– Nem zavar, hogy az anyád lehetnék, legszívesebben lekevernék neked egy igazi „anyait.”!
– Már felnőtt vagyok, huszonhárom éves!
– Na,pont erről beszélek, a fiam meg huszonhat, talán ismered is.
– Hogy hívják?
– Jobb,ha nem tudod, bár inkább az lenne a rosszabb, ha ő tudná, hogy téged hogy hívnak.
– Majd mondom neki, hogy szólitson apának! (Hozzá egy kacsintás, egy csomó nevető emoji, és egy sor lila szív,
ami syber nyelvben nem járatosok kedvéért azt jelenti, hogy be vagyok rád indulva)
– Fiam, ez egyáltalán nem vicces!
– Légyszi, ne szólits fiamnak, az anyám szólit így!
– Na,pont erről beszélek. Nem csak egy nálad három évvel idősebb fiam van, de van már tőle egy gyönyörű
unokám is!
– Te vagy a világ leges-legszexibb nagyija! (Ismét egy csomó lila szív)
A hölgynek ez igen jólesett, és küldött egy őszinte „köszönöm”-öt ifjú hódolójának. Milyen jó, hogy a telefonon
nem látszik, ahogy elpirultam! – gondolta, és elcsodálkozott magán. De amit azután a fiú utána írt, már nagyon nem volt inyére:
– Amúgy nagyon fosok a vérvételtől, de amikor megláttam a szivárványszinű hajkoronádat, és rám mosolyogtál,
boldogan adtam NEKED oda a karomat. Legszívesebben mást is odaadtam volna!!!!! Őszintén be is vallom, a vizeletet azért nem tudtam odaadni,
mert más dolgot intéztem a WC-ben. Az utánam jövő nyanya hallotta is a hangokat, hacsak nem volt süket. Bár amilyen arcot vágott, rájöhetett,
hogy mit is műveltem.
– Na, most már aztán tényleg fejezzük be, undoritó vagy!
– Tudod, az jutott eszembe, hogy szívesen visszaszúrnálak.
– Holnap délután kettő és három között lehet bemenni az eredményért – akarta volna a hölgy tényszerűen
befejezni a chetelést.
– Ott leszel?
– Nem. De ha ott is lennék, szólnék a biztonsági őrnek, hogy távolitson el téged, mivel zaklatsz.
– Nem zaklatlak, csak udvarolni szeretnék neked. Sose volt még ilyen idős barátnőm!
– Ja, nagyon köszi, az igazán jólesett! Te aztán tudsz bókolni! Amúgy meg biztosítalak róla, hogy nem is lesz!
– Jaj, ne haragudj, kicsúszott a számon, vagyis a kezem véletlenül ezeket a betűkek nyomta meg.
– A kezedet nem az agyad irányitja?
– ?
– Ezt én nem értem, ez nekem így túl tudományos.
– Miért nem válaszolsz? Hm?! HARAGSZOL?
– Nem haragszom, de már nagyon szeretném ,ha abbahagynánk ezt a nem túl építő csevegést. Jobb lenne, ha a
saját korosztályodnak udvarolnál inkább, ők valószinűleg nem olyan érzékenyek, ha a korukat emlegetik, és nem adnak fel neked ilyen „tudományos”
feladványokat.
– Ami a szívemen, az a számom!
– Ezzel én is így vagyok, ezért mondom, hogy itt és most fejezzük be.
– Még csak azt áruld el, hogy férjnél vagy-e?
– Közöd????
– Akkor ezek szerint nem. Vágom ám én a dolgokat. Értek a nők nyelvén. Két nővérem van. Plusz az anyám.
– Lehet ,hogy esetleg ismerem őket! Ha nem fejezed be az írogatást, utánanézek, hogy kik is lehetnek!
A fiú egy darabig nem írt, a hölgy azt hitte, hogy megunta, és megszabadult tőle, csinálta volna tovább a dolgát,
amikor ismét pittyegett a telefonja:
– Lecsekkoltalak benneteket, nem vagytok ismerősök, se az anyámmal, se a nővéremmel.
A hölgy ezen lesokkalt, még mindig nem szokta meg a fiatalok tempóját, pedig a fia is hozzá volt ragadva a
telefonjához. Ő eddig egy modern nőnek gondolta magát.
– Egyébként honnan tudtad meg a nevem?
– Nem volt nehéz kinyomoznom. Körbekérdeztem a laborban, ki az a papagájhajú nő.
– Ne, ez aztán egyre jobb!
– Jaj, ne haragudj, igazán nem úgy gondoltam. Szóval az a szép, szivárványhajú hölgy!
– Ez előző üzenetet akár ki is törölhetted volna.
Az a baj ezzel a generációval, hogy hamarabb beszél – virtuálisan –, mint gondolkodik. Az információáramlás meg
olyan gyors. Nincs is ideje végiggondolni, hogy mit is írjon. Bezzeg az ő idejében, amikor még papíralapon leveleztek. Ha valaki gyors akart
lenni, a táskájába rakta a lánynak a szerelmes levelet. Most meg olyananok ezek a gyors üzenetváltások, mintha egymás gondolatát olvasnák az
emberek!
– Akkor most haragszol rám? – és egy sor szivecske, meg síró emoj következett.
A hölgy nem is tudta hirtelen, hogy tudott ilyen gyorsan írni, ilyen kevés idő alatt ennyi mindent.
– Rád nem lehet haragudni! – válaszolta, amit rögtön meg is bánt.
A válasz erre egy csomó lila szív volt, ami ugye azt jelenti, hogy „be vagyok indulva rád.”
– És még én gondolom, hogy a mai fiatalok nem gondolkodnak, mielőtt kommunikálnak – nevette el magát hangosan is.
– Nadiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!!!!!!! – rohant be két és féléves unokája kicsi karjait ölelésre tárva.
– Tejéznadiiiiiiiiiiiii!
– Zsombii! – kiáltotta örömmel Teréz nagyi is, majd letette a telefonját az asztalra, fölállt a fotelból, és
felemelte a gyereket, és körbeforgatta maga körül.
– Fú, ez egy sószsák! Jaj, a derekam!
– Megmaszíroznál drágám? – fordult Csillához, a menyéhez, aki hivatásos masszőr volt.
A fiatal nő készségesen megmaszírozta anyósa hátát, Csabi, a fia, viszont megrótta, hogy nem jár rendszeresen gyógytornára, meg a fürdőbe se,
pedig kerített neki belépőt.
– Mert zumbázni jobban szeretek! Miért is nem jöttetek el a bemutatóra? Mindenkinek ott volt a családja, csak
nekem nem.
– Mit értesz család alatt? Például a szüleik?
– Hiába gúnyolódsz, járnak bő számban az én korosztályomból is!
Na jó, ez egy kicsit túlzás, a harmincöt fős csoportban vele együtt összesen három ötvenes hölgy van.
– Aha, a boszorkány barátnőid! De arra ők se vetemednének, hogy egyszál kis szoknyácskában rázzák magukat a
város főterén!
– Mert ők nem olyan jók, mint én! Az oktató mondta, sőt, nem is mondta, hanem inkább könyörgött, hogy lépjek
fel, mert én adom a produkció sava-borsát!
Ebben is volt némi csúsztatás, mivel az oktató úgy mondta, hogyha Terikének – nem Terike néninek! – van kedve
fellépni, szívesen veszik! A fia megadóan sóhajtott, és megkérdezte, hogy mi van vacsorára.
– Májpástétom, azt a gyerek is szereti, desszertnek meg vanília puding.
– Hm! Már gyerekkoromban is az volt a kedvencem. Te tudod a legjobban csinálni!
– Anyuka, ugye van elég saláta, ha lehet, inkább én azt szeretnék. Hoztunk hozzá teljes kiörlésű
kenyeret – mondta a menye.
– Köszi, épp fogyóban volt a kenyér. De jó, hogy megterítettél.
– Amíg a kedves férjeddel vitatkoztam, lám, te hasznosan töltötted az időt.
Azzal a kis család leült az étkezőben a kihúzható asztalhoz. Teréz nagyi és a menye csak salátát vacsoráztak, a
férfiak – a fia és az unokája – meg jól belakmároztak a pástétomból meg a pudingból. Utána hamar hazamentek, mivel a Zsombi – és a szülei is –
nagyon elálmosodtak, és tapasztalatból tudták, hogyha a Nagyinál alszik el, nem nagyon lehet felébreszteni. És Csabinak se elég erős az izomzata,
hogy a kezébe vigye ezt a sószsákot. Miután elköszöntek a Nagyitól, Csilla, a feleség, többedjére mondta a férjének:
– Úgy birom az anyukádat, olyan vagány és fiatalos. Őszintén, inkább a barátnőmnek tekintem, mint az
anyósomnak.
– Aha – sóhajtotta megadóan a férje.
Kovácsné Szabó Terézia, született Szabó Terézia, az erkélyről még utánuk integetett, majd nekiállt mosogatni.
Kézzel mosogatott, igaz, hogy az ötvenedik születésnapjára kapott a fiától egy mosogatógépet, de nem igazán tudta használni azt a kütyüt. Azon
kívül egyszer rossz helyre tett egy poharat, ami eltört, a szilánkjai pedig tönkretették a motort. De ezt nem merte elárulni senkinek, még a
barátnőinek sem. Mosogatáshoz most is, mint mindig, a Retro rádiót hallgatta, ahol rendszerint a nyolcvanas, kilencvenes évek slágerei mentek.
– Mani, mani, mani must be fanny, its a rich mans been … – énekelt együtt az Abbával érdekes angol kiejtéssel, és
még „érdekesebb” – vagy talán inkább fals – hanggal.
Nem érdekelte, hogy a szomszédban lakó nyugger házaspár többször is átkopogott, de amikor Mici néni kiállt az
erkélyre, és hangosan mondta, hogy:
– Terike, kezdődik az esti sorozat – gyorsan befejezte a mosogatást, és bekapcsolta a tévét.
Bekuckózott a kissé már kiálló rugójú TV nézős foteljába, az ölébe vette a macskát. Kormi – mivel nem volt
gyerekbarát – előjött ismeretlen relytekhelyéről, amikor érzékelte, hogy imádott gazdája kis családja elment. Teréz nagyi a TV és telefonnéző
szemüvegét.Előtte még rápillantott a telefonjára is. Először csak annyit látott, hogy a fiú egy képet küldött neki. Kiváncsian nyitotta meg a
csatolmányt, de mérgében majdnem lehajította a telefont az öléből. A macska ijedten ugrott le az öléből.
– Ez tényleg az, aminek gondolom? Egy fotó a farkáról? Hát minek néz ez engem? – gondolta felháborodottan. – És
még néhány kacsintós emojit tett hozzá!
– Ha ezt a fiamnak elmesélem! Inkább nem mesélem el. De talán ők nem is akadnának ennyire fel. Mert a mai világ!
A mai fiatalok. Bezzeg az én időmben!
Hogy kiakadt anno, mikor az ő nagyanyja folyton ezzel jött!
– És tessék, most meg én mondom.
A fotót kitörölte, és gondolta, hogy letiltja a fiút. De előtte még megírta neki, hogy „szégyellje magát”. A fiú –
mint aki készenlétben volt – rögtön válaszolt:
– Na milyen? – és hozzá egy kilógó nyelvű emoji.
– Gusztustalan – válaszolta Teréz nagyi az igazságnak megfelelően.
Majd kikapcsolta a telefont, és elmerült a szappanoperában. Kormi dorombolva tért vissza az ölébe, és együtt
elmerültek a sorozat nézésben. Amikor a film végetért, szokás szerint lekopogott a felső szomszéd. Hármat kopogott a seprűjével. A hatvanhét
éves – még mindig jó kondiban lévő – nyugdíjas testnevelés tanár, Sanyi, így jelezte, hogy sorozatnézés közben elaludt a felesége. És miért volt
ez fontos?
Mert akkor lemehetett Teréz nagyihoz, csak előbb természetesen megkérdezte, hogy alkalmas-e. Teréz nagyi pedig
fogta az előre odakészített partfist, és visszakopogott hármat, ami azt jelentette, hogy igen. Először úgy gondolta, hogy elfáradt a családja
látogatásától, de ez a küldött kép, meg a levelezés, továbbá a szappanoperában lévő erotikus jelenetek miatt úgy döntött, hogy fogadja kései
látogatóját.
Már több mint tízéve tartott a viszonyuk. Sanyi tanár úr – aki annak idején tanította a fiát – nem kertelt,
nem árult zsákbamacskát, nem igérte, hogy el fog válni, csak előbb felnőnek a gyerekei satöbb, satöbbi. Mindkettőjük jelszava az volt, hogy
Carpe Diem, éljünk a mának, ki tudja, hogy mit hoz a holnap.
Ez volt többek között a titka Kovácsné Szabó Teréziának, aki egy bevállalós nő volt. Azt remélte, hogy senki se
mondta volna meg, hogy ötvenkét éves, van egy huszonhat éves fia, és egy két és féléves unokája. Ő is mindig elcsodálkozott, hogy mennyire eltelt
az idő. Mintha csak tegnap lett volna teenager! Csak másokon érzékelte, hogy öregszenek.
Némi kárörömmel nyugtázta, hogy az annak idejént menő csaj osztálytársai, aki őt csúfolták, most kétszer akkorák,
mint ő, és kétszer annyi idősnek is néznek ki. Meg többször is elváltak. Ő legalább csak egyszer.
– Azta, jövőre lesz a harmincöt éves találkozó! – jutott eszébe, miután éjfél körül öleléssel búcsúzott a
szomszédtól.
Igaz, hogy elmúlt már éjfél, de még kiült az erkélyre elszívni egy cigit. Ez egy másik titka volt. A publikus
változat úgy szólt, hogy fiatalkorában – amikor még menőnek számított – ő is dohányzott, de amikor terhes lett, leszokott róla.
Mikor elvált, meg visszaszokott, amiért senki nem itélte el. Utána meg újra leszokott, ami sajnálatos módon
jelentős súlytöbblettel járt. Valójában soha, de soha nem tette le végleg. Szex után mindig jólesett rágyújtani, ami bizonyos esetekben még
jobban is esett, mint az imént említett dolog.
Még kora ősz volt, de éjfél után már hűvösödött az idő, így magára kapott egy már csak otthon hordható kabátot.
Meggyőződött róla, hogy a macska már alszik, és nem áll fenn a veszélye, hogy esetleg kimegy utána és kiesik, kiment az erkélyre az egyetlen
doboz cigivel, az öngyújtóval, és letelepedett a nem túl kényelmes műanyag székre.
Egy tízemeletes ház nyolcadik emeletén lakott az úgynevezett Török Tó partján. A hivatalos helytörténeti
dokumentumok szerint az elnevezés a török időkből származik, de a városi legenda szerint azért nevezték Török Tónak, mert valamikor, amikor még a
nagyanyja is kislány volt, egy „Török” vezetéknevű ember fulladt bele.
– Vagy inkább belefojtották? – beszélték ezt az emberek a fodrásznál még Teréz anyu gyerekkorában.
Neki és barátnőinek jobban tetszett volna ez a változat. Volt, aki úgy gondolta, hogy a helynek – részben emiatt –
baljós kisugárzása van, de hősnőnk inkább gyönyörködött a szép kilátásban, amit az erkélyéről a tóra nyílt.
Arról nem is beszélve, hogy ezer szállal kötödött a fiatalságához. Annak idején a tó partján bandáztak a
barátaival, ott szívta el élete első cigijét, ott csattant el élete első csókja, amit leendő – mára már volt – férjétől és gyermeke apjától
kapott. Ma már a fiatalok nem bandáznak a tóparton. Csak nyomogatják az okostelefonjukat – gondolta szomorúan némi nosztalgiával.
Apropó! Tényleg, hol is a telefonom? – jutott eszébe, majd el is nevette magát rögtön ezen az ellentmondáson. Mi
jogon itélem én el a fiatalokat, amikor magam is ezt teszem? Hm? Teréz nagyi, ne sumákolj!
Felső szomszédja – a nyitott ablaknál, amihez ragaszkodott – már az igazak álmát aludta, amit az ütemes horkolása
jelzett. Teréz nagyit kirázta a hideg, ha elképezelte, hogy mellette horkol. Mellettem több férfi nem fog horkolni! Mert utána mehet haza!
Kovácsné Szabó Teréz ötvenkét évesen, és negyvenöt naposan ezt az elvet vallotta. És kifejtette a barátnőinek is, akik közül a legtöbben egyet
is értettek vele.
Apropó, a barátnők! – jutott eszébe és rájött, hogy még meg sem osztotta a csoportjukban, hogy akadt egy új –
ifjú – hódolója. Inkább majd holnap, vagy inkább ma, mert már jócskán elmúlt éjfél – ásított nagyot, majd bement, becsukva maga után a már nem
túl jól záródó erkélyajtót.
Gyorsan letusolt, majd beájult az ágyba, amit Kormi cica már előmelegített. Amikor gyengéden arréb tolta, hogy
beférjen mellé, a macska elkezdett ütemesen dorombolni. Mielőtt álomtalan mély álomba zuhant, még az volt az utolsó gondolata, hogy mennyivel
kellemesebb a dorombolás, mint a horkolás.
Hatkor szokás szerint csörgött a vekkere, amire a macska – mint mindig – rémülten ugrott ki az ágyból. A vekkert
húzta fel, és nem a telefonját állította be ébresztőre, pedig a fia már megmutatta neki, hogy kell, de nem volt kedve vacakolni vele. Megfelelt
neki a régi, jó retro vekker, ami még az anyja hozományához tartozott.
Az anyja, aki kétéve ment el örökre. Még megérte dédunokája születését, de már hetvenhat évesen elfáradt.
Ugyanebben a lakásban neveltek fel három gyereket, Terézt és testvéreit a már évtizedekkel korábban elhalálozott férjével együtt. Mindketten a
rendszerváltáskor bezárt gyárban dolgoztak, az apja középvezetőként, az anyja meg egyszerű munkásként.
Mint nagyon sokan azokban az időkben, munkahelyi rendezvényen jöttek össze. Akkor még tudtak az emberek spontán
ismerkedni, nem volt Tinder, de még internet sem. Csabi sokszor kérdezte imádott nagymamájától, hogy tudtak internet nélkül létezni.
– Mert mi a való világban éltünk Csabikám! – pillantott fel a képes újságból a nagymamája.
Utána Teréz nagyinak kellett elmagyaráznia a röhögő tizenévesnek, hogy a Mamika nem egy valóságshowban szerepelt,
hanem, hogy abban a korban még léteztek valódi emberi kapcsolatok. A gyerek talán megértette, talán nem.
Csabi már a mai kor gyermeke volt, a mai világban élt. Büszkén mesélte, hogy Zsombinak már a kezébe adta az
okostelefont, amit nagy érdeklődéssel nézegetett.
– Babyfone – nevetett Csilla.
Erre emlékezett vissza Teréz nagyi a szokásos reggeli kapkodása közepette. A sminkeléssel töltötte a legtöbb időt.
– Öreg lóra kell a cifra kantár – vette át ő is az anyja mondását, bár nem érezte még magát örögnek.
– Ötven az új harminc – vígasztalták magukat mindig a barátnőivel, de azért elvárták mindenkitől, hogy döbbenjen
le, amikor elárulták a korukat.
Teréz nagyinak nagyon jólesett, amikor az unokájára azt hitték, hogy a gyereke. Reggelizni nem reggelizett, de
berakott a táskájába egy müzliszeletet,hogy majd valamikor napközben bekaphassa.
Lifttel ment, mivel zumba ide, zumba oda, annyira nem volt sportos, mint felső szomszédja – és szeretője –, aki
mint egykori testneveléstanár, mindig gyors léptekkel dübörögve közlekedett a lépcsőn, ami az egész házban visszhangzott.
Csúcsidő volt, így elég sokat kellett várni a nem túl gyors liftre. Viszont, meg kell hagyni, hogy ritkán romlott
el. Teréz nagyi csak egyszer emlékezett, hogy néhány évtizeddel ezelőtt beragadt. Mivel az anno a gyermeke apjával történt, nem volt kellemetlen
élmény. Sőt!
Amikor végre megérkezett a lift, Teréz nagyi beszállt, és relatív hamar le is ért. A bicikli tárolóból kivette a
járgányát – amit időnként seprűnek nevezett –, felvette farmerdzsekijét, és a lépcsőházból „kilőtt” a hűvös reggeli utcára. A kerékpárút mellett
már deres volt a fű, a Török Tó felett köd gomolygott. Tipikus kora őszi hétköznapi reggel. Mindenki egyfelé kerekezett, a belváros felé, ki az
iskolába, ki a munkába.
Húsz perc múlva megérkezett a kórházba. Amikor a labor előtt lezárta a bicaját, valaki hirtelen eléugrott a
bokorból. Rémülten felsikoltott, és arra gondolt, hogy itt azért túl sok ember jár ahhoz, hogy kirabolják. Meg itt vannak a biztonsági őrök is.
Még jobban megrémült, amikor a támadója elővett valamit a háta mögül.
Egy virágcsokor volt. Előbb a virágot vette észre, csak utána ismerte fel „támadóját”, aki nem volt más, mint a
tegnapi ifjú virtuális lovagja. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Mielőtt még bármit is szólhatott volna, a srác megelőzte:
– Ne haragudj a tegnapiért, tudom, hogy bunkó voltam, nem kellett volna azt a fotót küldjem.
– Valóban nem, és ma meg nem kéne itt legyél! – talált rá végre Teréz nagyi a hangjára.
– Nem kéne ilyenkor neked is munkában lenned? – tette még hozzá.
– Nincs munkám – sütötte le szomorúan a srác szép barna szemét.
– Nekem viszont egyenlőre még van, és nem szeretném, ha elveszíteném miattad!
– Találkozunk valamikor?
– Nem!
– Mikor lesz ebédszüneted? Elhívlak valahová ebédelni.
– Ne költsd rám azt a kevés pénzedet, ha egyszer nincs munkád!
– Anyám jól keres!
– Na ez aztán a vicc! Anyuci pénzéből akarod meghívni az anyád korabeli nőt!
A fiú sírvafakadt:
– Egész éjjel csak te jártál az eszemben, nem tudlak elfelejteni. Kérlek, adj nekem egy esélyt, de legalább a
virágot fogadd el.
Teréz nagyi elvette a virágot, adott a fiúnak két puszit, és gyorsan továbbment. A kollégái, akik látták az
ablakból a jelenetet, már nevetve fogadták. Ő meg azon gondolkodott, melyik fiatal kolléganőjének mutassa be a srácot. Azért a virágot vízbe
rakta. Vázának olyan üveget használt, amibe a vizeletet gyűjtötték. De most ki volt mosva sterilre.