Öt napon keresztül ki sem tettem a lábam a házból, egyszerűen úgy éreztem, nem tudnék találkozni senkivel sem azok után,
amilyen hírekről értesültem a hét elején. Mindenkivel próbáltam elhitetni, hogy rendben vagyok, de ahogy egyre többször eszembe jutott, hogy Adriel és
Elisabeth hamarosan összeházasodnak, akaratlanul is eluralkodott rajtam a szomorúság. Többször is eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha valami közbejönne,
és még sem venné el őt, de ez csak egy hiú ábránd marad.
Magamba roskadva ültem a szobámba az egyik székemben, miközben a kedvenc regényem olvasásában próbáltam elmerülni, hátha annak
sikerülne elvonnia a figyelmemet a történtekről, vagy ha nem is, de legalább jobb kedvre derítene.
„Ha Elizabeth Darcy szemébe mert volna nézni, láthatta volna, hogy milyen jól illik hozzá a szívből fakadó öröm, amely csak
úgy sugárzott az arcán, de ha nem is nézett rá, hallgatta szavait az érzésekről és megértette, mit jelent ő Darcy számára, s pillanatról pillanatra többre
becsülte a férfi szerelmét.”
Éreztem, ahogy egyre féltékenyebb lettem a főhősnő sorsára, hogy végül elnyerhette szeretett férfia szívét, és ahogy olvastam
ezt a részt, a könyv sorai között mérgemben összecsuktam a lapjait magam előtt, aminek a szele szélsebesen csapta meg az arcomat.
Összehúzott ajkakkal szidalmazni kezdtem magam, hogy miért fájdítom a szívemet azzal, hogy most ilyen témájú könyveket olvasok,
és hirtelen Jane Austenre is dühös lettem, hogy miért pont az Elizabeth nevet adta a főszereplőének, ami sajnálatos módon mindig eszembe juttatja Adriel
újdonsült, szépséges aráját, akinek szintén ez a név jutott soron. Elfancsalodva bámultam magam elé, miközben azon merengtem, hogy vajon miért nem vagyok
szerencsés a szerelemben. A következő pillanatban ijedtem meredtem rá a szobám ajtajára, amin Emily rontott be nagy hévvel felháborodva.
– Te még nem vagy kész? – nézett rám dühös tekintettel.
– Hiszen nemsokára indulnunk kell Collinsékhoz.
Végignéztem a barátnőmön, aki egy sötétkék, álomszép estéjiben jelent meg előttem csípőre tett kezekkel, miközben az arcába
lógtak fekete göndör fürtjei.
– Én mégsem megyek – szakadt fel nyöszörgő hang a torkomból, majd elfordítottam róla a tekintetem, hogy megerősítsem a
mondatomat.
– Ezt most ki ne találd! Még te is helyeselted, hogy idézzem: „támogatni kell Adrielt mindenben!” – ismételte gúnyosan,
miközben a bátyám hangját próbálta meg utánozni.
– Igen, de azóta az egész világra megharagudtam, hogy az egyetlen férfi, akit szeretek, egy másik nőt fog oltárhoz vinni –
néztem vissza rá duzzogva.
– Ez csak egy eljegyzési ünnep, még bármi történhet – kacsintott rám.
– Főleg, ha Adriel meglátna abban a zöld ruhában, amit még pár éve adtam neked – gonoszkás mosolyra húzta a száját, ahogy
elképzelte a jelenetet.
Elszörnyedve bámultam vissza rá a kijelentése miatt. Mégis, hogyan juthat ilyen az eszébe?
– Túl sokat vagy együtt a bátyámmal! – jegyeztem meg.
– De mégis, milyen zöld...
Kikerekedett a szemem, mikor rájöttem, hogy melyik ruhadarabra gondolt.
– Na nem, felejtsd el! – ráztam meg a fejem határozottan.
– Biztos, hogy nem fogsz rávenni arra, hogy azt felvegyem.
– Márpedig muszáj lesz, ha magadra akarod vonni Adriel figyelmét.
– De nekem nem áll szándékomban így tenni, főleg, hogy ott lesz mellette a menyasszonya.
– Hiszen nem is szereti! – háborodott fel.
– De mindegy is.
– De ott van például Joshua, akiről tudom, hogy teljesen odáig van érted, amit nem csodálok.
Erre már végképp elakadt a lélegzetem. Hitetlenkedve néztem a barátnőmre, ahogy ő ravaszul dörzsölgette a tenyerét előttem.
– Most mégis mi van? Nem maradhatsz vénlány. Ha nincs Adriel, akkor is találnod kell valakit.
A mondatára összeszorult a szívem. Nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg le kell mondanom róla. De igaza van, túl kell, hogy
lépjek rajta, és Joshua elég jó lehetőségnek tűnik, még ha olyan rossz híre is van. Mondjuk Melissa néni mindig azt mondja, hogy a tapasztalat egy férfi
ajánló levele. Ezen gondolkodva elhúztam a számat, de ha a sors ezt az utat szánja nekem, akkor el kell, hogy fogadjam. Beletörődve, lendületesen
felpattantam a székből, majd Emily felé fordultam.
– Rendben, legyen!
Ő örömében, felnevetett, majd odarohant a szekrényemhez, és másodpercek alatt kihúzta onnan a zöld muszlim anyagú ruhát.
Hihetetlen, hogy tudta ilyen gyorsan előkeríteni, hiszen én arra sem emlékeztem, hogy nekem egyáltalán van ilyenem.
Segített nekem felvenni, majd a hajamat is szépen megkötötte egy hasonló zöld szalaggal, és laza kontyba tűzte. Ahogy
elkészültem, a tükör elé álltam, hogy megpillanthassam a végeredményt és elképedtem a tükörképemtől. A ruha lehet, hogy mintázat nélkül volt és egyszínű,
de a fazonja annál inkább feltűnő. A vállamnál egy vékony pánt fonódott körbe, amin átlátszó apró, ragyogó kövek futottak végig, és teljesen rám simult
egészen a derekamig, ami mindent kiemelt, amit nem akartam. Majd a derekamtól lefelé redőzve hullott alá egyre tágítva az anyagot egészen a földig. A hátamon
pedig akkora kivágás volt, hogy ahogy ránéztem, egyből belepirultam.
– Emily, nem vagyok benne annyira biztos, hogy ebben kellene megjelennem. Ez túl feltűnő – feszengtem a tükör előtt, ahogy
panaszkodtam neki.
– Dehogynem! Mindenkinek el fog állni a lélegzete, ahogy meglát – tette a vállamra a kezét bíztatóan.
Halk nyöszörgés szakadt fel belőlem, de esélyem sem volt jobban átgondolni a dolgot, mert Emily egyből megragadott a kezemnél
fogva, és kérdés nélkül kirángatott a házból. Damien már toporogva várt minket a kocsinál, majd ahogy meglátta, hogy elkészültünk, megkönnyebbülve kezdett
rá felszállni, de amikor felfogta a látványt, ami elé tárult, kapkodva hátrafordult, és tátott szájjal nézett rám újra.
– Ha az a célod, hogy elrabold a vőlegényt, akkor jó úton jársz! – jegyezte meg poénosan.
Szavaira még jobban elbizonytalanodtam, és megtorpantam a fellépő előtt, majd Emilyre sandítottam.
– Rosszul érzem magam – legyezgettem meg magam a kezemmel.
– Azt hiszem, én inkább itthon maradnék, hogy vigyázzak a... a szüleimre.
– Ugye hallod magad, hogy ebben a mondatban semmi összefüggés sincs! – majd hátulról megtolt, hogy minél előbb a kocsiban
lehessek.
– De te miért vagy ilyen egyszerű ruhában? Jó, lehet, hogy szép, de nem ennyire kirívó, mint az enyém – kérdeztem tőle
felháborodva, miközben lesújtó pillantással végignéztem, ahogy leül velem szemben.
– Azért, mert én már férjnél vagyok – válaszolta röviden, miközben megpaskolta a térdemet.
– Hát azért néha felvehetnél te is valami hasonlót – súgta oda Damien Emilynek.
– Te csak ne panaszkodj!
Egész úton a birtokig a kezemet tördelve járt az agyam, hogy hogyan tudnék kiugrani a kocsiból és megszökni, hiszen még fényes
nappal van, simán haza találnék. De ahogy végignéztem az előttem ülő, határozott kiállású két testőrömet, rájöttem, hogy semmi esélyem sem lenne lelépni.
Ezért csak elfogadtam a helyzetemet, és merengve néztem a tájat az ablakból, ami lassan suhant el mellettünk, miközben egyre közelebb értünk életem
legkellemetlenebb eseményéhez. Már megpillantottam a kapubejárót a távolban, és az idegességtől hirtelen émelygés tört rám, majd hirtelen megállt a kocsi,
ahogy megérkeztünk. Még sosem értünk ennyire gyorsan ide mint most, ez a sors iróniája. Damien szállt ki előbb, és mindkettőnket lesegített a kocsiról.
Ahogy megfogta a kezem, bíztatóan rám nézett.
– Nincs semmi okod rá, hogy rosszul érezd magad – nyugtatgatott.
De nem válaszoltam rá, csak egy szerény mosolyt villantottan. Mindenesetre nagyon jól esett, hogy ezt mondta.
– Kapkodjátok a lábatokat, mert eléggé késésben vagyunk.
Sietetett minket Emily, és teljesen igaza volt, le merem fogadni, hogy mi vagyunk az utolsó érkezők. Amit nem csodálok,
hiszen rettentően elhúztam az időt. Az ajtót egyből kinyitotta Mr. Wilson, az inas, amikor felértünk a lépcsőn, majd barátságosan köszöntött minket, mivel
már egészen régóta ismerjük egymást. Vagy ötven ember állt az előtérben, akik minden bizonnyal csak a legközelebbi ismerőseik lehettek abból ítélve, hogy
egy ilyen eseményen többen szoktak résztvenni, ha valakik ilyen nemesi körből valók. Mindenki a saját társaságában beszélgetett ahogy várták az ünnepély
kezdetét, és ahogy betoppantunk, mind a hárman egy kicsit megnyugodtunk, mikor megláttuk, hogy mindenki várakozik, majd feltűnés nélkül megpróbáltunk
elvegyülni a többiek között. Pár perc sem telt el, és behívtak minket abba a helységbe, amit berendeztek a vendégek étkeztetésére, ahol a szülők Elisabeth
is nagy mosollyal köszöntött mindenkit. De hol van Adriel, hiszen úgy illene, hogy ő is itt várjon.
Mindenki helyet foglalt a saját családja vagy barátai körében akikkel együtt érkezett, majd egy tucat szolga jelent meg, hogy
meghozzák a finomabbnál finomabb ételeket. Az asztalokat hosszan u alakban terítették meg, aminek a közepénél helyezkedtek el az ünnepelt személyeket,
Elisabeth mellett az ő szülei, másik oldalán pedig Adrielnek kellene ülnie, majd az ő üres ülése mellett ültek Mr. és Mrs. Collins, akiket már azóta nem
láttam, hogy Adriel elutazott Európába. A mamája még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogy négy évvel azelőttről emlékszem, de a halvány vörös hajában
mintha több ősz hajszál jelent volna meg. A papája ugyanolyan jó kiállással ült az asztalnál, mint ahogy Adriel is szokott, és meglepetten láttam, hogy
hosszabbra növesztette a sötét haját, és bajuszától is megszabadult, amivel legalább tíz évet letagadhatna a korából. Mondjuk a papám, aki majdnem egyidős
vele, ugyanilyen jól néz ki. Ahogy figyeltem őket Adriel édesanyja mosolya alatt észrevettem, hogy egy csöppnyi idegesség bujkál. Biztosan Adriel miatt
mérgelődött magában, hogy még nincs jelen. A papája hirtelen felénk nézett, és észrevette, hogy ott ülünk nem messze tőlük. Örömében, ahogy meglátott minket,
odaintegetett Damien felé, majd rám nézett, és nagy mosollyal engem is üdvözölt, amire egy félmosoly kíséretében fejet biccentettem.
Adriel a szolgák között átbújva végül megmutatkozott, és sietve odaült a papája és a jegyese közé. Rettentően morcos volt,
látszódott rajta, hogy a háta közepére nem kívánja ezt a felhajtást, de végül kicsípve magát elhelyezkedett. A mamája áthajolva a papája felett odamondott
neki valamit, de ő csak mintha mégsem hallotta volna, rezzenéstelen arckifejezéssel tovább bámulta a tányért maga előtt.
Le sem tudtam venni róla a szemem, hiszen annyira aggasztott ez az egész. Egy kicsivel később már ő is felnézett, és
kíváncsian fürkészte a vendégeket, mintha keresne valamit. Ahogy felénk ért a pillantása, és meglátott, megmerevedett, és pislogás nélkül hosszabb időn keresztül nézett engem.
Biztosan csak meglepődött, hogy engem is itt talált az ünneplők körében, de közben észrevettem, hogy én is ugyanolyan tekintettel figyelem őt, majd
zavaromban hirtelen elkaptam a fejem az irányából. Ahogy végigfuttattam a szemem a vendégeken, Joshuát szúrtam ki közöttük, aki éppen egy idősebb hölggyel
társalgott jókedvűen. Örömmel tudatosult bennem, hogy még nem vette észre, hogy itt vagyok, és még mielőtt erre nézne, elfordultam tőle, vissza Adrielhez
aki még mindig árgus szemekkel engem bámult. Majd hírtelen elkapta a fejét ahogy a mellette ülő szépség hozzászólt, és közben megfogta a karját. Elöntött a
méreg, mikor megláttam, hogy hozzáért, és hogy milyen szende tekintettel bájolgott vele. Pedig ha Adriel tudná, hogy egy elviselhetetlen diktátor, akkor
nem viselkedne vele ennyire kedvesen. Damien megköszörülte a torkát mellettem.
– Figyelj, ha továbbra is így nézed azt a nőt, attól félek, hogy porrá ég itt mindenki előtt.
– Nem őt néztem, csak a festményt a háta mögött – kaptam el tőle fejem hírtelen.
– Aha, és mi van rajta? – kérdezte, miközben a hangjából hallottam, hogy jót szórakozik rajtam.
– Egy erdő – vágtam rá gyorsan, mintha biztosan tudnám, de persze fogalmam sem volt róla, mivel csak a perifériából láttam, hogy van arra valami.
– Akkor légy szíves nézd meg jobban.
Mikor arra néztem, akkor tudatosult bennem, hogy mi is tetszett neki annyira ebben a párbeszédünkben, mivel az nem is egy
festmény volt, hanem egy ablak, amit egy halvány, zöldes, narancsos színekben játszó bársony függöny szegélyezett. Mélyen belélegeztem, majd lehajtottam a
fejem szégyenemben, amire ő kedvesen csak megszorította a kezem, mintha értené, hogy mi zajlik bennem. Nagyon szerettem ezt a bátyámban, hogy mindig tudta,
mikor kell abbahagyni a humorizálást, és komolyabban venni a dolgokat.
Az étel, amit felszolgáltak, isteni volt, és bánatomban annyit ettem belőle, hogy úgy éreztem, mindjárt szétreped rajtam a
ruhám. Miután mindenki befejezte az étkezést, a párnak az édesapjai külön beszédet tartottak arról, hogy mennyire boldogok attól,
hogy végül egymásra találtak a gyermekeik, és végül összekötik az életüket. Közben többször Adriel arcára pillantottam, akin nem látszódott úgy, mintha
egyetértene velük, viszont vele ellentétben az arája folyamatosan helyeselve bólogatott, és közben pedig Adriel kezét markolászta. Alig bírtam elviselni a
hallottakat, és a látványt előttem, de összeszorított fogakkal végül végigültem az egészet. Amint vége volt a vacsorának, és megkértek minket, hogy menjünk
át a társalgóba, hogy ott folytathassuk a programot, pár ember között elvegyülve végigiszkoltam az étkezőn, egyenesen ki a kertbe, hogy friss levegőhöz
jussak. Közben nem bírtam Adrielre nézni, de olyan érzésem volt, hogy ő végigkísérte, ahogy elindultam, és elmentem a vendégek között.
Megkönnyebbülve szívtam be a levegőt, majd egy eldugott kis padra leültem, és próbáltam kitaszigálni a fejemből mindent,
amit hallottam. Teljesen szétterültem a padon nem egy úri hölgyhöz méltóan, mivel megtehettem, hiszen senki sem járt arra. Már kezdett besötétedni, mivel a
nap már pár perce lement, és a csillagok is halványan látszottak az égbolton. Hátradöntött fejjel végignéztem rajtuk, és közben az egész testem libabőrös
lett a hűvös levegőtől, de úgy éreztem, hogy erre most szükségem van, hogy lehűthessem magam, mivel annyira fel voltam zaklatva. Nem tudom, hogy meddig
ülhettem így egyhelyben, de már a bőröm teljesen átvette a levegő hűvösségét, és a távolból Damien kiáltását hallottam meg, ahogy engem keres. Nem akartam,
hogy megtaláljon, de muszáj volt előbújnom a kis rejtekhelyemről, mert biztosan aggódni kezd, ha nem reagálok a hangjára.
– Itt vagyok! – bújtam ki két fa között.
Ő ott állt a bejárati ajtónál, és felháborodva összecsapta a kezét maga előtt.
– Most meg miért tűntél el, már mindenki keresett? Gyere, be akarnak minket mutatni Rosenfieldéknek.
Jaj ne! Ettől féltem, hogy eléjük kell állnom, és megismernem azokat az embereket, akik elvették tőlem Adrielt. Lassan
szedtem a lábaimat, és követtem Damient be a többiekhez. Majd mikor egy nagyobb csoporthoz ért, megfordult, és a kezét nyújtotta.
– Ő itt a húgom, Stephanie Taylor.
Ahogy közelebb értem, megláttam, hogy Adriel áll ott a menyasszonyával, és mellettük pedig a lány szülei is. Mikor eléjük
álltam, illedelmesen köszöntöttem őket, majd félve rájuk emeltem a tekintetem.
– Nagyon örülök a találkozásnak! Kérem, bocsássanak meg azért, hogy így eltűntem, de szükségem volt egy kis frisslevegőre –
ahogy mondtam, végigfuttattattam az előttem álló embereken a szemem, és megkönnyebbülten láttam, hogy a szülők nagy mosolyra húzták a szájukat, de Elisabeth
tátott szájjal bámult rám, gondolom felismert, és rájött, hogy nem az vagyok akinek gondolt. Persze Adrielre nem mertem ránézni, mivel attól féltem, hogy ha a
szemébe nézek, akkor elöntenek az érzelmek.
– Talán rosszul érzi magát kedvesem? – szólított meg lágyan Elisabeth édesanyja.
– Bevallom, hogy egy kicsit melegem volt, és jólesett a kinti levegő, de egyéb bajom nincsen.
– Annak örülök!
– Miss Taylor – hajolt elém Mr. Rosenfield, majd elkapva a kezemet, egy lágy csókot nyomott rá –, örülök a találkozásnak!
Szent Isten, magának jéghideg a keze! Biztosan fázik. Adriel, nem tudnál megkérni valakit, hogy hozzon neki egy kendőt, amit felvehetne?
– Ó, erre semmi szükség – mentegetőztem, de hiába mivel Adriel már el is indult, hogy keressen valakit.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de a többieken úgy láttam, hogy egyáltalán nem zavarja őket a helyzet, ezért én sem
feszengtem tovább. A bátyám és Emily barátságos társalgásba kezdett a szülőkkel, és én pedig Elisabeth felé fordultam.
– Miss Rosenfield, örülök, hogy megismerhetem! – ahogy hozzászóltam, zavarában megmerevedett az álla, majd egy kis szünet
után ő is illedelmesen köszöntött.
– Miss Taylor! Kérem, bocsásson meg, ha a közelmúltban olyan barátságtalanul közelítettem önhöz. Nem volt szándékos – súgta
oda felém lehajtott fejjel.
Damien felé pillantottam, akinek megvonaglott a szája, ahogy meghallotta Elisabeth bocsánatkérését. Biztosan eszébe jutott,
hogy szolgálónak nézett a múltkor, és ezen jót mulatott.
– Igazán nincs miért haragudnom, hiszen nem ismert eddig.
– Ezt örömmel hallom – ahogy ezt kimondta, rám nézett, és egy bájos mosolyt villantott.
Hihetetlenül gyönyörű volt ez a lány, és biztos vagyok benne, hogy már Adrielt is sikerült levennie a lábáról. Nem telt bele
sok időbe, és Adriel is visszaért egy fehér hímzett kendővel a karján, majd lassan odanyújtotta felém. Ahogy átvettem tőle, észrevettem, hogy ez az az anyag,
amit még én adtam oda neki sok évvel ezelőtt, hogy adja oda az édesanyjának ajándékba. Nem értettem, hogy miért pont ezt hozta ide nekem, de nem utasíthattam
vissza ott mindenki előtt.
– Köszönöm Mr. Collins, igazán kedves – ránéztem, ő pedig fájdalmas arckifejezéssel a fejét rázta.
Gondolom, hogy nem tetszett neki a hangnem, amivel fogadtam. Magamra terítettem, és közben egy nagyon finom illat csapta meg
az orrom. Legszívesebben beletemettem volna az arcom, hogy jobban érezhessem ezt az illatot, de úgy sejtem, hogy mások előtt ez nem jött volna ki annyira
jól. Damienék nagy kacagásba kezdtek, és úgy láttam, hogy Elisabeth is csatlakozott a társalgáshoz. Mivel senki sem figyelt ránk,
Adriel ki is használta, hogy hozzám szólhasson.
– Mostantól már ezt a hangnemet fogom kapni? – súgta oda, hogy észrevétlen maradjon.
– Azt gondolom, hogy így illik. Nem így van? – válaszoltam neki halkan, és közben a többieket figyeltem, hogy észrevették-e a
szóváltásunkat.
Persze Adriel semmit nem mondott rá, biztos rosszallta a válaszomat.
– Elképesztően szép vagy ma este – szólalt meg egy mély lélegzet után.
– Ha rád nézek, az jut eszembe, hogy mennyi mindent vesztettem ezzel a helyzettel, amit már majdnem megszereztem – ahogy
suttogta, a meleg levegő, amit kilélegzett, a fülemet simogatta, aminek hatására megborzongtam.
– Nincs miért panaszkodnod. Biztos vagyok benne, hogy egy hét múlva már el is felejtesz, hiszen gyönyörű a menyasszonyod.
– A nyomodba sem ér Stephanie – vágta rá egyből –, és soha nem is fog pótolni téged.
Éreztem, ahogy a torkom elszorul, és alig kaptam levegőt. Nagyon erőlködnöm kellett, hogy ezek után száraz maradjon az arcom,
de nagy nehezen összeszedtem magam. Oldalra pillantottam, és észrevettem, hogy a terem másik végéből Joshua figyel engem, úgy éreztem, hogy ki kell használnom
az alkalmat, hogy elmehessek Adriel közeléből.
– Megpillantottam egy barátom, jobb lesz, ha odamegyek hozzá és üdvözlöm – mondtam egy széles mosollyal.
– Kire gondolsz? Csak nem Joshuára?
– Igen, rá! Neki igazán kellemes a társasága és ki tudja, még az is lehet, hogy....
– Azt sosem engedem! – vágott a szavamba Adriel.
– Pedig nincs beleszólásod – szólaltam meg szigorúbb hangon, majd előrébb léptem az előttem álló emberekhez, és az engedélyüket
kértem a távozásra.
Sietősen elballagtam mellőle, majd keresztülvágtam a tömegen, hogy minél előbb Joshuához érhessek. Ahogy meglátta, hogy
közeledem felé, egyből szélesre húzta a száját. A távolság gyorsan csökkenni kezdett közöttünk, hiszen időközben ő is nekiiramodott. Megtorpantunk egymás
előtt, majd minkét kezével megragadta az enyémet, és egy hosszú, nyálas csókot nyomott rá.
– Ó kedves Stephanie, nem tudja elképzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatom. Maga nélkül olyan volt eddig,
mint a lét levegő nélkül, élhetetlen.
A kijelentésétől hangosan elnevettem magam, majd Adrielhez fordultam, aki mérges tekintettel méregetett minket. Láttam rajta,
hogy nem bírta elviselni, hogy jókedvűen társalgok vele, ezért indulatosan elkapta rólunk a fejét, és miután odaszólt valamit a többiekhez, kiviharzott a
társalgóból. Elisabeth értetlenül nézte végig, ahogy a vőlegénye kirohan, majd szomorú tekintettel az édesanyjára nézett, aki egy bíztató mosoly kíséretében
megfogta a kezét. Végül a figyelmem visszatért Joshuára.
– Már régóta észrevettem önt, csak nem akartam megzavarni, miközben másokkal társalgott. De ha szabad megjegyeznem,
lélegzetelállítóan gyönyörű – ahogy mondta mélyen a szemembe nézett, és hatására vörös pír jelent meg az arcomon.
Ahogy a világító kék szemébe néztem, rájöttem, hogy talán ő lehet majd az a személy, aki iránt több érzést is kialakíthatok,
mint a tisztelet, és aki segíthet nekem elfelejteni Adrielt egyszer és mindenkorra. Egy rövid ideig még beszélgettünk, majd egy csengő női hangra lettem
figyelmes a hátam mögül.
– Stephanie!
Hátrafordultam, és láttam, ahogy Adriel édesanyja nagy mosollyal közeledik felém. A tekintetét fürkésztem, vajon mit szól
hozzá, hogy az ő kendőjét viselem, de még csak észre sem vette, hogy mi van rajtam. Amint ideért hozzám, szeretetteljesen átölelt, majd hátrahajolt, és jó
alaposan szemügyre vett.
– Drága Stephanie! Olyan régen láttalak már! És nézzenek oda, ahogy telik az idő, egyre szebb leszel – áradozott, és közben
egy csókot nyomott a homlokomra.
– Mrs. Collins! Nagyon örültök, hogy újra láthatom.
Megsimogatta a karomat, majd Joshuára emelte a tekintetét, és jobban elmosolyodott.
– Látom, ennyi ember között sikerült a legkellemesebb társaságot megtalálnod magadnak. Igazán szerencsés vagy, hogy ezt
megkaphattad.
– Igen Evelyn. Ezzel egyetértek. Nála jobbat nem is kaphattam volna.
Egyre nagyobb zavarba jöttem, ahogy a párbeszédüket hallgattam, és úgy tettem, mintha oda sem figyelnék rájuk. Mrs. Collins
nagyot nevetett, majd nagyot sóhajtva végignézett rajtunk.
– Fiatalok! Milyen jó is ez az időszak! De nem is zavarlak benneteket tovább.
Végigsimított az arcomon, majd azzal a tempóval, amivel jött, el is tűnt mellőlünk. Úgy látom, hogy nagyon boldog, és annak
örömére, hogy a fia megtalálta a párját, minket is már összerakott. Joshuára néztem, és láttam rajta, hogy nagyon tetszett neki Mrs. Collins reakciója, és
csak hatalmas vigyorral figyelt engem. Hiába játszottam el a gondolattal, nem tudtam, úgy nézni rá, mint ahogy Adrielre, egyszerűen meg sem közelítette azt
az érzést. De nem sietem el a dolgot, adok még egy kis időt magamnak. Miközben tovább beszélgettünk, rájöttem, hogy hiányzik valami, ami eddig végigkísérte
az összes látogatásomat a Collins birtokon. A fiatalabb Collins fiúk csíntevései. Körbenéztem, de sehol nem láttam őket.
– Nem tudod, hogy merre van Edmund és Christopher? – kérdeztem meglepődve.
– Fent vannak a szobájukban. Robert nem engedte, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Mert ha itt vannak, akkor biztos történik
valami.
– Az biztos! – nevettem el magam.
– Nagy csirkefogók. Ha nem bánod, akkor én megkeresném őket, hiszen már nagyon régóta nem találkoztam velük.
Láttam rajta, hogy nehezen, de beletörődött, hogy itt akarom hagyni, ezért szomorúan bólintott és elköszönt tőlem.