Délután Emmával az új bevásárlóközpontba megyünk, ahol az egyik kedvenc énekesünk fog fellépni, Vibder Balázs. A legjobb
barátnőm talán még nálam is nagyobb rajongója, én is szeretem a dalait, meg nagyon helyes, de semmi valóságalapja nincs a képzelgéseimnek. Balázs magas,
izmos, jóképű, illetve népszerű, minden nő szívesen töltené vele az éjszakát. Ellenben én, még a nevem is unalmas, Sorna Brigitta, ha ez mégsem lenne elég,
kövér vagyok. Egyetlen komoly kapcsolatom volt eddig, és annak nagyon csúnya vége lett, ezért rángat el ma a koncertre Emma, hogy jobb kedvem legyen.
Rengetegen vannak, viszont nekem semmi kedvem hozzá, Emma előre áll, én hátul oldalra, és MP3 lejátszón hallgatok zenét,
tudom, hogy koncerten vagyok, azonban most rockos a hangulatom. A kedvenc magyar rockbandám üvölt a fülemben, miközben megteszek mindent, hogy felejtsek,
hónapok teltek el a szakítás óta, de még nem tudtam túllépni a kapcsolatunkon. Meglepő módon Balázs száma következik a lejátszási listámon, ami mindig is
nagy hatással volt rám, eldöntöm, hogy ezt a számot meghallgatom, mielőtt csatlakozok Emmához. Hirtelen valami fura érzésem lesz, ráadásul mindenki engem
néz, utálom ezt! Az egyik füles kiesik a fülemből, vagyis ezt hiszem, amikor utána nyúlok, egy kezet érzek, ami meleg és kemény. Elém lépve a csodálkozástól
meg sem tudok szólalni, Balázs megáll előttem és a fülébe teszi a fülesem, ami egyébként nem túl higiénikus.
– Folytasd, kérlek – szól halkan, és a lejátszóm felé bök. Úristen, hangosan énekeltem? Nem tudok megszólalni, ezért csak
a fejem rázom. – Várj!
Kiveszi a zsebemből, újra indítja a számot, és mosolyogva int, hogy szálljak be.
Minden percben egyedül,
Minden bús csendbe merül,
Magányosan és némán,
Várom, hogy megtalálj!
Még mindig mosolyogva fogja meg a kezem, és egészen közel hajol. Az érintése meleg és puha, a szája nagyon közel van az enyémhez, érzem a leheletét az
ajkaimon.
– Tudom, hogy ijesztő, de gyönyörű hangod van, és hallani akarom megint, kérlek. Énekelj, mintha kettesben lennénk.
– Nem megy – suttogom a padlót nézve, ahelyett, hogy ránéznék.
– Bízz bennem! – mondja, mielőtt újrakezdi, ezzel arra kényszerítve, hogy az izzó szemébe nézzek.
Minden percben egyedül,
Minden bús csendbe merül,
Magányosan és némán,
Várom, hogy megtalálj!
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vele énekelek, és a mosoly az arcán hihetetlenül szexi, nem szabad ilyesmire gondolnom,
most nem! Mire észbe kapok, már a színpadon állva sorban énekeljük a számokat a lejátszóról, persze mind az ő dala. Az utolsó szám után közelebb lép hozzám,
és mielőtt felfognám, hogy mit csinál, megcsókol. Az ajka az ajkamon, meleg és pezsdítő, azonban helytelen. Nem nyitom ki a szám, és nem is próbálkozik,
ekkor értem meg, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. Holnap mindenki rajtam fog nevetni, hátralépek, és olyan gyorsan húzok el innen, ahogy csak lehet.
Kisietek a sétálóba és rágyújtok, nem hagyhatom itt szó nélkül Emmát, ezért kint várom. Anya mindig a legjobbkor hív, mivel másik városban lakok és este
van, muszáj felvennem.
– Szia, anya!
– Szia! Minden rendben? – kérdezi, mint mindig, ha később megyek haza.
– Igen, még tart a koncert, kilencre érek haza – hazudok rágyújtva egy újabb szál cigire.
– Busszal jössz?
– Mivel mással mennék? – kérdezek vissza, inkább viccből, mint bunkóságból.
– Ha lekésnéd a buszt, akkor hívj fel.
– Rendben anya, szeretlek!
– Vigyázz magadra, szeretlek!
Leteszem a telefont, és ekkor lép mellém Balázs, a másik oldalán Emmával.
– Minden rendben? – kérdezi a barátnőm.
– Hazamegyek. Holnap reggel találkozunk a szokott helyen.
– Várj! – fogja meg a könyököm Balázs. – Sajnálom! Annyira jól éreztem magam veled, azt hittem, hogy ez kölcsönös.
Most tényleg ennyire hülyének néz?
– Be kell mennem – közli Emma lelkesen. – Bent van Csanád.
Csanád, Balázs öccse, aki a fellépések technikai részét végzi. Emma elviharzik, és kettesben maradunk úgy két másodpercig.
Utána legalább száz nő állja körül, nem bánom, mert nem szeretem, ha majmot csinálnak belőlem.
– Gyere! – kapja el a kezem, és félrehúz. – Énekelj velem, nem közeledek feléd többet addig, amíg nem akarod. Utána
beszélgethetünk, mit szólsz? – nem nézek a gyönyörű mézszínű szemeibe, mert elgyengülök.
– Fogadtál valakivel? – súgom a szégyentől halkan, oldalra pillantva látom, hogy a tömeget biztonsági személyzet tartja
távol.
– Tessék? – döbben le, őszintének látszik vagy nagyon jó színész.
– Csak egy vicc?
– Gyönyörű hangod van, csupán annyit kérek, hogy énekelj velem. Utána elmehetsz, ha nem akarsz velem beszélni, viszont az
tényleg rosszul esne.
A színpadon fogja a kezem, és a szemembe nézve énekel, ha tudnék, se akarnék elfordulni. Egy órával később, amikor vége a
koncertnek, a rögtönzött öltözőhöz kísér. Felkészülök arra, hogy most behajtja az éneklés „árát”, egyáltalán nem tartom magam szépnek vagy vonzónak, bár
egy ingyen menet mégiscsak számít egy férfinak. Kellemesen kell csalódnom.
– Gyorsan átöltözök, és mehetünk, ha szeretnél velem beszélgetni. Láttam, hogy még részben kint vannak a bódék, szívesen
megnézném őket.
– Kint megvárlak – nem akarok itt lenni, amikor átöltözik, bólint, és kisietek.
– Brigi, megyek. Megleszel? – kérdezi a semmiből feltűnve Emma, a szája alapján egyértelmű, hogy mivel volt elfoglalva.
Feltűnik mellette Csanád, nem hasonlítanak egymásra Balázzsal, neki fekete haja és sötét szeme van, kisfiús mosolya teszi a
nők számára ellenállhatatlanná. Nem olyan magas, és átlagos testalkatú. Emma bemutat minket egymásnak.
Az órámra nézek, ami szerint lekéstem a vonatot, amivel menni akartam, a későbbivel alig lesz időm átérni a buszállomásra. Balázzsal sétálni kezdünk a Csapó utcán felfelé a karácsonyról itt maradt bódék felé. Nagyon kínosan érzem magam, az ismeretlen, váratlan helyzet sem
segít.
– Hol laksz? Hallottam, hogy anyukáddal beszéltél, és kilencre ígérted magad – töri meg végül a csendet Balázs.
– Nyíregyházán, egy óra múlva indul a vonatom, azzal még elérem a buszt – felelem, és örülök neki, hogy beszél.
– Vonat és busz? Mindennap átjársz Debrecenbe? – kérdez vissza meglepetten.
– Igen, én szeretem, kivéve, ha órákat kell várni a csatlakozásra.
– Minek tanulsz?
– Vegyészmérnöknek itt az egyetemen – válaszolok hálásan, mivel ez egy biztonságos téma.
– Az nagyon nehéz, apukám is imádja a kémiát.
– Én is szeretem.
– Kérsz? – mutat egy kürtöskalácsos bódéra.
– Nem – felelem, miközben a gyomrom apró csomóban van.
Miután vesz egyet, addig kínál, amíg meg nem kóstolom. Elmeséli, hogy két fiú tesója van, és ő a középső gyerek, pont, mint
én. Nekem egy öcsém, meg egy nővérem van. Tovább sétálva megfogja a kezem, nem rántom el, mert túl jó érzés, épp ezért nem lehet igaz. A keze puha, azonban
az ujjain bőrkeményedések vannak, talán gitározik? Olyan jóleső melegség árad szét bennem egyetlen érintésétől, hogy magam is meglepődök.
– Mi a baj? – kérdezi, és megállva engem néz.
– Semmi, mennem kell a vonathoz – terelek, mert kizárt, hogy megérezte a hangulatváltozásom.
– Nem bízol bennem?
– Alig két órája ismerlek – vallom be, ami azért is érdekes, mert biztonságban érzem magam mellette. – Igazából nem ez zavar,
hanem, hogy nem tudom a szándékaidat. Nézz magadra és nézz rám.
– Ez nevetséges – rázza meg a fejét.
– Szerintem is – ismerem el keserűen.
– Nem az, hanem, hogy erre gondolsz – magyarázza a szemembe nézve. – Nagyon jól érzem magam veled, ami nálam nagy szó és
szeretnélek jobban megismerni.
– Nem akarom magam egy újságban viszontlátni – suttogom és a szemem láttára törik össze.
– Megértem, nem mindenki tudja elfogadni ezt a felhajtást, ami velem jár.
– Azt nem akarom, hogy arról írjanak, mennyire naiv vagyok, mert elhiszem, velem akarod tölteni az idődet – fejtem ki, mire
felnevet, és megpuszilja az arcom.
– Sajnálom, csak úgy jött – folytatja zavartan. – Én nem szoktam játszadozni, tudom, hogy mit írnak a lapok, de nem igaz. Adj
egy esélyt, hogy bebizonyítsam.
– Ne verj át, kérlek! – sóhajtok fel megadóan. – Mindig legyél őszinte, csak ennyit kérek.
– Ígérem! – bólint rá mosolyogva. – Most pedig sétálunk még vagy…
– Megyek a vonathoz – szakítom félbe átlátszóan.
– Hazaviszlek, itt van a sofőröm, aki egyben a legjobb barátom is, Bávor Kornél.
– Nem, köszönöm, én inkább vonattal megyek – felelem, mire előveszi a telefonját és közli, hogy vonattal Nyíregyházára
megy.
– Mehetünk, nagyon régen ültem vonaton. Sétálunk az állomásig?
– Viccelsz? – szakad fel belőlem hitetlenkedve és döbbenten állok meg, mialatt próbálok rájönni a trükkre.
– Nem.
Kéz a kézben sétálunk az állomásra, ami már magában is hihetetlen, amikor pedig odaérünk, tényleg vonatra akar szállni. Amíg a
peronon várakozunk, egyre több dolgot árul el magáról, majd egyszer csak elhallgat. Megsimogatja az arcom, amitől libabőrös leszek, elképesztő érzés.
– Megcsókolhatlak? – kérdezi és a szemembe nézve várja a választ.
Túl szép, hogy igaz legyen.
– Nem – vágom rá hátrébb lépve.
– Rendben. Milyenek a tesódék? – hálás vagyok a témaváltásért, de látom, hogy rosszul esett neki.
– Az ördögöt mindig veszélyes a falra festeni – jegyzem meg, először azt hiszi, viccelek, de amikor látja, hogy komoly
maradok, bólint.
A vonaton bár most nem terveztem, elalszok, ahogy máskor, pontosan tudom, mikor hol járunk. Császárszállás után ébren maradok, és Balázs vigyorogva néz
rám.
– Ne haragudj, mondanom kellett volna, hogy aludni fogok – mentegetem magam bekapva egy rágót.
A kimerültség megint győzött.
– Hihetetlen, hogy alszol – jegyzi meg, nem tudom, mit látok rajta, érdeklődést, talán jókedvet, vagy csak ezt akarom látni.
– Végig tudtad hol járunk?
– Igen, évek óta ezt csinálom. Jól jön a plusz alvás, amikor későn fekszem és korán kelek. Most rohannom kell, szó szerint.
Már az ajtóban állok, hogy én szálljak le elsőként, van tíz percem átérni a buszhoz.
– Elviszlek – ajánlja, amikor mellém ér.
– Nem kell – jelentem ki, amikor a sorompó előtt megáll a vonat. – A francba!
– Szóval jól jönne egy fuvar? – mosolyog kárörvendőn.
– Nem akarom, hogy tudják, veled megyek haza, mert mindenki erről fog beszélni.
Eltűnik a mosoly az arcáról és megbántottság veszi át a helyét.
– Szégyellsz engem? – kérdezi fájdalmasan.
– Nem, csak ez nem ilyen egyszerű.
– Hazaviszlek, és ott állok meg, ahol akarod – dönt helyettem, ami nem tetszik.
A vonatról leszállva átsétálunk a parkolóba, ahol Kornél vár ránk. Őket valami külön bolygóról hozták ide, Kornél is magas és
izmos, egy apró heg fut az arcán, amitől igazi rosszfiús kinézete lesz. Világosbarna haj és szürke szemek vonzzák magukra a figyelmem, nagyon helyes, azonban
semmit sem érzek a szimpátián kívül. Bemutatkozás után, az összefont ujjainkat látva széles vigyorral ül be a volán mögé. A kocsiban hétköznapi dolgokról
beszélgetünk, Balázs nem engedi el a kezem sem, nagyon fura. Megáll az utcánk végén mielőtt kiszállhatnék, megállít.
– Nem akarom, hogy félreértsd, ez a te részed – mondja Balázs bizonytalanul, majd egy borítékot nyom a kezembe.
Belenézek, és alsó hangon százötvenezer forint van benne.
– Nem kell – nyújtom felé, nagyon rosszul néz ki ez az egész.
– Megdolgoztál érte – bizonygatja, és látom, hogy Kornél próbálja a mosolyát elfojtani, értékelem a kísérletet.
– Jézusom, ne mondd már ezt! – forgatom a szemem. – Nem tettem semmit. Mennem kell, mert elkések – az ülésen hagyom a
borítékot és kiszállok.
Hazasietek, de látom, hogy az autó lassan elhalad a ház előtt. Átöltözök és futni indulok. Néhány hete kezdtem komolyabban
sportolni, mindig is kövér voltam, többször is fogyóztam, csak valahogy nem volt jó.
Most viszont sokkal erősebbnek érzem magam, ami a kitartást illeti és rájöttem, annak ellenére, hogy rohadt fárasztó, imádok
futni. Teljesen kikapcsol az agyam és nagyon jó érzés utána, hogy végigcsináltam. A fürdőben vizet engedek, közben kirakom a zsebemből a telefont, amin egy
üzenet vár.
Ismeretlen: Remélem, hogy még találkozhatunk. Holnap reggel újra írok..
Mosolygok, nem tudom, hogy mit válaszoljak, helyette inkább Emmának írok..
Én: Most kaptam sms-t Balázstól, nem tudod, hogyan lehetséges ez?.
Szinte azonnal érkezik a válasz..
Emma: Biztosan kinyomozta valakitől, aki nem szeret szomorúnak látni..
Fürdés után nekiülök tanulni, amit négy óra magolás után feladok. Ágyba bújok, természetesen Balázsról álmodom.
Most ébredtem, és rohanok, mert el kell érnem a buszt, hogy le ne késsem a vonatot. Körülményesnek tűnik, de szeretem, a
buszozást utálom benne csak, a vonat a kedvencem. A legtöbb esetben alszom, komolyan mondom, hogy sokkal jobban, mint az ágyamban. Ha mégsem, akkor csak
bámulok ki az ablakon és ébren álmodok, mindenféle történet kering a fejemben. Hajnali öt óra van. Felöltözök, reggelizek, fogat mosok és kávézok, felkapom a
cuccom, majd halkan kirohanok a házból. Még sötét van, csípős, hideg szél borzolja a hajam. Éppen a kaput zárom be, amikor csipogni kezd a telefonom..
.
Balázs: Jó reggelt! Találkozhatunk az állomáson?.
.
Ráncolom a szemöldököm, tudom, hogy Balázs az, de mit akar? Tényleg nem értem, a vak is látja, hogy nem vagyunk egy
súlycsoportban. A vasútállomás mellett megállok, és rágyújtok a nap első cigijére. A számba véve élvezettel figyelem a parázsló végét, ahogy megszívom,
miközben mentolos füst árasztja el a tüdőmet. Még szürke minden, ilyenkor szeretem nézni a parázst, és a levegőben gomolygó füstöt, mielőtt eltűnik. Igen
tudom, hogy veszélyes, rákot okoz, ahogy sok minden más is. Az igazságot megvallva, a cigizést és a hatalmas számat leszámítva, én vagyok a legmegbízhatóbb
19 éves lány. Mindig mindent úgy teszek, ahogy a szüleim akarják, mert így kell lennie. A cigi volt az első, ami ellent mondott a korábbi lényemnek. Jól
tanulok, próbálok minél többet segíteni otthon, valamint nem vagyok bulizós fajta, gondolom, ezért hunynak szemet a cigi felett. Az elmélkedésem újabb sms
szakítja meg..
.
Balázs: Ma kifejezetten gyönyörű vagy!
.
Félretüdőzve a füstöt köhögni kezdek, ennyit a nap első száljáról. Ehhez ragaszkodok, az első szálat mindig kiélvezem,
ilyenkor nem rohanok sehova, és az agyam is felgyorsul tőle. Egy kéz simul a hátamra, amit a kabáton keresztül is forrónak érzek, és egy aggódó szempár
szegeződik rám.
– Nem ez volt a célom – motyogja Balázs gyengéden simogatva a hátam.
Már attól vadul ver a szívem, hogy hozzám ér.
– Mit akarsz? – bököm ki végre, amikor elmúlik a köhögés.
– Azt hittem, hogy nyilvánvaló – mondja anélkül, hogy elengedne.
Ja, ha a borítéknyi pénzt, meg ezt a véletlen találkozást nézzük, akkor igen, világos lenne, ha egy vékony, dögös modell
lennék. Ellenben én csak egy molett, átlagos, barna hajú, barna szemű lány vagyok, semmi extra, még csak óriási mellem sincs, hogy arra fogjam. Bár, ha
őszinte vagyok, akkor a melleimmel elégedett vagyok, illetve a hajammal, ami a derekamig ér és lazán hullámos.
– Nem, egyáltalán nem az – felelem hátrébb lépve, mert ha hozzám ér, akkor nehéz a beszédre figyelnem, helyette az ajkát
bámulom.
– Tetszel nekem, és meg akarlak ismerni – jelenti ki határozottan és kissé bizonytalanul folytatja. – Nem, valójában járni
akarok veled, de ha neked ez gyors, akkor haladhatunk lassabban is.
Ezen őszintén csak nevetni tudok, ő pedig leforrázva figyel, amitől elszégyellem magam.
– Nézz magadra, és utána rám.
– Abbahagynád egy percre az önmagad lenézését? Komolyan beszélek – hangosabban mondja és magabiztosan, míg felém lép. –
gy esélyt kérek, hogy bebizonyítsam, őszinték a szándékaim.
– De én… – kezdem, azonban az ujjait az ajkamra nyomva hallgattat el, ami előtte még senkinek sem sikerült.
– A lehető leglassabban haladunk, megelégszem azzal is, ha csak a kezedet foghatom. Ettől függetlenül, azt tudnod kell,
óriási erőfeszítésembe kerül, hogy ne csókoljalak meg. Mit szólsz? – kérdezi, az ujjai még mindig a számon.
Körberajzolja az ujjával, amitől a pulzusom az egekbe szökik. Még sosem éreztem ilyet egy férfi közelében, volt már barátom,
sőt szűz sem vagyok, azonban amit Balázs egyetlen érintése kivált belőlem, halálra rémít.
– Mit fognak szólni mások? – nyögöm ki az első dolgot, ami az eszembe jut, amitől a legjobban félek, nem magam miatt, már
megszoktam azt, hogy az emberek megvetnek és cikiznek. Őt féltem, nem hiszem, hogy valaha volt is gondja hasonlóval.
– Csak az számít, hogy te mit akarsz. Azt már tudod, én mit akarok.
– Én nem szeretnék második nő lenni egy…
Jézusom, ez egyre kínosabb, akármennyire is helyes, még egyszer nem leszek harmadik egy kapcsolatban, ha egyáltalán kapcsolatra gondolt.
– Szeretném, ha a barátnőm lennél és én sem örülnék neki, ha más fiúkkal találkozgatnál. Hűséges típus vagyok, ezért ezt
várom el visszafelé is.
– Nem tudom, még mindig nehéz elhinnem – mindezek ellenére is, úgy érzem, hogy biztonságban vagyok vele, ezért kockáztatva,
bólintok.
– Ez azt jelenti? – kérdezi és esküszöm, fülig ér a szája, mire egy csomó olyan dolog jut eszembe, ami nem volna helyes.
– Igen, emlékszel mit kértem tegnap?
– Legyek őszinte, ezt megígérem – mondja, majd idegesen egyik lábáról a másikra áll. – Megcsókolhatlak? – kérdezi, mialatt
összefűzi az ujjainkat.
Még szerencse, hogy álcázza magát, így nem ismerik fel, különben az újságban látnám magam viszont, amit ilyen külsővel nem akarok, kit hülyítek? Egyáltalán
nem akarok az újságba kerülni.
– Igen – felelem suttogva, ennyit a lassúságról, hibát követek el, amiért engedek a vágyaimnak.
Két kezébe fogja az arcom, először ad egy puszit a számra, hátra húzódik, és mosolyogva néz rám. Újra felém hajolva megcsókol,
majd a nyelvével végigsimít az ajkaimon, amitől szétnyílnak. A nyelve körbejárja a számat és rátalál az enyémre, ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, a
szájába nyögtem, de az lehetetlen, ugye? Ez csak egy csók. A kezeimmel a hátán markolom meg a kabátot, ő pedig az egyik kezét a derekamra csúsztatva
folytatja a csókot. Mire magamhoz térek, viszonzom, és most én fedezem fel a száját, ami csoki, kávé és füst ízű, imádom. Egyre mélyebben csókolom,
majd belemorog a számba, ami furán hangzik, mégis nagyon élvezem és elmosolyodok, így megszakad a csók.
– Erre megérte várni – mondja vigyorogva és ad egy gyors csókot.
– Basszus! – teljesen elvarázsolt, az órám szerint fél hét múlt.
Az nem lehet, hogy több mint harminc percig csókolóztunk.
– Azt hiszem, hogy jól jönne egy fuvar – nevet rajtam megint. – Ez volt életem legjobb csókja.
Ledöbbenek, és igazat adok neki, amitől még jobban vigyorog. Az autóhoz vezet, amiben most nem ül senki, úgyhogy a vezető oldalra száll be, miután nekem
kinyitotta az ajtót, és elindulunk Debrecenbe.
– Beszélnünk kell valamiről – jelenti ki, alig tizenöt perce indultunk el.
– Miről? – összerándul a gyomrom.
– Tegnap a koncert után megkeresték a menedzseremet, ugyanis sok fejesnek tetszettél, ezért téged is szerződtetni akar –
magyarázza, mintha ez olyan természetes lenne.
– Nem – vágom rá, még azt is utálom, ha egy zárt térben rám bámulnak, nemhogy színpadon álljak.
Jó, tegnap pont ezt tettem, de az nem számít.
– Miért nem? Gyönyörű hangod van.
– Én nem vagyok az, és utálom, ha bámulnak.
– Mi nem vagy? – kérdez vissza, összeszorítom a szám, nem felelek. – Hahó, tudom, hogy hallasz – oldalra nyúl és megfogja a
kezem.
– Nem akarom.
– Pedig nagyon jó lenne veled újra egy színpadon állni, de ha nem szeretnéd, akkor tiszteletben tartom – kihallatszik a
hangjából a csalódottság, ezért őszintének kell lennem vele. – Sokkal többet tudnánk találkozni.
– Emmával kell találkoznom a téren – jelentem ki, mire felvonja a szemöldökét. – A Kossuth téren.
– Rendben – bólint rá és nem problémázik a témaváltáson. – Mióta vagytok barátnők?
– Középiskola óta, rengeteg hülyeséget csinálunk együtt – mosolygok, amikor eszembe jut az újságosztás. – Te és Kornél?
– Gyerekkorunk óta, olyan, mintha a harmadik tesóm lenne, persze Csanád és Zalán is jó fej. Miért akarsz vegyészmérnök
lenni? – kérdezi és hirtelen válaszolni sem tudok. Fogalmam sincs.
– Talán mert szeretem a kémiát – felelem halkan.
– Ez nem volt túl meggyőző.
– Te miért lettél énekes? – dobom vissza a kérdést.
– Hogy veled találkozhassak – vágja rá vigyorogva. – Mindig is szerettem énekelni. Kilenc éve vagyok a szakmában és ne érts
félre, de annyi pénzem van, hogy egész életemre elég lenne. Idén töltöm a 29-et és tegnap este úgy mentem fel a színpadra, hogy befejezem.
– Mi? – bukik ki belőlem, mert annyira lehetetlen dolgot mond, hogy nem lehet igaz.
– Folyton utazok, éjjel dolgozok, nappal alszok, ami a legrosszabb, hogy nincs mellettem senki. Mindig is egy olyan nőt
képzeltem magam mellé, akinek nem számít, hogy ki vagyok, vagy, mennyi pénzem van. Aki észrevesz engem, nem csak az énekest, aki kedves, okos, figyelmes és
őszinte. Aki szép és elbűvölő, akinek az ajkát csókolnám minden percben. Amikor két szám között csend lett tegnap, meghallottalak, nem voltál hangos,
azonban valami hozzád húzott – nagy levegőt véve folytatja. – Téged akarlak, Brigi, hozzád akarok este hazatérni, azonban még fiatal vagy és nem sürgetlek.
Azt viszont tudnod kell, soha semmiben nem voltam még ilyen biztos.
Fel sem fogom teljesen, miről beszél, mert az istenverte agyam azokat próbálja kiszűrni, ami biztosan csak fecsegés lehetett.
Én szép? Nem hihetek neki. Talán majd egyszer, úgy négy vagy öt ruhamérettel vékonyabban.
– Állj meg itt! – mutatok a parkoló felé.
– Nem akartalak megijeszteni, csupán őszinte voltam, de lassan haladunk, ahogy szeretnéd – fordul felém, miután leparkolt.
– Figyelj rám. Elmondom, hogy mi zavar, utána elsétálok és te nem bukkansz fel, oké?
– Szakítasz velem alig másfél óra után? – kérdezi szomorúan.
– Gondold át amit mondok, és délután megbeszéljük. Így jó? – megfeszítve az állkapcsát bólint. – Kövér vagyok – azonnal
nyitja a száját, hogy mondjon valamit, ha most félbeszakít, nem lesz bátorságom folytatni.
A tenyerem a szájára szorítom, amibe belecsókol, de nem húzza el a szájától, megint bólint, hogy érti. A másik kezemet a kezébe fogva figyel.
– Kövér vagyok és nem szép, kimondanám, hogy csúnya, bár azt túlzásnak érzem. Nem tudom elhinni, hogy te pont irántam
érdeklődsz, ezért mindig az kattog az agyamban, miszerint vicc vagy átverés az egész. Mindenki azt fogja gondolni, hogy fogadásból vagy velem, vagy valami
ennél is durvább miatt. Tudod, milyen érzés, amikor belépsz valahova és összesúgnak a hátad mögött? Megtanultam észrevétlen lenni, beolvadni, így is…
Mindegy, nem akarok röhej tárgya lenni, amiért elhittem, hogy egy ilyen férfi szívesen töltené az idejét egy olyan lánnyal, mint én – eddig magam elé
néztem, most rápillantok, de bárcsak ne tettem volna. A válla előre görnyed, mintha éppen legyőzték volna. – Nagyon nehezen bízok meg emberekben, túl
sokszor égettem meg magam. Én nem vagyok hozzád való, mindenki rólunk fog suttogni – az órámra nézek. – Indulnom kell, ne mondj semmit, gondold át. Ezek
valós dolgok, én nem… majd beszélünk. – zárom le, elhúzom a kezem és kiszállok.
A villamoshoz sietek, ahol Emma már vár, ezért mosolyt erőltetek magamra. Elmeséli, hogy az egész éjszakát Csanáddal töltötte, vidáman fecseg, és én örülök
neki, hogy ilyennek látom, megérdemli.
– Nem feküdtem le vele – jelenti ki Emma.
– Rendes? – kérdezek rá, miután felszállunk a villamosra.
– Egész éjjel beszélgettünk, meg csókolóztunk. Kedves és aranyos, úgy éreztem magam vele, mint egy mesében. Korainak
gondoltam az első éjszakán vele lenni.
– Tudod, hogy mindenben melletted állok.
– Haragszol, amiért megadtam a számod Balázsnak? Rendesnek tűnik, nem úgy, mint Dani.
– Nem haragszom, csak ne beszéljünk többet róla, jó?
– Igen. Na, de mesélj, milyen Balázs.
– Túl jó, hogy igaz legyen – sűrítem az egészet egy mondatba, amit egyedül ő ért.
– Bármit is hitetett el veled Dani, te is megérdemled a legjobbat!
Nagyon lassan telnek ma az órák, a szüneteket az épület előtt töltjük, amíg cigizek minden mást próbálok kizárni. Emma
telefonja folyton rezeg és a mosolyából ítélve Csanáddal beszél. Az utolsó óra után megállunk az épület előtt, amit nem értek, mert általában a villamoshoz
sétálunk.
– Ne haragudj! – mondja Emma, és elindul egy sötétített ablakú autó felé, ami most kanyarodott a TTK épülete elé.
A lábaim csak nagyon nehezen indulnak el, amikor lehúzódik az ablak, és Balázs gyönyörű szeme tekint rám, jéggé dermedek. Már sötétedik, mégis tisztán látom
minden vonását, ami aggodalmat sugall.
– Kérlek – suttogja, amire én beszállok előre.
Emma Csanád mellé ül, és összebújnak hátul, én csak bámulok kifelé az ablakon. Balázs rám néz, amikor megáll a piros lámpánál.
– Beszélnünk kell. Emmáékat kirakom, utána kettesben mindent megoldunk – mondja nyugodtan, amitől fura módon én is
megnyugszom.
Csanádék kiszállnak egy panelház előtt, megvárom, amíg eltávolodnak, és Balázs felé fordulok.
– Nem fogja bántani, igaz? – kérdezem aggódva, nem csak fizikai értelemben, hanem lelkileg is.
– Nagy szoknyavadász, nem bántja a lányokat fizikailag, de már jó pár szívet összetört. Úgy látom, hogy Emma más, Csanád
megváltozik mellette.
– Nem akarom, hogy csalódnia kelljen.
– Sajnos, ezt nem tudom megígérni. Most pihenj, hosszú napod volt – jegyzi meg.
Visszahajt a Kossuth térre, és elindulunk a hideg, fagyos téli szélben összefűzött ujjakkal. Délután öt óra múlt, már teljes
a sötétség, csak a tér díszkivilágítása ragyogja be a sétálót. Közel húz magához, ahogy sétálunk egy csendesebb részhez, megállunk, és szembe fordul
velem.
– Brigi, egész nap azon gondolkodtam, amiket reggel mondtál – vág bele mindkét kezem megfogva. – Nagyon fáj, hogy te
ilyennek látod magad. Lehet, nem vagy modell alkat, de engem ez nem érdekel, sohasem adtam okot neked arra, hogy ilyeneket feltételezz rólam. Nekem nagyon
tetszel, szép vagy, attól függetlenül, hogy mennyit mutat a mérleg, és hányas ruhát hordasz. A hangod volt az első, amire felfigyeltem, amikor előttem
álltál, és olyan mélyen néztél a szemembe attól féltem, a lelkembe látsz. Megértem, sokszor vertek át az életben, viszont, azt hiszem, nekem is jár annyi,
hogy ne hasonlíts máshoz, bizonyítani akarok, és kiérdemelni a bizalmad. A szeretkezéssel is várunk majd, nekem elég, ha hónapokig csak csókollak.
– De… – kezdem felemelve a fejem és a szemébe nézek, ezt nem gondolhatja komolyan, viszont egy gyors szájra puszival
elhallgattat ismét.
– Látom, végre sikerült megtalálnom a bizalmad kulcsát. Legyen, hogy az első hat hónapban nem szeretkezünk.
Teljesen magabiztosan mondja ki, amitől meglepődök, utána az agyam egy kanyart vesz, és már azon aggódok, hogy majd megkapja máshol.
– Nézz rám! – kér, mire a szemébe nézek. – Hosszú évek óta nem volt rendes kapcsolatom azokat a pár heteseket leszámítva,
amint a nők egyre több pénzt akartak, szakítottam velük. Másfél éve nem voltam nővel, nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve.
– Sajnálom – bököm ki és tiszta hülyének érzem magam.
– Magam miatt is lassan akarok haladni, nem akarok elrontani semmit.
Most muszáj nekem kezdeményeznem, közelebb lépek hozzá, és lábujjhegyre állva megcsókolom. Belesóhajt a számba, én pedig
kihasználom, hogy kinyílt a szája és a nyelvemmel simogatom az övét. Engedi, hogy én irányítsak, miközben a keze a derekamra csúszik. Teljesen kifulladunk,
mire elhúzom a fejem, sosem éreztem még ilyet csók után. A homlokát az enyémnek döntve mosolyog.
– Akkor ez egy igen? Leszel a barátnőm, és haladhatunk csiga lassú tempóban?
– Igen, sajnálom – sóhajtok fel, talán megéri a kockázatot, ha megpróbáljuk.
– Ne tedd, bár annak tényleg örülnék, ha együtt énekelhetnék veled. Meg tudjuk oldani, hogy senki se tudjon róla ki
vagy.
– Miért olyan fontos ez neked? – kérdezem őszinte kíváncsisággal.
– Több okból is. Tehetséges vagy, amit butaság lenne elpazarolni. Nagyon jó veled énekelni, és így sokkal több időt tudnánk
együtt tölteni. Úgy vettem észre, hogy élvezed az utazásokat, végül pedig különböző városokban randizhatunk – sorolja lelkesen, mire elillan a jó kedvem,
amit ő is észrevesz. – Rosszat mondtam?
– Nem, dehogy. Csak én még sosem voltam igazi randin – vallom be szégyenkezve, és rágyújtok.
– Akkor a volt barátod egy idióta! Most pedig randizni viszlek. Nem lesz nagy szám, mert nem terveztem meg előre, de elsőnek
ez is jó lesz.
Megfogja az arcom és megcsókol, megízleli a szám minden apró pontját, míg a nyelvemmel incselkedik. Lassan húzódik hátra és
homlokon csókol. Ezután az egyik sarki kávézóba vezet, ahol kávét rendel, ő tejszínhabbal issza, én feketén, és kér mellé két süteményt. Ilyenkor már nem
eszek, főleg mióta edzek, ezt sem tudom, hogy mondjam meg neki.
– Szóval, mi a válaszod?
– Senki sem fog felismerni?
– Nem.
– Mi lesz, ha nem fogok tudni énekelni? – kérdezek rá ismerve magam.
A hüvelykujjával körözni kezd a tenyeremben, majd a csuklómon, amitől kiráz a hideg jó értelemben.
– Ott leszek veled, bízz bennem, vagyis próbálkozz.
– Rendben.
– Most, hogy ezt így megbeszéltük, akkor gondolom, tudnod kellene róla, holnap lesz az első közös tervezett koncertünk –
jegyzi meg kajánul. – Itt Debrecenben.
– Ne már, hánykor? – faggatom idegesen, egyre frusztráltabb vagyok ettől. Miért éppen holnap, hogy tudták ilyen hamar
leszervezni?
– Este héttől kilencig.
– Akkor még elérem az utolsó buszt Nyíregyen. Valamit ki kell találnom anyáéknak, nem akarok hazudni, de még nem szólnék
nekik.
– Mondd azt, hogy dolgozni fogsz, ami igaz is, és aludj velem – jelenti ki, én pedig leesett állal figyelem, hogy mikor fog
nevetni, hiába várok. – Ma vettem egy lakást, hogy legyen hol aludnunk, amikor itt lépünk fel, és ez közelebb van hozzád.
– Ez túl gyors, sajnálom – felállva indulnék, amikor megfogja a kezem.
– Nem kértem semmit, azon kívül, hogy aludj velem, még ezt sem muszáj, aludhatok a kanapén is. Csak nem akarom, hogy olyan
későn buszozz.
– Ez túl szép, hogy igaz legyen – motyogom.
Áthajol az asztalon, és mindenki szeme láttára csókolja ki belőlem a lelket is.
– Aludj rá egyet, ha szeretnéd, akkor koncert után hazaviszlek.
A villamost várva szorosan magához ölel, megpuszilja az arcom, a szám sarkát és a számat, rám nézve engedélyt kér, helyette
az ajkamat az övére szorítom. Lassan csókolom, minden percét kiélvezve, újfent nyögés tör elő belőle, amit a szám tompít.
Robot üzemmódban megyek haza. A kapuban vár a kis kedvencem, aki annyira nem is kicsi, legalább 60 kilós, szuka, kaukázusi
juhászkutya. Az ajtóig kísér, és nem enged be addig, amíg meg nem szeretgetem.
– Szia, mi újság? – kérdezem a konyhába lépve és kezet mosok.
– Szia, Zsófi keresett – mondja anya.
Zsófi a nővérem lánya, még csak öt éves, nemsokára az öccse is megszületik. Reginek, már csak pár hónapja van a szülésig.
– Jól van? Regiék?
– Igen, megint balhéztak valamin.
– Figyelj, lehet, hogy van egy munka, ami holnap este lenne.
– Rendben, kell fuvar vagy nem jössz haza? – kérdezi rám nézve, mi a francot mondjak rá? Halálra rémülök attól, hogy
Balázzsal töltöm az éjszakát.
– Azt hiszem, nem jövök haza, minden rendben lesz, ne aggódj.
– Ugye tudod, mit beszéltünk a védekezésről? Adjak pénzt?
– Jézusom, anya! – sóhajtok fel és a kezembe temetem az arcom. – Nem kell pénz, még van valamennyi. Ez munka.
Este tusolás után összepakolok két napra való ruhát és lefekszem, amikor üzenetet kapok..
.
Balázs: Jó éjszakát! Csók!
Én: Szép álmokat! Csók!
Egy órája a konyhában várok, átnézem a cuccom, pakoltam el farmert, pólót, pulcsit, fehérneműt, ruhát a futáshoz, mert egy
napot sem akarok kihagyni és pizsamát, ami melegítőben, pólóban, bugyiban, meg sportmelltartóban merül ki. Igen, én az a fajta nő vagyok, aki este is
viseli a melltartót. A vonaton kapok egy újabb üzenetet, amiben Balázs közli, hogy a debreceni állomáson vár.
– Tudom, hogy nem beszéltük meg – motyogja, ahogy magához ölel. – Nem akartam, hogy cipekedj, kényelmesebb lesz táska
nélkül.
– Igen – hebegem zavartan, mert figyelmes, viszont nem akarom, hogy valaki átnézze a táskámat.
– Becsukom a szobába, Csanád imádja az ilyen poénokat – feleli Balázs, ettől csak még idegesebb lettem.
Az egyetemen ma is nehéz napunk van, matek, fizikai-kémia és még több elmélet. Délután kettőkor fáradtan megyünk ki az utolsó
óráról, Emma szeme felcsillan, ahogy meglátja Csanádot. Az én szám is mosolyra húzódik, azonban a csomó a gyomromban nem hagy nyugodni. Balázs elém siet és
megölel, annyira szokatlan még, amint hozzám ér, a testem azonnal reagál rá.
Egyszerre vagyok ideges és nyugodt, a reggeli csók jár az eszemben. Balázs előtt két fiúval csókolóztam, ez sokkal másabb
volt, ugyanis az egész testem bizsereg tőle. Félek, nem akarok elsietni semmit, abból megint csak baj lenne. Ez csak egy éjszaka, és megmondta, hogy várni
akar egy fél évet. Ki fogja bírni?
– Hahó, hol jársz? – fogja meg a kezem Balázs.
– Bocs, elbambultam. Emmáék?
– Már felmentek, figyelj nem kötelező itt töltened az éjszakát, haza is vihetlek, vagy aludhatok a kanapén.
– Mit csinálunk most? – húzom az időt, amíg kitalálom, mi legyen.
– A tanulás az első, van valami leckéd? – kérdezi, amivel egészen meglep.
– Ami az illeti, van, és tényleg jobb lenne most megcsinálni, mint este.
Megpuszilja az arcom és felmegyünk a lakásba, ami az ötödik emeleten van, két szobás, modern, fiatalos. A bejáratnál kezdődik
a folyosó, balra van Balázs szobája, mellette a nappali. Jobbra a fürdőszoba és Csanád szobája. A nappali és Csanád szobája között van a konyha, ami
kényelmesen van berendezve. Egy asztal és egy pult is van, valamint hatalmas ablakok. A nappaliban két kanapé, egy dohányzó asztal, szekrények. Csanád
szobáját nem tudom, hogy milyen tekintve, hogy be van zárva.
Balázs szobája nagyon tetszik, kellemes világoskék, nem túl nagy, de jó. Ágy, szekrények, számítógépasztal, meg szék van bent,
ami a legjobb, hogy saját erkélye van. Végez a körbevezetéssel, és megmutatja, hogy a szekrényben van a táskám.
– Kulcsra volt zárva a szoba, senki sem nyúlt a ruháidhoz. Csanád szeret viccelődni, ha neked túl sok, amit csinál, nyugodtan
szólj neki vagy nekem.
– Köszönöm – kínosan érzem magam, az egyetemen nem csókolt meg, ahogy még itt sem, nem tudom, hogy miért. Nem örültem volna
neki, ha a suliban teszi, azonban itt nem lenne ellenvetésem.
– Hol szeretnél tanulni? – a kérdése magamhoz térít.
– A nappaliban.
Elindulok a táskával a kezemben, amikor visszahúzva megölel.
– Ülj le egy percre, kérlek – mellém telepszik. – Annyira szeretnélek már megcsókolni, csupán még nem tudom, hogy viszonyulsz
a nyilvános csókhoz. Az egyetemen, Emmáék előtt?
– Az egyetemen nem lenne jó ötlet, mert másnap mindenki arról beszélne, gondolom, hogy Emmáék előtt nem lesz gond.
– Szuper! – vágja rá és birtokba veszi az ajkaimat.
Meg kell támaszkodnom az ágyon, hogy ne dőljek el, még mindig nem értem, ez a csók mitől ennyire más.
– Most pedig irány tanulni – adja ki a parancsot Balázs.
A szobából én lépek ki először, Balázs jön utánam, mielőtt bemennénk a nappaliba, Csanád jön ki a szobájából meztelenül. Megállok és elkapom a fejem, így
Balázs belém jön.
– Mi a baj? – kérdezi és pontosan tudom, hogy mikor látja meg a probléma forrását, egy hatalmas sóhaj hagyja el a száját. –
Csanád, ezt már megbeszéltük tegnap este, nem mászkálhatsz meztelenül!
– Miért nem? Talán az én testem csábítóbb, mint a tied? – kérdezi nevetve, maja hallom az ajtó záródását.
– Sajnálom – mondja Balázs és homlokon csókol.
A nappaliban az egyik kanapé szélére ülök tanulni, míg Balázs figyel. Megpróbálom kizárni, ami elég nehéz, miközben érzem a
puszta jelenlétét is, szívesebben csókolóznék vele, viszont első a suli. Nem okozhatok csalódást. Szerintem egy idő után elunta magát, mert itt ül
mellettem a füzeteimet olvasva, bár amikor ránézek, csak a ráncokat látom a homlokán, amitől nevetnem kell. Önkéntelenül odanyúlok és kisimítom.
– Rossz szokás – feleli a szemembe nézve. – Tegnap említettem, hogy huszonkilenc éves leszek és nem mondtál rá semmit.
Hány éves vagy?
– Tizenhét múltam – felelek, úgy döntve, hogy megviccelem, elkerekedik a szeme. – Augusztusban.
– A szüleid ki fognak nyírni – mondja csalódottan és megbánom, hogy számára ilyen fontos dologban poénkodok.
– Csak szórakoztam, ne haragudj! Húsz leszek, tudom, hogy kilenc évvel vagy idősebb, engem nem zavar.
– Lepörgött előttem az életem, te nő! Mert akkor sem lennék képes elhagyni téged, ha még kiskorú lennél – vallja be
csiklandozva az oldalam.
Nem tehetek mást, mint idióta módon nevetek és szabadulni akarok.
– Jó feladom – mondom, mire abbahagyja, még mindig a kanapénak dőlve ülünk, a mellkasára húz.
Soha nem dőltem egy férfi mellkasára sem, vagyis nem így. Ez olyan bensőséges és intim, ami miatt el akarok húzódni, csakhogy jó érzés, ezért maradok.
– Valami rosszat csináltam? – kérdezi, előre dőlve, hogy legyen köztünk hely.
– Nem, ezt még be kell fejeznem.
Éppen elkészültem az utolsó számolással, amikor nyögések szűrődnek ki Csanád szobájából. Úgy tűnik, hogy ez egy olyan nap,
amikor sok első esik meg velem. Első olyan barát, aki csikiz, első mellkasra hajtott fe, plusz első kínos zaj.
– Nincs kedved sétálni? – veti fel Balázs, aminek nagyon örülök.
Már magától értetődőnek tűnik, hogy kézen fogva megyünk, néha váratlanul megáll és megcsókol, amitől libabőrös lesz a testem.
Lassan kezd sötétedni, ezért visszaindulunk. A szobájában bezárja az ajtót, ekkor veszem észre, hogy a táskám ki van pakolva.
– Fordulj el! – szólok rá mérgesen, amikor elkezdem visszadobálni a cuccaimat.
– Brigi, nincs semmi baj – mondja, de ő ezt nem érti.
Mindent átnézek, de hiába számolom, hiányzik egy melltartóm. Maga a tudat, hogy valaki fogdosta a fehérneműimet, feldühít
és undorít. Mindig is így éreztem, ahogy egyre idősebb vagyok, egyre erősebb az érzés. Otthon is csak magamnak mosok.
– Ki tudom mosni? – kérdezem a földön ülve azon erőlködve, hogy a könnyeim nehogy utat törjenek maguknak.
– Sajnálom, elfelejtettem bezárni az ajtót – megrázom a fejem, nem az ő hibája.
– Beszélnem kell Emmával.
– Máris megnézem – ajánlja.
Összeszedem az összes fehérneműt, amit magammal hoztam, és egy táskába teszem, amikor kopognak.
– Valami baj van? – kérdezi Emma, és leül az ágy szélére.
– Hiányzik egy melltartóm – közlöm vele.
– Az a nagy gyerek – csóválja a fejét. – Mindjárt jövök.
Egyedül maradok a szobában, és hallom, hogy veszekednek a folyosón. Nem akarok, de ki kell mennem, pont akkor, amikor Csanád nevetve vágja Balázshoz a
melltartót.
– Ez csak egy vicc volt – védekezik Csanád.
– Hagyd ki őt ezekből, jó? – mondja Balázs.
– Igen, sajnálom – mondja az öccse, amint meglát a bátyja mögött.
Balázs mögöttem jön be a szobájába, még kínosabban érzem magam, mint öt perce, a kezében van a melltartóm.
– Miért nem szóltál nekem? – kérdi a szemembe nézve, mire megrántom a vállam. – Megértem, hogy ez kínos neked, de tudni akarok
róla, ha valami baj van.
– Van mosópor? – ki kell mosnom, addig nem tudok megnyugodni.
– Igen – elindulok a fürdőbe, és úgy adja a kezembe a melltartót, hogy le sem pillant rá. – Megmutatom, hol van, utána itt
ki tudod teríteni a radiátorra.
A fürdőben előveszi a mosógélt, meg az öblítőt, majd megkérdezi, hogy segíthet-e, csak a fejem rázom, mialatt remeg a kezem
és liftezik a gyomrom. Tuti, hogy hülyének néz, amivel később foglalkozok, most jobban lefoglal kétszer kimosni a holmimat. A szobában kiterítem, lassan
abbamarad a remegés és megnyugszom. Kimegyek az erkélyre, Balázs utánam jön, előtte látom, hogy kulcsra zárja az ajtót.
– Mi történt az előbb? Csak azért szeretném tudni, hogy később ne fordulhasson elő – megölel és megpuszilja a fejem.
– Nem tudom elviselni, ha valaki hozzáér a fehérneműimhez, sajnálom.
– Nem neked kell, Csanád túllőtt a célon! Legközelebb bezárom az ajtót.
Magamhoz húzom és megcsókolom, elengedve visszahátrál a szobába.
– Gyere – megfogja a kezem és az ágyra ültet.
Mellém ülve újra megcsókol. Megint a szájába nyögök, ő pedig valami morgáshoz hasonló hangot hallat, amitől zavarba jövök és elhúzom a szám.
– Valami baj van?
– Nem, de ez normális? – összeráncolja a szemöldökét, ennél kínosabb már nem igen lehet a mai nap. – Ezek a hangok –
pontosítok lesütött szemmel.
– Az az igazság, hogy még senkivel sem csókolóztam úgy, mint veled. Mással is jó volt, de ez, teljesen más. Ez csak azt jelzi,
hogy nagyon jók vagyunk együtt.
– Nekem ez az első, hogy bármilyen hang hagyja el a számat csók közben.
– Én sem szoktam morogni. Úristen! – nevetve hátra dől és magával húz, a lábunk a földre ér, a hátunkon fekszünk, amíg a
mellkasára nem vonja a fejem.
– Azt hittem, hogy baj van velem.
– Nem. Nagyon jó az a nyögés, de nem akarlak zavarba hozni – feleli vigyorogva, mire a karommal eltakarom a szemem.
– Késő – jegyzem meg, ugyanis már zavarban vagyok.
Még szorosabban ölel.
– Tudom, hogy hülyén fog hangzani, de vártam rád. Egy olyan lányra, amilyen te vagy, kedves, okos, ártatlan, akit hidegen
hagy a pénz, a hatalom iránti vágy. Az első este nagyon elrontottam, nem kellett volna megcsókolni a színpadon, csak annyira szerettem volna, és így legalább
mindenki tudja, hogy foglalt vagy.
– Nagyon biztos vagy a dolgodban – jegyzem meg mosolyogva.
Miután aláírom a szerződést a menedzserrel, nagyon ideges vagyok, már nem tudom visszacsinálni, ha mégsem jön össze.
Szerencsére kreáltak nekem egy nevet, ami van egy olyan érzésem, hogy Balázstól származik. BB. Gondolom, hogy a keresztnevünk kezdőbetűi adták neki az
ötletet. Sehol sem fog szerepelni a vezetéknevem, csak Brigi vagyok. Az öltözőhöz kísér, ahol már várnak a ruhák és döbbenten kell tudomásul vennem, hogy
mind az én méretem.
– Honnan tudtad, hogy hányas ruhát hordok? – kérdezem Balázst.
– A stylist volt, látott téged hétfőn.
– Hát ez kiábrándító! Egy perc alatt kiderítette azt, amit évek óta titkolok – jegyzem meg, hallom, hogy Balázs mondani akar
valamit, esélye sincs szóhoz jutni. – Biztos, hogy nem veszek fel szoknyát, se ruhát, se ujjatlant.
– Ezzel kilőtted a ruhák 70%-át, magadra hagylak, később visszajövök, hogy átöltözzek – mondja Balázs és elindul kifelé.
– Nem kell kimenned, elég, ha elfordulsz – ajánlom fel, mégis mi a fenére kérem?
Kiválasztok egy fekete farmert, egy egyszerű sötétszürke pólóval, aminek kicsit nagyobb a kivágása, mint szeretném, bár
legalább nem ruha. A hajamat próbálom kontyba fogni, amikor Balázs felém fordul Az, ahogy rám néz, arra sarkall, hagyjam abba, amit csinálok. Két óriási
lépéssel előttem terem, pedig esküszöm, legalább öt méterre állt tőlem. Elveszi a kezem a hajamból, ami így a hátamra omlik, és megcsókol, mialatt az ujjai
a tincseimmel játszanak.
– Gyönyörű vagy, ezt a csók előtt kellett volna mondanom – szólal meg rekedten.
A koncert első dala volt a legnehezebb. A szívem hevesen ver, majd kiszakad a helyéről, a gyomrom apróra zsugorodott. Két és
fél óra, el sem hiszem, hogy ennyit énekeltem egyhuzamban, jó érzés volt, kézen fogva, és egy-két pillanatot leszámítva egymás szemébe nézve.
Úton a lakás felé egyre jobban érzem ezt a furcsa szorítást a gyomromban. Mindig is stresszelős fajta voltam, ezt most sem
tudom levetkőzni. Nem akarok vele ma éjszaka továbblépni, valamint azt sem, hogy ő elvárja. Lifttel megyünk fel, és a konyhában gyűlünk össze.
– Szabaddá kellene tennetek nekünk a lakást egy kicsit – jegyzi meg Csanád, valamiért már meg sem lepődök rajta.
– Erről nem volt szó – szólal meg mellettem Balázs.
– Nekem dolgom van, csak harminc perc – mondom halkan.
– Ilyen későn? – kérdez rá.
– Futni megy – közli helyettem Emma, Csanád kételkedő pillantása nagyon rosszul esik, Balázs szemében mintha elismerést
látnék, nem vagyok benne biztos.
– Ez volt az utolsó, Csanád! Nem dobhatsz ki minket, világos? – fekteti le a szabályokat Balázs.
– Igenis! – vágja magát vigyázzba.
A szobában előveszem a melegítőt, a belebújós kapucnis pulóvert, valamint az edzőcipőt. Háttal fordulunk egymásnak, hogy átöltözzünk.
– Mennyit futunk? – kérdezi Balázs.
Nem kértem rá, mégis biztos voltam benne, hogy velem jön.
– Harminc percet szoktam, nagyon ritkán emelek rajta.
– Az pont fél órával több, mint amennyit én szoktam. Mióta futsz?
– Pár hete.
– Tehát? – kérdezi újra.
– Három hónapja.
– Akkor sokkal jobb formában vagy nálam – mondja, majd homlokon puszil. – Előtte még sétálnunk kell, nem fogsz fázni?
– Nem.
Egy óra séta után kezdünk futni, ugyanis nem akarok semmibe se belezavarni a lakásban. Nem vagyok egy gyorsfutó, inkább arra
játszok, hogy végig bírjam, most sokkal tovább tudom szinten tartani a futást, mint máskor. Ezért a végén negyvenöt perc lesz, ami számomra rekord.
– Azt hittem, hogy harminc percet futunk – lihegi Balázs a térdére támaszkodva.
– Sajnálom, valahogy sokkal jobban esett a futás veled – vallom be szégyenlősen, minek tagadnám, ha ez az igazság.
– Ezt bóknak veszem.
– Az is volt – közlöm, és mielőtt a cigit a számba venném, Balázs csap le rá.
A lakásban csend van. Este tizenegy óra is elmúlt, éhes vagyok, mivel kimaradt a délutáni kaja, mégsem fogok enni. Balázs
felajánlja, hogy tusoljak először, elfogadom. Majd cserélünk, nem lepődik meg a pizsamámon, szóval nem lehet nagy baj. Az erkélyen rágyújtok, mialatt
megcsodálom Debrecen éjszakai fényeit, még fent vannak a karácsonyi világítások. A csillagtalan éjszaka sötétségét villódzó fények törik meg.
Hamarabb érzem, mint hallom, hogy Balázs közeledik, rajta is melegítő és póló van. A konyhába megyünk, hogy vacsorázzon.
Csinál két szendvicset, amíg én az enyémet a pultnál becsomagolom holnapra, ő végez az övével. Szemöldök ráncolva néz, a végén csak rákérdez.
– Nem ízlett? – a hangja és az arca is bizonytalan. – Pedig ez finomabb lett, mint máskor.
– Nem kóstoltam meg, holnap reggel megeszem – megköszörüli a torkát, gondolom, hogy folytassam. – Délután három után nem
eszek.
– Vagyis ma mikor ettél utoljára? – a tekintete megváltozik, mintha dühös lenne.
– Délben.
– Legközelebb odafigyelek, hogy egyél. Ha hamarabb mondtad volna én sem eszek – felhúzom a szemöldököm, mire leesik neki. –
Az egészet kitervelted.
– Az, hogy én nem eszek, nem jelenti azt, hogy te sem. Még átnézem az anyagot.
A hálóban az ágyra ülve az ölembe teszem a könyvem, és ásítva kezdek olvasni, az éneklés jobban kifárasztott, mint egy edzés.
– Hahó, félig már alszol – simogatja meg az arcom Balázs, amire azonnal kipattannak a szemeim.
Velem szemben fekszik keresztbe az ágyon.
– Ezt még el kell olvasnom – magamra erőltetek még tizenöt percet.
Feláll, amikor végzek, én is követem a példáját. Tudom, arra vár, hogy mondjak valamit, nem tudom, mi legyen. Ezért az első dolgot bököm ki, ami az eszembe
jut.
– Sosem aludtam férfival, igazából senkivel – motyogom.
– Még szűz vagy? – kérdezi nyugodtan a szemembe nézve.
– Nem, csak nem aludtam vele – magyarázom.
– Rendben, mit szeretnél? Aludhatunk együtt és nem csinálunk semmit, csak átölellek, de aludhatok a kanapén is. Nem baj.
– Aludj velem – suttogom.
Megcsókol hosszan.
– Ez volt a jó éjt csókod – mosolyog. – Az ágyban csak ölelni foglak. Kint vagy bent?
– Kint.
Befekszik a fal mellé, én is bebújok mellé, a paplan alá, azonnal magához húz. A fejem a mellkasára hajtom, bal kézzel
átölelem a hasát, ami kemény és feszes. Ő pedig mindkét kezével szorosan tart. Meglepően könnyen alszok el, örülök neki, hogy ezt az elsőt is kipipáltam. Éjszaka valami zajt hallok, majd szellőt érzek az
arcomon, kinyitom a szemem és felsikoltok. Csanád néz velem farkas szemet fejjel lefelé és vihog.
– Te mi a szart csinálsz itt bent? – csattan fel Balázs, miközben visszahúz a mellkasára.
– Tréfa volt, ne parázz. Aludjatok – feleli az öccse nevetve.
Balázs a hosszú lábaival átlép rajtam, kulcsra zárja az ajtót, az órámra pillantok, hajnali három óra.
– Minden rendben? – az ágy mellé térdel, és a mellém könyököl.
– Csak megijedtem. Gyere – kérem, nem akarom, hogy miattam balhézzanak.
Visszafekszik mellém és már magamtól hajtom a fejem a mellkasára, hogy átöleljem. A következő három órát pedig végigbeszéljük. Betartva a szavát, egyszer
sem csókolt meg az ágyban.
Minden kimegy a fejemből, amikor végignyalja az alsó ajkam az ágy mellett állva. A nyelvemet kergetve ismét morog, ami miatt belemosolygok a csókba.
– Nem tudom, mit teszel velem, de nagyon tetszik – jegyzi meg vigyorogva. – Most pedig irány kávét főzni, mert alig
aludtál.
– Annyira nem sürgős – felelem és megcsókolom, a kezem a hajába túr, ami épp elég hosszú, hogy az ujjaimat cirógassa. A
füléig ér, imádom.
Megfogja a derekam és magához szorít, igen, már éreztem az ágyban is, hogy kíván, de most még inkább észrevehető. Átölelve
morog, amit úgy könyvelek el, hogy jól csinálom. Megint Csanád vet véget ennek, mert újra bedörömböl. Egymást nézve a homlokunk összeér, úgy vesszük a
levegőt, mintha futásból jöttünk volna.
Sietnem kell a készülődéssel, mert egy óra múlva kezdődik az óránk, de legalább másfél órája Csanád van a fürdőben. Balázs
fél órája kopog neki, én viszont mindjárt bepisilek, ráadásul fogat is kell mosnom.
– Nagyon sajnálom – mondja Balázs századszorra. – Annyira gyerekes tud lenni néha. Meg a szendvicset is, amit megevett,
azt neked készítettem.
– Nem baj – felelem, és számolom a perceket, amíg az egyetemhez érünk.
A kocsiban egy gyors csókot adok, és a mosdóba sietek. A fogmosást a konyhában intéztük, újabb első, sosem mostam még fogat
közösen a barátommal. Az első óra informatika, közel sem a kedvenc tárgyam, legalább a tanár jó fej. Szünetben kimegyünk az épület elé rágyújtani.
– Valami baj van? – kérdezem Emmát, mert nem szokott ilyen csendes lenni.
– Lefeküdtem vele – közli, kicsit hátrébb állok a többiektől, mert egyáltalán nem tűnik úgy, hogy örül ennek.
– Te is akartad?
Mondd, hogy igen, kérlek.
– Igen, de félek, hogy túl gyorsan engedtem neki.
– Ezt csak te tudod megítélni, Emma. Kedves veled?
– Igen, viszont néha annyira bosszantó – feleli nagyot sóhajtva. – Sajnálom a tegnapi napot, szóltam neki, hogy ne csinálja,
de nem érdekelte.
– Az biztos, hogy nem volt jó vicc – jegyzem meg, azt már nem említem, hogy mennyire megbántott vele.
Lassan vánszorognak az órák, míg végül a labor következik. Ezt szeretem a legjobban, nem mindig érdekes vagy könnyű, de akkor
is bírom. Ma éppen VRK-t csinálunk, vagyis vékonyrétegkromatográfiát. Ez arra szolgál, hogy bizonyos anyagok alkotórészeit szét tudjuk választani. Egyhangú,
viszont nagyon szép a végeredmény, tudom, egy vegyészmérnök hallgatónak nem éppen ezt kellene mondani, csakhogy ez az igazság. Egy kis lapra cseppentjük azt,
amit szét akarunk választani, ez lesz az állófázis, majd ezt betesszük egy futtatókádba, amiben a mozgófázis van. Ez így bonyolult lehet, a lényeg annyi,
hogy a kád aljában lévő folyadék elkezd felkúszni arra a kis lapra, amin a cseppek vannak. Szerencsés esetben színes csíkokat húz maga után, ahogy magával
viszi azt a bizonyos alkotót. Ezután le kell mérnünk, hogy mekkora utat tett meg. Hú, ez tényleg unalmasan hangzik, a színes csíkokkal tarkított lapocska a
legjobb benne. Utána egy gyöngybetűkkel megírt szép, átlátható, pontos jegyzőkönyvet kell készíteni. Hurrá! Tudom, hogy Balázs odakint vár, nem engedte
reggel, hogy az utazót cipeljem.
– Hazamész? – kérdezi Emma, mikor már mindketten készen vagyunk.
Ja, egyébként a legjobb a laborban, hogy együtt dolgozunk, így gyakorlatilag egész héten össze vagyunk zárva.
– Igen – felelem. – Te?
– Csanád azt mondta, ha te nem maradsz, akkor Balázs sem fog, arra kért, hogy maradjak.
– Szeretnél?
– Azt hiszem, jó vele… talán lassabban kell haladnom.
– Ezt te érzed, Emma.
Nem mond mást, engem pedig nyugtalanít, hogy ennyire bizonytalan magában. Ólomlábakon totyog az idő, a szívem a torkomban
dobog, és a gyomrom is szaltót ugrik. Abban a pillanatban minden elmúlik, amikor Balázs meglát, a szája vigyorra húzódik. Elém sétálva magához szorít és
megcsókol. Igen, megcsókol másik húsz ember előtt, mégsem tudok most ezzel törődni, mert az agyam zselévé lágyul, a testem többi részéről nem is
beszélve.
– Annyira hiányoztál – motyogja a számba.
– Te is hiányoztál – ismerem be, amitől csak még szélesebb lesz a vigyora.
Ekkor viszont vissza kell, hogy csöppenjek a valóságba, a csoporttársaim döbbenten állva bámulnak minket. Nem ismerhetik fel
Balázst, gondoskodott róla. Tudom, hogy mit látnak, ami miatt azonnal elillan a korábban érzett boldogságom. Egy magas, izmos, jóképű férfi és egy szürke,
molett lány.
– Csak mi számítunk – suttogja a fülembe, talán a gondolataimban is olvas, még egyszer megcsókol, majd az ujjainkat
összefűzve az autóhoz kísér.
Persze, nem mulasztja el, hogy odaintsen köszönésként a kukkolóknak és villant mellé egy szexi mosolyt is. Emmáék már hátul ülnek.
– Mikor indul a buszod? – kérdezi Balázs, miközben elindítja az autót.
– Bő egy óra múlva, de a vonatot is el kell érnem – rám néz és a szemével is mosolyog, vagyis hazavisz.
Ketten indulunk tovább Nyíregyháza felé, aggódok Emma miatt, ezért még a szokásosnál is csendesebb vagyok.
– Valami baj van? – érdeklődik Balázs. – Rosszul csináltam valamit?
– Nem, dehogy – nyugtatom meg gyorsan. – Tudod, kicsit szokatlan, hogy ennyire…
– Bizonytalan vagyok?
– Igen – felelem halkan, mert nem biztos, hogy ezt örömmel hallja.
– Csak veled kapcsolatban, ugyanis nem akarok elrontani semmit. Mindenki azt hiszi, hogy magabiztos és vagány vagyok, mint
látod ez nem igaz. Hosszú ideig nem tudtam bízni a nőkben, amiért kihasználtak. Megbízok benned és még csak gondolkoznom sem kell rajta, mert ezt érzem.
Évek óta te vagy az első.
– Biztonságban érzem magam melletted, és ez megijeszt – vallom be. – Természetesnek tűnik, mert szeretek veled lenni, de
mégis! Istenem, három napja találkoztunk, és tegnap éjjel veled aludtam. Ez így jó? Hogy minden ilyen…
– Magától értetődő, ösztönös és egyszerű? – fejezi be helyettem a kérdést, majd meg is válaszolja. – A szüleim mesélték,
hogy az első percben tudták, hogy egymással akarnak megöregedni. Harmincnégy éve vannak együtt. Én is ezt akarom veled, tényleg ijesztő egy kicsit, viszont
én komolyan gondolok mindent, amit mondtam.
– A suli előtt, amikor megláttalak, minden rossz érzésem elmúlt – ismerem el, ezen pedig csak mosolyog.
Az út további részében beszélgetünk, kérdez a napomról. Péntek és szombat estére is van fellépésünk. Fogalmam sincs, hogy
mit fog anya szólni. A buszon ülve még bizsereg az ajkam Balázs búcsúcsókjától és mosolyogva dugom be a fülest. Rockhoz tekerek, most arra van szükségem,
hogy a zene a szívem ütemére lüktessen. Attól félek, hangosan felnyögtem, amikor rájöttem, hogy ha ma csütörtök este van, akkor holnap újra vele leszek.
Hazaérve anyához indulok. Köszönés után belekezdek, nincs mire várnom.
– Holnap és szombat este is dolgozok – jelentem ki és felkészülök.
– Nem tetszik, hogy te udvarolsz a fiúnak. Nekik kell a lányokhoz járni.
– Ez munka.
– Nincs semmilyen fiú?
– Van… bemutatom, ha komolyra fordul.
Anya szemöldöke a homlokára fut és tudom, hogy innentől mindig ezzel fog piszkálni, persze csak anyai szeretetből, véletlenül sem azért, mert Regina
elcseszte az életét.
– Miatta kezdtél futni is? Ha meg akar változtatni, akkor nem jó ötlet vele lenni.
– Nem.
– Nyugodtan ismerd el, hogy nincs semmilyen munka, felnőtt nő vagy, alhatsz házon kívül – hamarabb szabadulok, ha azt mondom,
amit hallani akar.
– Rendben – olyan szélesen vigyorog, hogy az már nekem fáj.
Miután túl vagyok ezen a kínos csevejen, futni megyek. Hihetetlen, simán megy a negyvenöt perc, talán van abban valami,
hogy meg akarok felelni a világnak, főleg most. Izzadt vagyok és lihegek, amikor a fürdőbe indulok, anya utánam szól.
– Mikor indulsz holnap? – szegezi nekem a kérdést.
– Hova? Reggel megyek suliba – felelem és iszok egy pohár vizet.
– Az nem fog menni, apáddal holnap nem leszünk itthon, Máténak is dolga van, Reginek meg vizsgálata lesz. Neked kell Zsófira
vigyázni – magyarázza, és nem tetszik, hogy hova lyukad ki.
Ne értsétek félre, imádok a keresztlányommal lenni. Évek óta én vagyok az ingyenes bébiszitter. Kezdem unni, miszerint csak
arra kellek, hogy lepasszolják a gyereket, akivel semmit sem hajlandóak foglalkozni. Persze, ez nem a gyerek hibája, nyilván vigyázni fogok rá.
– Déltől este hat óráig.
– Ne már! Most komolyan azt hiszi, beveszem, hogy hat órás egy vizsgálat? Anya, holnap délután egy óráig vagyok.
– Egy napot ki tudsz hagyni, nem? A barátod sem hal bele – utálom, hogy hanyagolnom kell a sulit, mert viszket a nővérem
segge, és nem tud rajta megülni.
Még hogy vizsgálat! Persze, max egy óra, a többi pedig csavargás. Ha nem vállalom, akkor képes magával cibálni Zsófit a barátaihoz, akik egyáltalán nem
valók egy öt éves kislány mellé.
– Legkésőbb fél hétre mi is hazaérünk. Brigi, magával viszi, ha nem vállalod el.
– Tudom – zárom le, mert a könnyek csípik a szemem.
Miért fontosabb az ő élete, mint az enyém? Miért vállal még egy gyereket, mikor egyről sem képes gondoskodni? Miért nekem kell mindent megoldani?
– Akkor szólok neki, hogy benne vagy – közli anya már telefonnal a kezében.
Tisztában vagyok vele, anya is utálja ezt a helyzetet, és nem tehetünk semmit, amíg hivatalosan nem tudjuk elérni, hogy Zsófi
velünk legyen. Regi, a nővérem, képes bosszúból az ország másik végébe vinni. Nem elég, hogy érzelmileg elhanyagolják, de semmilyen módon nem törődnek vele.
Arról nem is beszélve, hogy viselkednek mellette, nem meglepő náluk a veszekedés, ami verekedésbe fullad. Nem vagyok az a sírós fajta, évek óta nem sírtam, de az, ahogy Zsófival bánnak, közel visz hozzá. A szomszédban laknak, a
nővérem, az élettársa és Zsófi.
.
Én: Baj van. Nem tudok itthonról lelépni, csak este hét után.
.
Balázs nem ír, hanem hív, kinyomom, mert ha beszélni kezdek, ő pedig vigasztal, akkor eltörik a mécses. Senki sem láthat gyengének..
.
Balázs: Sírsz?.
Én: Sosem sírok.
.
Újra hív, újra kinyomom..
.
Balázs: Ha este 7 jó, akkor odaérünk Miskolcra, 8-kor kezdünk. Mi a baj?
Én: Több, mint egy óra az út, nem érünk oda. Én vigyázok a keresztlányomra.
Balázs: Délután hazaviszlek és érted megyek.
Én: Nem tudok menni holnap. Nem lehet lemondani a fellépést, az én részemről?.
Balázs: Le tudom, persze. Azt mondtad, hogy sosem hagyod ki az órákat.
Én: Ez így alakult, mondd le, kérlek. Majd beszélünk. Szép álmokat!
Balázs: Még nem végeztünk!
Még mindig nem tudok napirendre térni a tegnapi nap felett. Olyan boldog voltam, amiért az egész hétvégét együtt töltjük
Brigivel, csakhogy a családjának szüksége van rá. Ez nem zavar, sőt nagyon tetszik, hogy ennyire fontos számára a család, viszont az megijesztett, hogy nem
vette fel a telefont. Kopognak az ajtón, tudom, hogy Kornél az, felkapom a dzsekit, a cipőt és ajtót nyitok.
– Menjünk – jelentem ki, amiből jól tudja, hogy valami gáz van.
– Mesélj nekem arról a lányról – kezdi a faggatózást a liftben. – Évek óta nem láttalak nő közelében.
– Hihetetlen, ugye? Azt hittem hétfőn, hogy meghalok – mesélem, miközben a közeli kávézóba sétálunk. Legutóbb nem volt időnk
beszélni, mert az út alatt ügyeket intéztem. – Egyszer csak meghallottam, és mint, valami mágnes húzott magához. Pedig egyáltalán nem nagyképű, vagy
beképzelt, sőt. A hangja nyomán bizsergett a bőröm, és mindenáron énekelni akartam vele.
– Meg csókolózni is – kotyog közbe nevetve.
– Igen, majdnem elcsesztem. Annyira aranyos, kedves, ártatlan és gyönyörű!
Azt nem mondhatom el neki, mennyire tetszik az ajka, érzéki, puha és piros, ami egyértelműen a csókra termett, arra, hogy én
csókoljam. Vagy mennyire bejön a feneke, kerek és csábító, vagy a melle, pedig még a közelében sem voltam, ettől függetlenül úgy gondolom, pont az én
kezembe való. A hangja tetszett meg első körben, nem hazudok, a második menetet a külseje nyerte. Nem vékony, hanem molett, esküszöm, hogy semmit sem
változtatnék rajta! Ő így tökéletes, azt viszont már most látom, hogy nincs kibékülve magával, ami ebben a szakmában nem jó. Szívesen magamra vállalom a
feladatot, hogy emlékeztessem rá, szép és fogadja el magát. Az illata pedig édes vanília.
– Sosem bántanálak meg, de megéri? Mármint, tényleg csinos, a súlya miatt viszont rá fognak szállni, nagyon nehéz lesz neki –
közelíti meg a másik oldalról Kornél. – Főleg, hogy téged nem ilyen nők közelében láttak eddig.
– Igen, tudom, még ha kibaszott önző vagyok, akkor is szükségem van rá. Azt hitte, fogadásból csókoltam meg – rázom meg a
fejem hevesen, majd mosolyogva folytatom. – Sikerült meggyőznöm, és szerda este velem aludt.
– Jézus! Belezúgtál, és nem is tagadod – nevet hátba vágva. – Nagyon jó ezt látni.
– Sosem hazudok neked, másrészt most már értem, hogy mit érzel, amikor Bia távol van tőled. Nem akarom elijeszteni, így is
nehéz volt meggyőzni, hogy adjon egy esélyt.
– Nyakig benne vagy! Sze-rel-mes vagy – szívat, mégsem lehetek rá mérges, csak a tartozását rója le.
– Olyan jó volt vele, még egy nővel sem akartam ennyire együtt lenni. Tegnap le akarta mondani a mai napot és volt valami
fura abban, ahogy tette, sms-ben. Az elején kijelentette, hogy a testvéreiről nem akar beszélni.
– Neked is kijutott egy őrült, Csanádot tekintve – elmesélem neki, hogy miket csinált szerdán, mire a fejét rázta. – Meddig
fogod még mentegetni?
– Viccelt – védem, mert akkor is a testvérem.
– Jó, ne legyen igazam, de egyre többször fogja csinálni, egyre durvábban. Állítsd le, amíg tudod. Mi a terv estére?
– Nem tudom. Nem akarom lemondani a fellépést, ma suliba se jön, szóval fogalmam sincs.
Kornélt körbevezetem a lakásban, és örülök neki, hogy most legalább csend van. Ketten indulunk el Nyíregyháza felé.
Én: 15 perc múlva ott vagyok érted, pakolj össze. Hol várjunk?
Nem érkezik azonnal válasz, mint eddig, szóval kezdek parázni. Lehet, hogy hibát követtem el?
Brigi: Azt kértem, hogy mondd le.
Én: Nem akartam, hogy később megbánd. Hol?
Brigi: Ezzel most egyáltalán nem segítettél. A buszmegállóban.
– Na? Mondj már valamit! – sürget Kornél.
– A buszmegállóban, két utcával feljebb és nem volt túl boldog.
– Még csodálkozol rajta? Gyakorlatilag rátörünk.
Tudom, hogy igaza van, akkor is nyugtalan vagyok. Nem sok világítás van ebben az utcában, mégis látom, amikor jön. Kiszállok,
és rögtön az arca tűnik fel, szomorú. Megölelem, nem igazán ölel vissza, mielőtt beülne Kornél mögé az autóba.
– Milyen napod volt? – próbálkozok, csak néz ki az ablakon és, ha nem mondta volna tegnap, hogy sosem sír, akkor most attól
tartanék, hogy fog.
– Jó – válaszol kelletlenül és udvariasan visszakérdez. – Nektek?
– Ügyeket intéztünk.
– Az jó – válaszol és bedugja a fülest.
Az egész kocsiban lüktet a Tankcsapda, amivel nincs bajom, csak így sosem fogok rájönni, hogy mi a gond. Így tesszük meg az utat egészen Miskolcig, közben
egyszer sem nézett rám.
– Később remélem, elmondod, mert nem akarom, hogy szomorú legyél – jegyzem meg.
– Semmi baj – vágja rá mosolyogva, ami kicsit sem tűnik őszintének.
A fellépés elég érdekes volt, a szomorú, lassú dalokat, Brigi szó szerint életre keltette, a vidámakban sem hibázott, csak nem
érezte át. A közeli szállodában foglaltak helyet nekünk, ezért Kornél mindannyiunkat odavisz. A recepción viszont közlik, hogy csak egy szoba van, ezért
Emmáék maradnak, míg mi visszamegyünk Debrecenbe. Kornél elaludt a hátsó ülésen, Brigi ül mellettem, még csak felém sem néz. Éjjel fél kettőre érünk vissza,
és mindenképpen futni akar. Kornél a konyhában vacsorázik, ezen már meg sem lepődök, hajnali háromkor, a mázlista egy grammot sem hízik. Nekem meg edzenem
kell egy héten háromszor is. A szobában gyorsan összepakolok, amikor Brigi szól, hogy mehetek. A forró víz segít ellazítani az izmaimat, izomlázam van.
Amikor kijövök, az erkélyen állva cigizik, most nem megyek utána, megvárom, amíg bejön. Alig két perccel később előttem állva a derekamra fonja a karját,
és a mellkasomra hajtja a fejét. Átölelem, remélve, hogy megnyugszik, közben valami nagyon rossz férkőzik a gondolataimba. Felemelve a fejét megcsókol,
nagyon vágytam már rá, lassan a puha ajkait az enyémre nyomja és a nyelve az enyémmel játszik. Oldalra dönti a fejét, hogy még mélyebben csókoljon, óriási
erő kell, hogy a kezem a derekán maradjon, de komolyan gondoltam, amikor azt mondtam neki, nem akarom elsietni, vele nem. Abbahagyja a csókot, a szája piros
és édes. Mielőtt bármit is mondhatna, kibukik belőlem.
– Valaki bántott?
– Nem – válaszolja hátrébb lépve, a teste megfeszül, megváltozik a testtartása is.
Az előbb sebezhetőnek tűnt, engedte, hogy öleljem, most viszont már inkább mérgesnek látszik és ellép a közelemből.
– Alszunk? – vetem fel, majd befekszem a fal mellé.
– Iszok egy pohár vizet – feleli és elindul kifelé, az ajtóban visszafordul. – Kornél, ugye…
– Igen, ruhában alszik – fejezem be helyette és lassan elnyom az álom.