Tania
Az Ausztrál pokol


Első fejezet

A csapda


      Amikor kinyitom a szemem, a vaksötétbe bámulok. Egyetlen fényforrás, valahol magasan, egy apró rés a vastag, nedves falon. Bár a nyoszolyám nyár illatú szalma, a helyiség, ahol vagyok, dohos szagot áraszt, akárha egy kút alján lennék. És valóban úgy néz ki, ott vagyok. Egy kiszáradt kút legmélyén. Ha kinyújtom a lábam, falba ütközöm. Minél jobban hozzászokik a szemem a sötéthez, annál jobban felismerhető a kör alakú, magas fal, ami körülvesz. Felállok, megpróbálok a kövek közt réseket keresni. Pár éve még sokszor eljártam a barátaimmal falat mászni, elég ügyes is voltam benne. Persze, akkor biztosító kötél, heveder garantálta, hogy túlélem, ha a húsz méteres falról lecsúsznék. Reménytelen a próbálkozás, hiszen síkosak, nedvesek a kövek, így visszaülök a szalmára. Várok. Remélem, további tervei vannak velem Robert Cowpernek, aki Pápának hívatja magát.
      Mikor Andréval visszaérkeztünk Torquayba, Lady Thinder majd kiugrott a bőréből örömében. John is megengedett magának egy halvány mosolyt, ami nála már a boldogság ne továbbjának kinyilvánítása.
      Két napig élveztük a Lady társaságát, mialatt elmeséltük neki az összes megpróbáltatásunkat. Kiderült, hogy a mester, aki a parkbéli szobor elkészítésére kapott megbízást, elkészült a művel, mielőtt Lady Thinder lemondhatta volna. Így a szobor mégis a helyére került. Ezt egy picit baljósnak éreztem, de André azt mondta, ne gondoljak ilyen badarságokra. Hiszem mi akadályozhatná meg a boldogságunkat?
      Nos, én felsorolhattam volna néhány tényezőt, de ő inkább a szobor előtt kérte meg hivatalosan is a kezem, és én igent mondtam neki. A nap sütött, a tenger illatát hozta felénk a szél, és én voltam a legboldogabb menyasszony a világon.
      Pár nap múlva Plymouthba utaztunk, hogy áldásunkat kérjük Lady Cowper-től is, aki egy tüneményes teremtés. Kitűztük az esküvőnk napját, ami drága apukám születésnapjára esett, tehát szeptember huszonharmadikára. Apának többször is írtam, részletesen leírva az eseményeket. Szerencsés, hogy a napelemes töltőm magammal hoztam a telefonhoz.
      Egy héttel az esküvő előtt a szalonban ültem, és a vendéglistából próbáltam kibogarászni az ismerős neveket, de olyan cirkalmasan volt megírva, alig tudtam kibetűzni őket.
      – Sam.... izé.... Ez fehér Sam, André?
André kivette a kezemből a papírt, majd bólintott.
      – Igen, de a vezetékneve itt Cartwryte – majd lehajolt és egy csókot lehelt a nyakamra, amitől elfeledkeztem a vendéglistáról, pedig Lady Thinder küldte át, hogy ne felejtsünk le róla senkit.
      André olyan elegáns volt még otthon is, mint amit eddig még csak a kosztümös filmekben láttam, vagy a Büszkeség és balítéletben. Imádtam ezért, mert soha nem feledkezett meg arról, hogy kifogástalan legyen a kinézete. Én is megpróbáltam követni a példáját, de otthon jobban preferáltam a kényelmesebb viseletet, és a hajam sem tornyoztam fel folyton, hanem leengedve hagytam, vagy csak simán hátra fogtam egy csattal.
      Megcsapott a szivar, és szappan illat, mikor közel hajoltam hozzá, ő pedig csak nézett le rám, s egy percre sem esett ki a néha megközelíthetetlen, néha kiismerhetetlen vidéki pasas szerepéből.
      – Tania...
      – Tessék? - súgtam a fülébe, vagy legalábbis megközelítőleg oda hiszen épp, hogy a mellkasáig értem.
      – Szeretnélek elvinni valahová....
      – Veled megyek, ahová akarod – búgtam továbbra is Amanda Lear hangján.
      – Hová akarsz vinni?
      – Meg akarom mutatni a leendő otthonunkat.
Szeme fürkészőn tekintett rám, vajon mit szólok hozzá. Elmosolyodtam.
      – El sem hiszem, hogy ez megtörténik.
      André lehajolt, hogy megcsókoljon, s ekkor kopogtak az ajtón, majd az inas lépett be egy levéllel. Én visszatemetkeztem a vendéglistába, és csak néhány perc múlva figyeltem fel a néma csöndre. André falfehér arccal állt az ablaknál, szeme a távolba révedt.
      – André?
Tekintetében olyan tehetetlen dühöt fedeztem fel, amit már régóta nem láttam.
      – Valami rossz hír?
      – Robert írt.
Arcomból kifutott a vér.
      – Nyugodj meg, nem tehet semmit...
      Tudtam, André féltestvére egyszer elküldi a számlát, cserébe mert lelepleztük, és meghiúsítottuk a tervét. Mert élünk, s Lord Thinder hagyatékán nem osztozott megbízóival, a Lord korábbi házasságából született gyermekeivel. Kezéből kivettem levélpapírt. Egyszerű gyásztávirat volt, amelyben részvétét fejezte ki.
      – Ez pont olyan, mint amikor Emmát vetted feleségül?
Nem fordult vissza, úgy válaszolt.
      – Pontosan ugyanolyan. És két hét múlva... – nem folytatta.
Nem is kellett, hiszen tudtam mi történt. Emma Lady Thindertől hazafelé menet lovas kocsistól a szakadékba zuhant, és meghalt.
      – Ne aggódj emiatt – mondtam határozottan, és átöleltem.
      Bár egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy Robert nem tervez valami szörnyűséget. De bennem emberére talált. Nem adom fel egykönnyen. Az esküvő előtt egy héttel épp Georgiát vártam, mert két nappal azelőtt jött a levél, hogy előbb érkezik. André munkafelügyelője izgatottan, és váratlanul toppant be kora délután. A Cowperek több generáción keresztül márvány kitermeléssel foglalkoztak. A devoni márvány világszerte híres volt. Azt hiszem valamit olvastam is erről még az én időmben. A fantasztikus, vörös márványt hatalmas táblákban termelték ki, majd kisebb részekre darabolva szállították, épp ahonnan a megrendelés érkezett. A munkafelügyelő gondterhelt volt, és nagyon aggódott az emberei miatt. Azon a reggelen illegális robbantás történt a területen, s több munkás megsérült, sőt volt, akit még nem sikerült kihozni a munkaterületről.
      – Oda kell mennem, Tania!
      – Persze, menj csak! Ne aggódj, minden rendben lesz!
André aggodalmas tekintete láttán elmosolyodtam.
      – Ugyan már, nem vagyok egyedül. Itt van édesanyád, a személyzet, és Georgia is megérkezik nemsokára. Nem lesz semmi baj.
      Megcsókoltam, s ő ellovagolt a munkafelügyelővel. Az ajtóban állva néztem, ahogy lassan eltűnnek az út végén. Visszamentem a szobámba, írtam apának néhány sort. Robertet persze nem említettem neki, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam.
      Azt viszont elújságoltam, amit úgy terveztem az esküvőnk napján szeretnék bejelenteni Andrénak. Néhány hete sejtem már a dolgot, de mára már szinte bizonyos vagyok benne. Mosolyogva pötyögtem a telefonomba. Jó két óra múlva egy kocsis jelent meg a kapuban, és az inassal üzente meg, hogy velem kell beszélnie. Emily, André édesanyja már a szalonban várt.
      – Azt mondja a kocsis, hogy Georgia kocsijának kereke tört. Lady Thinder ragaszkodik hozzá, hogy ön elébe menjen a kocsinkkal.
Nagyon is ráismertem Georgiára az üzenet alapján. Borzasztóan nem szeretett unatkozni, így gondolom az én társaságomra vágyott, hogy kibeszélgethesse magát.
      – Ne aggódjon, Emily!
      Georgia nővére hálásan nézett rám. Szeme egyértelműen André szeme volt, de némely mozdulatában is emlékeztetett a fiára. André édesapjától örökölte az arca többi részét, a szája ugyanolyan szépen ívelt, és érzéki volt. Igaz, kép nem készült róla, hanem egy nagyon tehetséges festő készített több portrét és szénrajzot.
      Felvettem az úti ruhámat, és Georgia kocsisával elindultunk, hogy Lady Thinder segítségére siessünk. Megnyugodva dőltem hátra a kocsi párnázott ülésén. Kissé belefeledkeztem a gondolataimba, talán másfél óra is eltelt, de valahogy nem volt ismerős a táj. Számtalanszor mentünk mostanában erre Andréval. Torquay és Plymouth között majdnem fél napos volt az út. Megkopogtattam a tetőt, de a kocsis nem reagált. Kidugtam a fejem az ablakon, és kikiáltottam.
      – Kérem, megállna? Merre megyünk?
      A férfi hátrafordult, de nem válaszolt. Sőt, még jobban kezdte a lovakat hajtani. Ekkor kezdtem aggódni. Felmerült bennem, hogy ez A CSAPDA. A robbantás, Andrét eltávolítják otthonról, aztán jött Georgia kocsisa... Az ő kocsisa? Törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék, ha ez valóban csapda, de a kocsiból öngyilkosság lett volna kiugrani. Ötlettelen lett volna, ha Robert ugyanazt a sorsot szánta volna nekem, mint egykor Emmának. És amíg a kocsis a bakon van, nem hiszem, hogy a szakadékba esnénk.
      Fél óra múlva lelassult, majd megállt a kocsi egy erdő melletti úton. Már egészen sötét volt. Valaki odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Robert volt az. Úgy gondoltam távozom a másik ajtón, de azon az oldalon valaki lerántott a földre. Az ismerős szagú rongy a szám előtt, s mielőtt tiltakozhattam volna, elvesztettem az eszméletem.
Itt ébredtem egy órája. Ebben a kútban. És várom, hogy Robert megjelenjen, és elmondja, mit tervez velem. Mert, hogy látványos elmúlást szán nekem, abban szinte teljesen biztos voltam. De addig, amíg nem ismerem a terveit, nem tudok a szabadulásomon gondolkozni.