A trópusok egy másik világ. Életemben először voltam ilyen távol, és nem találtam a helyem. Szerencsére franciául beszéltek,
és így egy kicsit otthon éreztem magam.
A pálmák. Volt egy pálmafa a vidéki házam elött, mint Nizzában is, vagy Dél-Franciaországban, de itt mindenhol azt láttam.
Ez volt a természetes helyi díszlet. És körülöttünk körben az óceán a látóhatárig. Egy szigeten voltam távol mindentől amit ismertem.
Mint egy filmben. A stílushoz illő személyzet hangtalanul siklott körülöttünk, minden kívánságunk teljesítve. Itt semmi nem
volt abból, amit Párizsban magam mögött hagytam.
Luxusban élni csodálatos. Előttem legalább egy elnök lakott az elnöki lakosztályban, s megértettem, hogy akik a politikából
élnek, miért ragaszkodnak körmük szakadtáig a hivatalukhoz. A fényűzés, luxus, jólét, szolgálók mindenütt, a kielégített kívánságok. Igaz, volt kevésbé drága
szolgáltatás is, de hogy ide tudjon valaki jönni, mindenképp egy bizonyos életnívó szükséges. Ez volt a kiváltságok demokratizálódása.
Kérésemre a hotel ugyanolyan kocsit bérelt számomra az Avisnál, mint az enyém, hogy szabadon tudjak közlekedni a szigeten.
Turistáskodni akartam, utazni és mindent látni. A hotel egyik éttermében sokan voltak. Nagy részük másodmagukkal, vagy családok gyerekkel. Néhány hozzám
hasonló egyedülálló férfi és középkorú nő magányukba zárva. A hosszú út fáradalma ellenére ebéd után csavarogtam mellettem az üres ülésen a sziget térképével.
Az ülést nézve Lucyra gondoltam. Párizsban most déli egy óra lehet, ebédidő. Lucy a resto U1-ban, régi kollégáim a megszokott kis olcsó étteremben.
Mikor már Párizsban este nyolc volt, kettővel kevesebb, mint a szigeten, telefonáltam. Várta a hívást. Ez volt a benyomásom, mert azonnal válaszolt. Hangja
nevetett a készülékben, mondván:
– Máris felhívsz?
Egy banális beszélgetés. Itt szép az idő, ott is, hallottam szirénázni egy mentőt vagy rendőrautót, de rövid beszélgetésünk lényege egy mondat volt, egyetlen
egy, halk, szelíd hangon:
– Hiányzol nekem!
Kezdtem sajnálni, hogy otthon hagytam. Gyorsan jó éjt kívánva gondolataimba mélyedve néztem a hatalmas teraszon a csillogó Dél
Keresztjét, és a félteke többi csillagát. Komplikálódtak a dolgok közöttünk. Az egyszerű, szexuális kalandból észrevétlenül siklottunk egy komolyabb kapcsolat
felé.
Másnap a hotelben maradtam, a medencében lubickolni. Délután gondoltam, hogy a tengerpartra megyek a pálmafák alá, mert az
óceán nem nagyon izgatott. Megszoktam az Atlanti partot, ahol nyaralok nyáron, és féltem a hullámoktól, meg a hideg vizet sem szerettem. Természetesen téves
volt minden. Az Indiai óceán vize meleg és sima, mint egy tó.
A medence körül néhány házaspár süttette magát és egy káprázatos fiatal nő. Az első mióta itt vagyok. A napnak kínált testéről
Lucyra emlékeztem, csak vaskosabb kiadásban, és kicsit éltesebb. Az úszóruha csak a lényeget takarta és arca egy amerikai csillagra emlékeztett, Brad Pitt
nejére. Meglehet, érezte a tekintetemet, mert nyújtózkodva, mint a macskák, felkelt gyönyörű formáit mutatva, majd a vízbe ugrott, mint egy sportoló. Néhány
erőteljes tempó után előttem megállt szemeit törölve és haját csavarva, és elragadó szláv kiejtéssel megszólitott franciául.
– Szia, maga az egyetlen fogyasztható és egyedülálló férfi. Elfogadja a társaságomat?
Megdöbbentem. Elfogyasztható embernek nézni kicsit túlzónak találtam. Távol sem voltam, hála a masszázsnak és a különböző
erősítő gépeknek, dagadt izmú, atlétikus Adonisz. Különösen fürdőruhában nem, mert kis pocakom látható volt. Negyven éves korom óta ritkult a hajam, így most
kopaszodó homlokom egy nagyon intelligens ember benyomását keltette. Ez pedig téves idea volt.
A nő valóban elbűvölő, és igen magas. Legalább 175 centiméter, alig valamivel alacsonyabb mint én, vékony, de nem olyan
csontváz, mint a divatbemutatókon felvonuló lányok, gyufaszál vékony karjaikkal és combjaikkal. Büszkén hordta feszes, formás kis melleit és tudtam, hogy
picike melltartója teljesen felesleges.
– Ha akarja.
Zavartan kerestem a szavakat. Mit mondana egy ismeretlen, gyönyörű nőnek, ha megszólítja az uszodában? Arról nem beszélve,
hogy nem tudtam, hátha hivatásos, aki a hozzám hasonló fizető vendégre vadászik a világ minden hoteljában? Kiejtése után ítélve orosz származású, ez biztos.
Komplexus nélkül beszélt, ami az ismeretséget megkönnyítette. Keresztnevem kérdezve megadta sajátját:
– Valerija.
– A barátaim Lerának hívnak – magyarázta.
És én a barátja voltam, mert azt kívánta, hogy Lerának hívjam. Félórába sem telt, hogy megismerjem őt és a családját. Nem a
hotelekben vadászó hivatásos volt. Sokkal rosszabb. Egy orosz multimilliárdos üzletember, aki úgy mellesleg maffiafőnök, leánya volt. Az apja szerencsémre
nem volt itt, Angliában maradt egy futballklubot vásárolni, az anyja meg a dácsájukban valahol a Krím-félszigeten várakozott.
– Látja azt a két pasast? – és hosszú, vékony, hegyesre manikűrözött körmű ujjai megérintettek mutatva két, ormótlan nagydarab
embert egy napernyő alatt.
Rövid ejtőernyős haj, és vállaik szétnyomták a zakót.
– Ezek a testőreim. Soha ne tegyen fenyegető mozdulatot, mert magára ugranak, és nem akarom, hogy valami baja legyen.
Ez volt barátságunk kezdete. 35 éves, elvált, gyermektelen volt. És valóban nagyon szép. Délután kirándulni akart, s amíg
vezetés közben beszélgettünk, a visszapillantó tükörben egy nagy kocsit vettem észre mögöttünk 100-150 méter távolságban.
– Követnek minket – mondtam.
– Tudom, a testőrök – volt Lera válasza. – Ne izguljon Max, vigyáznak ránk!
Ezután mindig mögöttünk voltak kocsin vagy gyalog, s a végén elfeledkeztem jelenlétükről.
– És mit csinálnak majd ha véletlenül megcsókolom? – tettem fel a kérdést vezetés közben, és nem néztem rá.
Elnevette magát mielőtt válaszolt.
– Nyugodt lehet, nagy lány vagyok. Rám vigyáznak, és nem az elveszített ártatlanságomra. Ne nyugtalankodjon! – és
megnyugtatásul egy kis csókot lehelt a fülemre, és egy rövid pillanatig haja simogatta arcomat.
Sokat beszélt utazásairól és egy városról, valahol Moszkvától keletre, Kazanyról, ott született. Férfi honfitársait erőszakos,
részeg disznónak tartotta. Ezért nem sikerült a házassága sem.
Együtt vacsoráztunk, és utána a hotel egyik bárjában akart pezsgőzni, amit én nem szeretek. Félórával később könnyes tekintettel mondta:
– Köszönöm, Veuve Clicquot2 – majd a lakosztályába invitált.
A hatalmas, királyi lakosztály falai közt tűntünk el és az ágyban. Később a személyes palakővel díszített medencébe mentünk.
Meztelenül, testőrük nélkül, és a trópusi éj csillagaival takart minket. Valóban tündéri volt.
________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
1Egyetemi étterem
2Nagyon drága francia pezsgő