor agya kitisztult, félelem söpört át tudatában, mert tudta, ilyen betegséget, mint amiben most szenved, nem okozhat se kimerültség, se megfázás. Ez valami sokkal súlyosabb…
Reggelre már alig volt benne élet. Amikor kelnie kellett volna, hogy munkába menjen – kilenc óra tájékában –, nagy nehezen felhívta menedzserét, Asbóth Aladárt, hogy nem tud bemenni dolgozni.
– Miii? – kérdezte döbbenten a férfi, egy jóképű, harmincötös pasas, akit Susan még vonzónak is talált.
– Most dőlsz ágynak? Tudod, mennyi pénzünk ugrik azzal, ha lebetegedsz?
Susan tudta, de még mindig abban reménykedett, hátha javul az állapota. És hát az orvosa is megnyugtatta! Mindazonáltal hajthatatlan maradt az otthonmaradással kapcsolatban, ami nem csoda, hiszen kiszáradt nyelve alig forgott a szájában. Beszélni is nehezen tudott, nemhogy dolgozni menni.
– Na, jó! – mondta a menedzser ellentmondást nem tűrően.
– Akkor elmegyek érted most azonnal! Megnézem, hogy vagy, és ha lábra tudsz állni, akkor melózni is fogsz! Értve vagyok?
Értve volt.
Ő is odaért félóra alatt, csakúgy, mint dr. Sárközy. Susan alig tudott kivánszorogni a szobájából a tágas előtérbe, ahol a kaput nyitó műszerfalon megnyomott egy gombot. Asbóth nagy hévvel beviharzott, de amikor meglátta a lányt, rögvest földbe gyökerezett a lába.
– A franc essen bele Susan, te aztán tényleg szörnyen nézel ki! – mondta tágra nyílt szemmel, rámeredve a szoláriumban barnult, de most mégis szinte szürke bőrű, csapzott, megkínzott arcú lányra.
– Na, gyere, egy-két ruhát meg apróságot összeszedünk, és viszlek a kórházba! Így tényleg nem fogsz melózni!
Hamarosan úton voltak. A férfi felhívta Sárközyt, és közölte, hogy delikvense az éjszaka folyamán nem hogy javult volna, de sokkal rosszabbul lett. A doktor megígérte, hogy ő is elindul a kórházba.
A menedzser folyamatosan káromkodott vezetés közben, mert már most a reggeli órákban komoly dugóba került. A lámpák nem akartak zöldre váltani; egy kisteherautó majdnem belerohant az oldalába, és valami kőre is ráhajtott, ami ki tudja, mit keresett az utca közepén. Ráadásul egy kisgyermekes anya is átfutott előtte a piroson, több autóból érkező anyázástól kísérve. Asbóth egyfolytában tülkölt, kiabált ki az ablakon, miközben kérdezgette a hátsó ülésen fekvő Susant, hogyan telt az előző napja, mikor kezdte rosszul érezni magát, és jelenleg miképpen van.
Nem volt jól. Több ízben erős köhögés lett rajta úrrá, a fejfájástól a könnye is kicsordult, szédült, majd megint hányingere támadt. Valahogy felült, de nem volt ereje letekerni az ablakot, és erős köhögéstől kísérve véres epét hányt az anyósülésre.
– A rohadt életbe, Susan, nem tudtál volna az ablakon kiokádni? – kiabálta Asbóth a kormányt ütve.
A menedzser rettentő ideges volt. Úgy kelt fel, hogy folytatják a munkát, ami remélhetőleg sok pénzt hoz a konyhára. Erre kedvenc ügyfele – akit mellesleg nagyon szexinek is talált, és gondolkodott azon, hogy szorosabbra próbálja vele a kapcsolatot fűzni – jelenti, hogy nem tud dolgozni! Később kiderül, hogy nem csak valami gyenge megfázás, gyomorrontás vagy másnaposság – a férfi ez utóbbira gondolt először a telefonbeszélgetés közben, bár nem úgy ismerte védencét, mint aki nyakal –, hanem valami sokkal súlyosabb. És ráadásnak ez a sok barom autós is, a hab a tortán pedig az összemocskolt autója, ami már be is vette a romlott hányásszagot!
De ahogy a mellette lévő ülésre nézett, elfelejtette bosszúságát, azt hogy a nemrég kitisztított üléshuzatot most újra moshatja, és első alkalommal a nap folyamán a riadalom lett úrrá rajta. Az ülés csupa vér volt.
– Úristen, Susan, mit szedtél össze? – kérdezte, de igazából nem várt választ.
Végre odaértek a kórházba. Asbóth betámogatta a modellt a belgyógyászati épületbe. A recepción közölték velük, hogy dobjanak pénzt a vizitdíj-automatába, és várakozzanak.
– Mi? – kérdezte tágra nyílt szemmel a menedzser az SZTK-keretes szemüveget viselő középkorú nőtől.
– Várakozzunk? A fenébe is, hát nem látja, hogy a hölgy mennyire rosszul van? Most hányt vért egyenest bele a kocsimba! Maga szerint ez olyan állapot, amely halasztást tűr?
Nehezére esett, hogy választékosan beszéljen, ami nem is sikerült neki. A recepciós nő azonban a nyugalom szobrának bizonyult, ilyen kis semmiség nem zökkentette ki tartásából. Olybá tűnt, megszokta már a türelmetlen ügyfeleket.
– A szabályok önökre is éppúgy vonatkoznak, mint másokra! Fizessék be a díjat az automatába, és várják ki a sorukat!
– Az istenit! – füstölgött Asbóth, és a szürke géphez ment, ami egy bankkártyás pénzkiadó automatához hasonlított.
Előhalászott három darab százforintost a tárcájából, és bedobta. Bepötyögte a Susantől elkért TAJ-kártya azonosítóját, és idegesen toporogva várt a nyugtára. A lány közben a recepció mellett állt, a falnak támaszkodva.
– Őrület! – mondta a férfi, amikor visszatért a kis szelvénnyel.
– Ez az egészségügy egy bolondokháza! Meglátszik, hogy rég voltam kórházban, elszoktam ezektől a dolgoktól!
Ekkor viharzott be a forgóajtón dr. Sárközy. Egy pillantást vetett a lányra, és arca még riadtabb lett.
– Hogy van? – tette fel az ostoba kérdést.
– Marha jól, nem látja? – kiabált Asbóth, nem törődve a recepciós, és néhány arra járó beteg, illetve látogató rosszalló pillantásával.
– Doki, maga valamit nagyon elnézett, mert Susan egyre rosszabbul néz ki, ki tudja, milyen istenverte betegséget kapott el! Az éjjel már ide kellett volna hoznia!
– Jobban lett az injekció után! Csak egy megfázásnak tűnt! – hebegte védekezve az orvos.
– Megfázásnak? Süt a homloka, az autómban már vért is hányt vagy köhögött, vagy mit tudom én! Én vagyok az orvos, vagy maga? Az a legjobb az egészben, hogy még várakoznunk is kell. De legalább tudnánk, hol! Hé, maga! – vetette oda az őket most már kifejezetten dühösen méregető SZTK-keretes nőnek.
– Mégis merre menjünk egy feltehetően súlyos és fertőző betegséggel?
A recepciós eligazította őket. Örült, hogy nem az aulában hangoskodnak tovább.
Susan Welden magatehetetlenül feküdt a kórházi ágyon, karjába infúziót kötöttek. Az egyszemélyes kórteremben rajta kívül két orvos és egy ápolónő tartózkodott. Egyik doktor a civilben lévő Sárközy volt, a másik régi ismerőse, a kórház elismert professzora, dr. Martell István.
Szerencséjükre összefutottak a folyosón, így nem kellett várakozniuk. Dr. Martell egy pillantást vetett a lányra, aki már alig volt magánál, és rögtön tudta, hogy nagyon súlyos kórban szenved. A beteggel lévő hangoskodó fiatalember elmondása után ebben még biztosabb lett. Susannek lázcsillapítót és nyugtatót adott, mert újabb delíriumos roham jött rá. Ezután vitték be egy elkülönített kórterembe. Asbóthot pedig nagy nehezen rábeszélték – sőt, a végén dr. Martellnek kellett erélyesen ráparancsolnia –, hogy várakozzon kinn. Egyrészt – magyarázták neki – semmit sem segít, ha a betegszobában téblábol, másrészt jobb, ha nem érintkezik a továbbiakban a munkatársával, legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy a nő milyen kórban szenved.
A professzor tudta, hogy kollégája nagy hibát követett el, amikor éjjel nem vitette rögvest kórházba a lányt, vagy legalábbis nem vizsgálta meg figyelmesebben. Régóta ismerte Sárközyt, és mint magánember, jóban voltak, de szakmailag csaknem nullának tartotta. Ezt a véleményét eddig magában fojtotta, de biztos volt benne, hogy hamarosan „kiburul a liszt”, ahogy nagyanyja szokta mondani.
Most ott álltak a kórházi ágyon heverő modell mellett, és diagnózist próbáltak felállítani.
– 41,4! – mondta az ápolónő, mikor kivette Susan ruhája alól a hőmérőt.
Dr. Martell a fejét rázta.
– Nem ment lejjebb a lázcsillapító ellenére sem! – jegyezte meg, miközben a kigombolt kórházi pizsamát félrehajtva vizsgálgatta a lány testét.
Észrevette az ágyéki, nyaki és hónalji nyirokcsomók tojásdad alakú duzzanatát.
– Életemben először találkozom ezzel a betegséggel, már ha helytálló a diagnózisom. – mondta Sárközynek, mikor a vizsgálatot befejezte.
– Miért, mi ez? – kérdezte a másik orvos.
Dr. Martell nagyot sóhajtott és belekezdett.
– Rendkívül magas láz, delírium, véres hányás, a nyirokcsomók duzzanata, izomfájdalmak. Gyors lefolyású betegség. Nem hinném el, hogy nálunk, a 21. században megtörténhet, és csak akkor leszek száz százalékig biztos, ha megkapom a laboreredményt, de már így is majdnem az vagyok. A tünetek alapján milyen kórban szenved?
Dr. Sárközy számba vette az elhangzottakat, fejében fellapozta régi és azóta át nem ismételt tanulmányait, majd ránézett dr. Martellre, és leesett állal így szólt:
– Atyaisten! Ez pestis!