Tania


      November tizenkettedike van. Ez a nap annyiban fontos számomra, hogy minden évben ezen a napon ünneplem a születésnapom. Hogy miért nem mondom, ezen a napon van ténylegesen? Egyszerű a válasz: Fogalmam sincs, mikor születtem pontosan. Persze az év stimmel, a hónap is. A nap viszont bizonytalan.
      Életemet egy macskának köszönhetem. Gondos szülő anyám – engem elhelyezvén születésem után egy dobozban – úgy ítélte meg, mindent megtett a jövőm megalapozása érdekében, így éjjel tizenegykor, a toronyház lépcsőházában sorsomra hagyott.
      Egy hajnalban munkába induló BKV sofőr majdnem átesett rajtam, és a vörös macskán, aki mellém kucorodott. Annak teste melegétől nem hűltem ki. A Heim Pál kórház csecsemő osztályára kerültem. Leendő anyám is ott dolgozott. Miután már jóval a harmincon túl volt, valamint sajnos neki nem születhetett gyermeke, megbeszélte leendő apámmal, fogadjanak örökbe.
      A Tania nevet kaptam, mert apa nagyon szerette az orosz irodalmat. Egyértelmű volt, ha nagyobb leszek, akkor elmesélik kalandos születésem történetét, ami nekem nagyon tetszett. Többször is elmeséltettem velük, esti mese helyett. Tehát ez a nap amolyan megemlékezés arról, hogy túléltem azt az éjszakát. Nem okozott lelki törést az életemben, hogy a biológiai anyámról semmit nem tudok. De miért is akarnék bármit megtudni róla? Hiszen nem kétséges, ő nem akart engem, de azért rendes volt tőle, hogy nem húzott le a vécén, hanem adott egy esélyt.
      Gondoltam, meghívom néhány munkatársam, akivel összebarátkoztam az elmúlt hónapokban itt az angol Riviérán. A közelben volt egy jó kis romkocsma. A falakon milliónyi festmény, portré ismeretlen emberekről. Talán néhány hagyatékból megmaradt darab. A magas, burkolatlan mennyezetről alumínium lámpák lógtak le, akár egy gyárban. Óriási forgalmat bonyolítottak, és isteni volt a forró csokijuk. Erre a helyre mentünk át munka után: Paul, Renata, Josè, Kathy, Tom, és jómagam.
      – Ma mindenki az én vendégem! – mondtam, miután kihozták az első üveg bort.
      – Nem is tudtam, hogy nyertél a lottón! – nevetett Josè.
      – Nekem egy hölgy nem fizet! – kiáltott Tom.
      – Egyetértek. – mondta Paul.
      – Oké, akkor ezt a bort én fizetem! – helyesbítettem, hogy ne essen csorba a férfiak önérzetén.
      – Beszéltél már apáddal? – kérdezte Renata, miközben belepréselte magát egy fotelbe.
      – Ó, igen! Már délelőtt felhívott, hogy felköszöntsön.
      – Akkor, boldog szülinapot Tania! – harsogta Kathy, és magasba emelte poharát.
Néhány óra és több üveg bor múlva elszállingózott lassan mindenki.
      – Tudom, te nem ittál, csak néhány pohárral, de azért ülj csak taxiba hazafelé – anyáskodott Renata.
      – Ne aggódj, hazatalálok. Nagylány vagyok! – nyugtattam meg főnököm.
      Végigsétáltam a kikötői sétányon, amely felett színes villanykörte füzér világított több száz méteren keresztül. Az óriáskerék ki volt világítva, a vízen kikötő felett átívelő híd tükröződött. Messziről munkahelyem, a Living Coasts víziállatkert égbenyúló acélhálója sötétlett. Fájdalmas, elnyújtott vonyítás, vagy inkább ugatás hallatszott a sziklák felől.
      Először azt hittem, az állatkertben valamelyik fóka, de ahogy egyre közelebb sétáltam, szinte bizonyos voltam benne, valahonnan a tenger felől jön. Vagy inkább a Living Coasts sziklái alól. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, amit Tom mesélt, mikor először csónakáztunk arra. Az örvények veszélyesek, és ott a barlang a szikla alatt. Ide járnak a vadon élő fókák is, mert melegebb a víz.
      A vonyítás újra, meg újra megismétlődött, kissé akadozottan, mint mikor a fókák panaszkodnak. Tudtam, valami baj van. Közelebb mentem az állatkerthez, a kulcsommal kinyitottam a kiskaput, majd óvatosan lementem az épület melletti keskeny lépcsőn, amely az apró kikötőhöz vezetett. A dagály még nem érte el tetőpontját. Teljes volt a sötétség, de a hangot most szinte egészen közelről hallottam. Keserves, panaszos hang.
Cselekednem kell! – gondoltam.
      Beugrottam a kis motorcsónakba, majd – a Tom-tól tanultak alapján – beindítottam. Kis gázt adtam, és amilyen közel csak tudtam, megközelítettem a barlang bejáratát. Leállítottam a motort, és körbe világítottam. Az egyik sziklamélyedésben, egy fóka fejét pillantottam meg, majd egy másikat is, picit beljebb. Nem tudtam, mi lehet a baj. Lehasaltam a csónak elejére, és kezemmel evezve próbáltam közelebb jutni hozzá. Rávilágítottam a telefonommal, akkor láttam meg a barlang bejáratát. Egy vékony drótháló védte, hogy ne menjenek be apálykor a kíváncsiskodók. Valaki mégis lyukat vágott rajta. Gondolom, ezen jöttek-mentek ki-be a fókák is. Ez a szerencsétlen viszont fennakadt. Azon gondolkodtam, hívni kellene Paul-t, vagy Tom-ot, de egyik sem volt túlzottan beszámítható a buli után. Végül határoztam: A csónak aljában megkerestem a mentőmellényt. A pulcsim, cipőm levettem, a telefont a mellény egy vízhatlan zsebébe toltam. Lassan a vízbe ereszkedtem, miközben a csuklómra húztam a madzagot, ami a csónakhoz volt kötve. A 15 fokos tenger számomra dermesztő hidegnek tűnt. Vissza kellett volna mennem a vízálló ruháért – korholtam magam. Lassan odaúsztam a kerítéshez, ahol a fókák voltak. Szemem már nagyjából megszokta a sötétséget. Láttam, valóban az egyik fóka uszonya akadt fenn a kerítésen, ami most élesen belevájt fényes bőrébe. Belekapaszkodtam a hálóba, a madzagot is hozzá kötöztem, így a kezem szabadon mozgathattam. Megpróbáltam a drótot szétfeszíteni, kihúzni a fóka uszonyát, ami kis idő múlva sikerült is. A szerencsétlen féloldalasan, de úszni kezdett, s a másik követte őt. Elégedetten mosolyogtam, majd lassan visszaereszkedtem a vízbe. A lábam teljesen kihűlt, ahogy a csónakhoz közeledtem. Akkor jutott eszembe, a madzagot a hálóra kötöttem. Halk káromkodással úsztam vissza. Már majdnem elértem a drótháló szélét, amikor erőteljes rántást éreztem. Azonnal a “Cápa” című film jutott eszembe, amikor a nő úszott a tengerben, s azt hitte, beütötte a lábát egy korallzátonyba. Lenyúlt a lábfejéhez, de már nem volt lábfeje.
      – De itt nincsenek emberevő cápák! – mondtam ki hangosan, majd újabb rántás következett, és mentőmellény ide, vagy oda, a víz alatt találtam magam. Az örvény! – gondoltam rémülten! Igen, az örvény! Hagyni kell, hogy levigyen, aztán újra feldob, ha nem kapálózol. Itt nem olyan mély a tenger, néhány méter csupán. De még mindig pörögve húzott lefelé a víz, s én már azt sem tudtam fent vagyok-e, vagy lent.
      Meg fogok fulladni! – ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, majd elvesztettem az eszméletem.