Miután a fiú megmentette Lunát, elvitte egy barátságos helyre, ahol Luna magához tért. Miután kinyitotta szemeit, felült, az
ágy mellett volt egy kis asztal, azon volt a hajgumija, azzal összekötötte a haját lófarokba, és körülnézett, hogy hol is van, de a helyet nem ismerte fel.
Arra se emlékezett, hogy hogyan került oda, ezután egy barátságos hang így szólt:
- Hála az égnek, hogy magadhoz tértél. Már kezdtem félni, hogy ez a bűnöző úgy elkábított, hogy belehalsz.
Mikor a hang irányába fordult, akkor egy kedves, mosolygós, barátságos arcú, fekete hajú és kék szemű fiú állt ott. A hangja
maga volt a csoda. Mély és öblös, megdobogtatta Luna szívét. A fiú rámosolygott. Luna dadogva így szólt:
- Örvendek a szerencsének, de te ki vagy?
- A nevem... Daniel – mondta hosszú megszakítással a fiú.
- Nahát, gyönyörű neved van. Az enyém... – kezdte el mondani Luna.
- Luna - vágott közbe a fiú.
- Honnan tudod, hogy hívnak? – kérdezte Luna.
- Most hagyjunk engem. Most te vagy a fontos. Hogy vagy? – kérdezte aggódva a fiú.
- Én jól vagyok, de te tudod, hogy ki vagyok, de én még mindig csak annyit tudok, hogy Danielnek hívnak. Többet nem –
mondta nevetve Luna.
- Nekem most az a fontos, hogy jól vagy. Más nem számít, ha gondolod, maradj még pihenni, de mehetsz is. Amit szeretnél –
mondta Daniel.
- Miért segítettél? – kérdezte Luna.
- Ha elmondanám, úgy se hinnéd el. Szüleid halála óta nem nagyon hiszel a csodákban. Amit persze teljes mértékben megértek.
Elvégre neked csak ők voltak, de ellöktél magadtól olyat is, aki mindennél jobban szeretett téged. Pilisszentléleken vagy most egyébként. Innen hamar el
tudsz jutni haza Esztergomba. Jó volt látni téged újra. Ég veled – mondta Daniel.
Ezután elhagyta a szobát. Luna folyton arra gondolt, hogy honnan tudott róla ennyi mindent egy idegen srác, miközben ő most
látta először életében. Miután Daniel elhagyta a szobát, ő is felállt és elindult haza Esztergomba. Fogalma sem volt, hogy ezzel a váratlan találkozással
egész élete és gondolkodási menete is megváltozik.