Tóparti rapszódia


      Könnyű esti szellő fodrozta a Bolsena-tó csendes vizét, felborzolva Elisa hosszú, gesztenyebarna haját, aki csodálattal nézte a közeli város fényeit, melyek kezdtek izzani, ahogy a sötétség egyre közeledett. Mélyet lélegzett, megkóstolva az illatos nyári levegőt, és hallgatta, ahogy a hullámok lustán csapkodtak az öreg deszkamólón.
      A lenyugvó naptól vöröslő felhők alatt sirályok és más madarak repültek, mielőtt nyugovóra tértek volna a tó parját körülvevő fák ágai között. Alkalmanként egy hajó szirénájának mély hangját hozta a szél megtörve ezt a békés nyugalmat.
      Elisa nem tudta elhinni, hogy ez a csend immár új életének része, mely puhán körülölelte, mint egy bársonyos takaró. Ebben a békés légkörben minden bizonnyal könnyebben át tudta volna vészelni az elmúlt hat év eseményeit: Renato elhagyta őt egy másik nőért, aki gyereket várt tőle, amelyre ő is olyan sokáig vágyakozott. Hosszú szenvedés és kétségbeesés után végül úgy döntött, hogy mindennek ellenére a Föld forog tovább, és élete még nem ért véget. Itt a tónál, ebben a meghitt környezetben talán sikerül újrakezdeni.
Elfordította a fejét a víz ezüstös felületéről, és körbejáratta a tekintetét. Egyre inkább kezdett sötétedni. Felállt a deszkából összetákolt mólóról, hallotta, ahogy a rozoga lécek nyikorognak alatta.
      – Remélem, nem most szakad le – jegyezte meg kissé megijedve.
      Egy régi csónakot ott felejtettek kikötve, ki tudja, mióta volt már a vízben félig elsüllyesztve, mert korhadt fa és penész szaga volt, ami a gyerekkorát juttatta eszébe, mielőtt elköltöztek volna a nedves falusi házból Rómába. Ő is, és a huga is már a fővárosban jártak iskolába. Középiskola után felvételt nyert a kereskedelmi főiskolára, ahol megismerkedett Renatoval. Később felhagyott a tanulással, mert csak a házasságon járt az esze, s éjjel-nappal egy kisbaba után sóvárgott, de hiába. Nagy nehezen levelezőn fejezte be a tanulmányait, és a diplomát is csak közepes minősítéssel szerezte meg.
      Házasságának kudarcával boldogsága tovaszállt, mint a reggeli köd. Nagyjából ezzel egyidőben belefáradt a mindennapos, fárasztó, és idegtépő munkájába is, ahol kevés pénzért napi 12 órában vezette egy nagyáruház sport és hobbi osztályát. Mindezek tetejében még a két felettes főnöknek is meg kellett felelnie, s gyakran úgy tűnt, mintha azok ketten csak köszönő viszonyban lennének egymással. Ezért úgy gondolta, a maga ura lesz, elhagyja a fővárost, és visszatér a tóhoz, ahol mindig boldog volt. Igaz, a 30 évvel azelőtti nyaralások alatt. Szerette volna újra megtalálni az elveszett derűt és a boldogságot. A Lago di Bolsena-t Europa legnagyobb vulkáni eredetű tavaként tartják számon, melynek felülete 114 km2, kényelmesen körbeautózható egy óra alatt, mert kerülete 43 km. Igazi horgászparadicsom, és a búvárok körében is egyre népszerűbb, hiszen a 151 méteres mélységben csodás a lemerülés. A tóból két sziget emelkedik ki, Martana és Biszentina, ahová könnyen át lehet csónakázni. A Marta folyó innen indul, és Tarquiniánál ömlik a Tirrén-tengerbe, 40 km-es utat megtéve. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolta, hogy itt a tónál érdemes vállalkozásba kezdenie.
      A szülei sosem tértek ide vissza, akkor sem, amikor az apja nyugdíjba vonult. Toscana északi részén, Vinciben vettek egy házat, és egy kis földet 50 olivafával Leonardo Da Vinci szülőházának közelében hatalmas pénzösszegért, de apja kitalálta, hogy nyugdíjas éveiben ezzel akar foglalkozni, és mellesleg nagy csodálója volt Leonardonak. Akkoriban már a huga sem lakott velük, ő a Veneto tartománybeli Vicenzába ment férjhez, és mielőtt a kislánya megszületett, gazdag japán túristákat kísérgetett Velencében, a lagunák városában, és szívesen lefotózta őket Veronában is, amint a szerencsehozó babona szerint megfogják a Giulietta szobor mellét a híres erkély alatt.

      A hápogó kacsák hirtelen felbukkanása eszébe juttatta, hogy miért is jött le ide a deszkamólóhoz. Elővett egy zacskót, melyben kenyérmorzsákat hozott nekik. Miután eldobta az utolsó aprócska falatot is, megfordult, és elindult hazafelé, vissza a házhoz, melyben ugyancsak akadt tennivaló, hiszen évek óta nem lakott benne senki, és az előző tulajdonos sem igazán fordított rá sok figyelmet.
      Nem csak alapos takarításra, festésre és felszerelésekre volt szükség, hanem korszerűsítésre is. A városkában volt egy munkaközvetítő ügynökség, amelynek szolgálatait szerette volna igénybe venni.
      Szüksége volt egy munkásra, aki megjavítja az öreg mólót, ami a házhoz tartozott, és a bejárati ajtón is ki kellett cserélni a zárat, valamint szúnyoghálókat akart felszereltetni az ablakokra. Továbbá a hat bérelhető csónakot is át kell kenni, javítani, ha szükséges. Minél előbb elkészül, annál hamarabb tudja megnyitni a horgászati központot, melyhez a bolt és a csónakkölcsönző tartozott, ami felett az ő lakása volt.
      A boltban nem csak horogtűket, pecabotokat, damilokat és orsókat tervezett árulni, hanem mindenféle horgászathoz szükséges eszközt, még ruhákat, zoknikat, hátizsákot, sporttáskát, vízálló nadrágot, dzsekit, bakancsot és gumicsizmát is, és megrendelt havi rendszerességgel két közkedvelt horgászati folyóiratot is, melyek olvasásához kis olvasósarkot akart kialakítani a bolt egyik sarkábankis asztalkával és két fotellal. Sőt, a sportbúvárok számára is leszmajd minden: légzőpipa, szemüveg, békaláb, szigony, kések, neoprén búvárruha, mert ahogy értesült róla, minden nyáron indul sportbúvár tanfolyam is a városban. Eredetileg ez a bolt csak a horgászok igényeit elégítette ki, de Elisa úgy gondolta, hogy kibővíti a termékek körét, hiszen manapság egy ekkora tónál nem csak pecázni lehet.
      A lakás nem volt nagy, nappali-étkező, főzőfülke, fürdőszoba és hálószoba, valamint egy szép terasz, ahonnan rálátott a tóra, a mólóra. Elisa nagy fába vágta a fejszéjét, ami arra ösztönözte, hogy üzletasszonyként is megméresse magát.
      Hatalmas kölcsönnel vásárolta meg ezt az eladó, állítólag bejáratott üzleti vállalkozást Marta városában, ezért muszály, hogy sikerüljön amit elképzelt. Ez a tó mindig is az álma volt, és örült, hogy visszatért ide.
      Volt egy másik, hasonló eladó üzleti vállalkozás házzal a tó északi partján kevesebb pénzért, de mivel Marta a gyerekkori lakhelyéhez közelebb esett, e mellett döntött. Azért is, mert a kisváros teljesen belopta magát a szívébe, a lungolago, a hosszú tóparti sétány, ahol nagyokat lehet sétálni, futni a tó mellett, a hangulatos óváros az öreg, tufából épült házakkal, szűk kis utcáival. Itt még megtalálhatók voltak a kis kézműves boltok és számos kiskereskedő, mert ide még nem gyűrűztek be a nagy multik. Mindig is szeretett a heti piacon, a vásárokon nézelődni és tetszettek a különböző helyi kultúrát, helyi szokásokat bemutató ünnepségek is, melyeket időnként tartottak. Itt az emberek még odafigyeltek egymásra. S a legközelebbi nagyváros, Viterbo, 15-20 perc autózással elérhető volt.
      Reggeli után autóba ült, és elindult a munkaközvetítő irodába. Mehetett volna gyalog is, mert maga a város sem volt hatalmas, de úgy gondolta, elintéz néhány bevásárlást is. A tóparti sétány mellett parkolt le, ami egyben a városka főutcája is volt. Gyorsan a visszapillantó tükörbe pillantott, hogy ellenőrizze a sminkjét, és egy nagyobb lendülettel már ki is lökte a kocsi ajtaját. Éppen a földre tette a lábát, amikor egy rendőrségi járőrkocsi suhant el mellette, és az ő autója előtt megállt.
      – Hölgyem, mindig így száll ki az autóból anélkül, hogy először körülnézne? Ez a legjobb módszer, hogy elüttesse magát.
Elisa meglepetten nézett a hang irányába, de a nap erős fénye elkápráztatta, és kénytelen volt fél kézzel eltakarni a szemét, hogy láthasson is valamit.
      – Bocsásson meg, de tényleg nem gondoltam volna, hogy törvényt sértek a kiszállásommal – válaszolt abban a hangnemben, amelyet a rend őreinek megnyugtatására szokott használni.
      – Nos, az igazat megvallva, nem sértette meg a Kresz szabályait, de a jövőben azt tanácsolom, hogy legyen sokkal óvatosabb – válaszolta a rendőr atyáskodó hangon.
Elisa jobban megnézte az egyenruhást, aki a járőrkocsiból mosolygott rá, rájött, hogy mennyire vonzó. Rég látott már ennyire jóképű férfit.
      – Igen, persze – motyogta halkan, és elsétált a járőrkocsi mellett, s érezte, hogy a volánnál ülő férfi továbbra is a szemével követte.
      Talán észrevette, hogy milyen benyomást keltett, és most a kollégájával együtt ezen nevetgélnek. Néhány méter után átment az úttest másik oldalára, ahol a munkaközvetítő irodát hírdette egy nagy, színes tábla.

Az íróasztalnál ülő középkorú nő felnézett a számítógép mellől.
      – Mivel szolgálhatok, kisasszony? – kérdezte, miután tetőtől talpig alaposan végigmérte.
      – Szükségem lenne valakire, aki elvégezne néhány javítást nálam. A mólót és a csónakokat kellene rendbetenni, és néhány egyéb apróság is lenne – válaszolta, s az asszony szeme felcsillant.
      – Ah, ezek szerint maga az új tulajdonosa a horgászboltnak a csónakkölcsönzővel. Örülök, hogy találkoztunk, kisasszony. Csodálom a bátorságát, mert a helyreállítása nem lesz könnyű feladat.
      – Igaz, most elég kopott, de a halak még ott vannak a tóban – vágott vissza nevetve.
Észrevette, hogy a nő továbbra is kíváncsian figyeli őt.
      – Tud nekem ilyen embereket ajánlani? Jól fizetek.
      – Természetesen! Foglaljon helyet, kisasszony.
      – Signora Bianchi. Elisa Bianchi vagyok – mondta.
Leült, és elnézte az idősebb nőt az íróasztal másik oldalán, aki elővett egy dossziét, és a benne lévő papírok között keresgélt.
      – Bianchi asszony... Ha nem vagyok indiszkrét a férje is itt van?
      Elisa arckifejezése megkeményedett. Nem szerette volna, ha az ő családi állapota lenne a város következő témája a pletykapartin, ezért csak megrázta a fejét anékül, hogy bármit is mondott volna. A nő mintha megérezte volna, hogy ügyfele nem kíván a férjről beszélni, emiatt kissé zavarban volt a kérdése miatt, és még inkább az iratokba mélyedt.
      – Nos, asszonyom, akkor nézzük mit tehetek önért!

      Fél óra múlva Elisa elégedetten hagyta el az ügynökséget, mert minden munkára találtak megfelelő embert. Utána elindult egy háztartási boltba, hogy néhány sürgős dolgot vegyen a házba. Amikor a boltban volt, és belepillantott egy fali tükörbe, eszébe jutott a visszapillantó tükör, az ajtó kivágódása, a járőrkocsi, a jóképű rendőr és rég érzett borzongás járta át.

      Miután Renato elhagyta, csak egyszer randevúzott egy férfival, és az este katasztrófába fulladt. Az egész vacsora alatt bizonytalannak érezte magát, nem volt felkészülve egy újabb kapcsolatra, és védekező állásban maradt. Pedig az illető komoly, jól szituált ember hírében állt, de ő a legkisebb érdeklődést sem érezte iránta, és akárhányszor a férfi felhívta, ő visszautasította minden meghívását anélkül, hogy képes lenne elmagyarázni neki vagy saját magának a makacsság okát. A félénk próbálkozás után soha többet nem ment el senkivel, és a számtalan meghívást, amit kapott, kapásból elutasította.
      Aznap reggel azonban meglepte annak az egyenruhás férfinak a mosolya. Ez csak azt jelentheti, hogy fokozatosan elszakad Renatotól. Épp ideje! Amikor befejezte a vásárlást és hazaindult volna, úgy döntött, hogy bemegy valahová, és iszik egy kávét. Volt a közelben egy kedvesnek tűnő kávézó, külső teraszának egyik oszlopára felfutott a lilaakác, amit annyira szeretett, de mivel az erősen tűző nap éppen oda sütött, inkább a belső helyiséget választotta. Amint belépett megcsapta a frissen darált kávé illata. Egy duci nő tálcával a kezében fürgén mozogva, ide-oda járkált az asztalok között. Amikor meglátta Elisat belépni, barátságos mosollyal fogadta:
      – Foglaljon helyet, azonnal jövök. Épp leült az egyik rózsás terítővel letakart kis asztalhoz, amikor valaki megszólalt mellette:
      – Leülhetek ide maga mellé?
Elisa felnézett, és két csodaszép fekete szempár meredt rá, melyben felismerte az előbbi járőrt, és hirtelen szóhoz sem jutott. Amikor végre magához tért a kábulatból, csak annyit bírt mondani:
      – Óh, jó napot.