Március huszadika. Norah Sullivan számára nem ez a legjobb nap. Tudta, hogy egyszer ez is el fog jönni, de remélte, hogy ez
még odébb van. Két éve egy bombával a fejében él. Bármikor közölhette vele az orvos, hogy nem tudnak rajta tovább segíteni. És ez a nap most jött el. Március
huszadika. Halálra ítélésének a napja. A családja nem tudott a betegségéről. Két éve abban bízik, hogy meg fog gyógyulni, hiszen az orvosa mindent megtesz
érte és ő maga is keményen harcolt. Hogy fogja elmondani a gyerekeinek, hogy nem sok ideje van hátra? A kórházból kijövet még mindig az orvos szavai csengtek
a fülében.
"– Nagyon sajnálom, Norah... Sajnos nem szolgálhatok jó hírrel. A kezelés nem járt sikerrel. A tumor nem kisebbedet. Ezért is
érez mostanában gyakori fejfájást.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte az asszony megtörten.
– Meg fogok halni?
Az orvos leszegte a fejét. Nagyon sajnálta az asszonyt. Több mint harminc éve van a pályán, de még ilyen elszántan gyógyulni
akaró emberrel nem találkozott, mint Norah Sullivan. Vérzett a szíve, hogy pont rajta nem tud segíteni. A műtét lenne az egyetlen lehetőség a gyógyulásra, de
a tumor a fejében olyan helyen van, hogy több kárt okoznának, mint hasznot.
– Szóval igen – vonta le a következtetést Norah az orvos hallgatásából.
– Mennyi időm van hátra?
Dr. Harrison megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
– Három hónap – mondta tömören.
Szemét elfutották a könnyek a válasz hallatán. Három hónap. Három hónap múlva lenne a születésnapja is. Vajon azt még megéli?
– Mi fog rám várni?
– Folyamatos migrén fogja gyötörni, gyenge lesz. Ájulás.
– Szóval akkor semmi olyan, ami eddig ne lett volna.
– Igen, de ezt már nem fogjuk tudni gyógyszerekkel kezelni. Kórházi kezelésre van szükség!
– Ezt hogy érti?– kérdezte rosszat sejtve.
– Időnként be kell feküdnie kivizsgálásra. Rendszeresen ellenőrizni kell a vérképét, szívét és gyakorlatilag mindent. Sokkal
szigorúbb ellenőrzés alatt kell tartani.
– Nem szeretnék befeküdni. Inkább jövök minden nap, de nem akarok...
– A férje még mindig nem tudja, ugye? – vágott a szavába az orvos.
– El fogom mondani...
– Norah! Ne halogassa tovább. – javasolta az orvos.
– A családjának is tudni kell róla. Fel kell készülniük a legrosszabbra. Nagyon sajnálom...
Norah könnyeit nyelve bólintott. Dr. Harrison mindent megtett a gyógyulása érdekében... Nem sikerült... Három hónap..."
Nem tudta, hogy jutott el a kocsijáig, csak azt vette észre, hogy már bent ül a volán mögött. Letörölte könnyeit és kifújta az
orrát. Nem szabad most összetörnie. Két éve küzd a betegséggel. Igaz, hogy nincs kiút, és biztos a halál, de ezt a három hónapot a legszebbnek akarja
megélni.
– Szedd össze magad, Norah! – biztatta saját magát.
Mély levegőt vett, hogy lenyugodjon. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Arca sápadt volt és beesett. Leadott egy pár kilót.
A gyakori fejfájás miatt sokszor nem volt étvágya. Csak árnyéka volt korábbi önmagának. Nem hibáztatta a férjét, hogy elhidegült tőle. Ivott egy korty vizet.
Miután sikerült megnyugodnia, elindította az autót.
Az Oregon állambeli Portlandben éltek kertvárosi övezetben. Kétszintes házban laktak. Tipikusan az a hely volt, ahol mindenki
ismer mindenkit és napra készek voltak a legfrissebb pletykákkal. Ahogy felhajtott a kocsi beállóra, a szemben lévő szomszéd a virágos kertet tette rendbe.
Ahogy meglátta az asszonyt, azonnal integetni kezdett.
– Jó napot, kedves Norah! – köszöntötte hangosan.
Az idős férfi kissé süket volt és nagy valószínűséggel megint nem használta a hallókészülékét.
– Jó napot, Mr. Stone! – viszonozta a köszönést.
– Hogy szolgál az egészsége?
– Ha! Nem hallom rendesen!
– Talán be kéne kapcsolni a hallókészülékét – morogta magában.
Hangosan azonban csak ennyit mondott.
– Jó munkát!
Az öreg intett, mintha értette volna. Norah gyorsan beiszkolt a házba, nehogy valaki más is ráköszönjön. Senki nem volt otthon.
Ed, a férje, dolgozni ment, ki tudja, hogy mikor jön haza, a gyerekek még iskolában voltak. Barbara tizenhat, Allison tizennégy éves volt. Mindketten
ugyanabba az iskolába járnak és tagjai a röplabda csapatnak. Amolyan minta diákok. Gondolataiból kopogás szakította ki. Nehezére esett megmozdulni, de a
kopogás nem akart abbamaradni. Az ajtóban legjobb barátnője, Margaret állt. Egyedül ő tudott a betegségéről.
– Mi volt a kórházban?
Norah szemét ismét elfutották a könnyek. Margaret nem kérdezett többet, csak megölelte barátnőjét. Bevezette a nappaliba és
leültette a kanapéra. Kiment a konyhába egy pohár vízért.
– Ennyire rossz volt? – kérdezte gyengéden.
Norah nem válaszolt azonnal. Belekortyolt a vízbe. Nem volt könnyű bevallani, hogy már csak hónapjai vannak hátra. Még ő sem fogta fel igazán.
– Nem segített a kezelés, Marge! – mondta megtörten.
– Három hónapom van hátra.
Marge hallgatott. Ő, aki általában azonnal tudja, hogy mit mondjon, most csak hallgatott.
– Ez biztos? – kérdezte végül csendesen.
Norah bólintott.
– Ez volt az utolsó reménysugár.
– Istenem! Annyira sajnálom, drágám! – vigasztalóan ölelte meg barátnőjét.
Szemében könnyek gyűltek. Szívből sajnálta Noraht. Ő volt a legjobb ember a világon, akit csak ismert. Miért a jó embereket
büntetik meg? Miért a jók mennek el először? Az olyan emberekre, mint Norah is, idelent a földön van szükség. Ez annyira igazságtalan! Igyekezett
visszatartani a sírást, de nem tudta. Norah volt a legjobb barátnője. Mit fog csinálni nélküle? Néma zokogás rázta a vállait.
– Ne sírj! – kérte Norah halkan.
– Már én se sírok. Tudtuk, hogy ez is bekövetkezhet. Legyél erős. Most lesz rád a legnagyobb szükségem.
Margaret kibontakozott az ölelésből és megtörölte a szemét.
– Igazad van! Itt leszek, ameddig csak szükséged lesz rám. Ne haragudj, de erre innom kell valami erőset, hogy egy kicsit
megnyugodjak.
Norah elmosolyodott. Marge felpattant és a bárpulthoz lépett. Töltött magának egy dupla whiskeyt.
– A semmirekellő férjed tudja már? – kérdezte.
Egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Az aranylóan ragyogó ital marta a torkát és könnyeket csalt a szemébe. Köhécselnie kellett.
– Még nem, de este elmondom neki. A gyerekek ma úgyis a barátaiknál lesznek.
– Nekik elmondod?
Norah tudta jól, hogy barátnője a gyerekekre gondol. Lesütötte a fejét és a kezét bámulta. Érezte, hogy megint gombóc nő a
torkában. Nyelt egy párat, hogy meg tudjon szólalni.
– Nem tudom, hogy mondhatnám el nekik! – mondta végül.
– Hogy mondhatja el egy anya a gyermekeinek, hogy haldoklik?!
Margaret hallgatott. Igaz. Ő nem tudhatja. Honnan is kéne tudnia? Neki nem lehet gyereke. És nem is haldoklik. Van egy nyomozó
férje, aki többet van munkában, mint otthon. Szar az élet. Töltött magának még egy italt és azt is egy húzásra megitta. Norah kivette barátnője kezéből a
poharat és kézen fogva a konyha felé húzta.
– Gyere, főzök neked egy kávét, mielőtt még részegre iszod magad. Nem venném a lelkemre, ha miattam rúgnál be.
A konyhában leültette a pulthoz és a kávéval kezdett foglalatoskodni. Próbálta ezt a nyomasztó hangulatot elhessegetni, így
keresett valami könnyed témát, amivel elterelhette mindkettejük figyelmét. És mi Margaret kedvenc témája? Persze, hogy a legfrissebb pletykák. Mikor a
legújabb hírekről kérdezett, az arca felderült és mesélni kezdett. Norah mosolyogva hallgatta. Nem akart most arra gondolni, hogy már nem sokáig élvezheti
ezt a felhőtlen csevegést.
– Húha! Már így elszaladt idő? – kiáltott fel Margaret és sietve felállt.
– Ne haragudj, drágám, de már mennem kell. A szeretett férjem bejelentette, hogy ma este hazajön. Úgyhogy főznöm kellene
valamit vacsorára.
Norah felállt, hogy megölelje barátnőjét.
– Köszönöm, hogy vagy nekem!
– Ne feledd, hogy bármi van, itt vagyok! A nap huszonnégy órájában.
Nyomott egy cuppanós puszit Norah arcára és sietve távozott. Már csak azért is, mert érezte, hogy megint el fogja magát sírni.
Sose tudta meghálálni Norahnak azokat az időket, amikor ő támogatta. Margaret és Jim nagyon szerettek volna gyereket, de nem sikerült. Mindketten
megvizsgáltatták magukat. Egy örökletes genetikai probléma miatt Margaret nem tudott teherbe esni. Ezt nagyon megszenvedte. Olyannyira, hogy a házassága is
tönkre ment volna, ha Norah nem áll mellette. Ezért most minden támogatást meg akart adni neki ő is.
Norah ismét egyedül maradt a gondolataival. Este el kell mondania Ednek. Együtt meg majd kitalálják, hogy a lányoknak hogy
mondják meg. Ed és Norah húsz éve voltak házasok. Első szerelem mindkettejük számára. Nem tudta hol romolhatott el a házassága. Már a betegsége előtt
elhidegültek egymástól. Majd három éve már, hogy Ed kimarad éjszakára, ingerült vele. Már nem is nagyon beszéltek, csak ha a gyerekekről volt szó. Sokszor
úgy kezeli, mintha ott se lenne. Margaret szorgalmazta, hogy váljanak el, de a gyerekek miatt nem tette meg. Ők nem tudtak az apjuk kilengéséről. Talán ez
a nem törődöm viselkedés késztette arra, hogy ne is beszéljen a betegségéről és inkább egyedül néz szembe a gyilkos kórral. Egészen mostanáig. Most úgy
érezte, hogy szüksége van a férje támogatására. Elővette a telefont és a számát tárcsázta. Hosszan csengette, de persze megint nem vette fel. Ez már kezdett
rendszeres lenni. Letette a készüléket a konyhapultra, hogy észrevegye, amikor a gyerekek hívják. A hétvégét a barátaiknál töltik, majd csak vasárnap délután
megy értük az apjuk. Benézett a hűtőbe. Gondolta készít valami vacsorát, hátha a férje valami csoda folytán haza érne időben. Elővett a hűtőből egy tálcás
csirkemellet és a zöldségekkel együtt berakta a sütőbe. A salátát nem csinálta még meg, csak összekészítette a hozzávalókat. Éppen egy pohár narancslevet
töltött magának, mikor csörgött a telefonja. Ránézett a kijelzőre. Idősebb lánya, Barbara hívta. Összeszorult a szíve.
– Szia, kicsim! – köszönt bele fojtott hangon.
– Szia, anyukám!
Vidám, gondtalan hangja hallatán, még jobban összefacsarodott Norah szíve. Miért ilyen kegyetlen az élet? Könnyeit nyelve,
igyekezett normális hangot megütni.
– Milyen volt a napod, drágám? Suliban minden rendben volt?
– Igen. A töri óra ma elmaradt, mert a tanár beteg lett, de amúgy minden oké. Csak szólni akartam, hogy már itt vagyunk
Bettyéknél. Allison is sokszor puszil. És Betty anyukája üzeni, ha úgy alakul, hogy apa nem tud értünk jönni, akkor szívesen hazavisz.
– Rendben, kicsim. Érezzétek jól magatokat. A húgodat is sokszor csókolom. És add át üdvözletemet Betty szüleinek.
Barbara már régen bontotta a vonalat, de ő még mindig csak ott állt. Szeméből megállíthatatlanul patakzott a könny. Zokogva ütötte a konyhapultot.
– Az isten verje meg! Az isten verje meg!
Hirtelen indulatból fölkapott egy poharat és a falhoz vágta. Az üveg apró darabokra törve hullott a padlóra. Norah üres
tekintettel nézte a földön heverő szilánkokat. Ő is úgy esett darabjaira, mint az az üvegpohár. De sajnos a sors még más kegyetlen meglepetéssel is
szolgált...
Miután sikerült megnyugodnia, összeszedte a szilánkokat és kidobta a kukába. A vacsora is már majdnem kész. Már csak a salátát
kellett elkészíteni hozzá. Kivette a hűtőből a hozzávalókat és alaposan megmosta. Edről még semmi hír nem volt. Próbálta még hívni, de sikertelenül. Nem
hívta vissza. Egy idő után föladta a próbálkozást. Ha esetleg hazatévedne, bár nem látott rá túl sok esélyt, mert tudja, hogy a gyerekek nem lesznek otthon
hétvégén, de ha mégis hazamenne, eltökélt szándéka, hogy beszél vele.
Földarabolta a paradicsomot meg az uborkát, és egy tálba tette. Hozzátépkedte a salátát és a legvégén a fehér sajtot. Oliva olajjal és egy kis citromlével meglocsolta és berakta a hűtőbe.
Megterítette az asztalt. Őszintén be kellett vallania magának, hogy ideges volt. Még az étvágya is elment. Ed még mindig nem jelentkezett. Ránézett az órára.
Fél hét. Már otthon kellett volna lennie. Nem volt kedve egyedül enni, így a húst visszarakta a sütőbe. Bement a nappaliba és kényelmesen elhelyezkedett a
kanapén, kedvenc könyve társaságában. Úgy belemerült az olvasásba, hogy teljesen elfeledkezett mindenről. Akkor kapta fel a fejét, mikor hallotta a bejárati
ajtót csukódni és Ed jelent meg az ajtóban.
– Szia. – köszönt a férfi.
Fáradtnak tűnt. Megviseltnek.
– Szia.
Norah már nem számított rá, hogy haza fog jönni, és szembe kell néznie vele. Elfogta az idegesség. Letette a könyvet és elindult a konyhába.
– Kész a vacsora. Ha még nem ettél, akkor tálalok.
A férfi egy szó nélkül elment mellette, hogy megmossa a kezét. Norah ezt úgy vette, hogy még nem evett. A sütőből elővette a
húst, a hűtőből a salátát. Az étkezőbe érve, a férje már az asztalnál ült. Letette a tálakat az asztalra és szedett mindkettejüknek. Némán falatozni kezdtek.
Bár ez enyhe túlzás, mert csak az ételt turkálták.
– Norah!
– Ed!
Egyszerre szólaltak meg, és egyszerre hallgattak is el.
– Mondd először te! – kérte előzékenyen Ed.
– Nem, mondd csak te. – hárított Norah.
– Rendben.
Ed megköszörülte a torkát és felesége szemébe nézett.
– El akarok válni!
Norah kezéből kiesett a villa. Erre nem számított. Az egy dolog, hogy nem volt rendben a házasságuk és a betegsége miatt nem is
tudott vele foglalkozni. Na, de elválni?
– Hogy mi?
– Jól hallottad. Te is tudod, hogy a házasságunk zátonyra futott, nincs mit szépíteni rajta...
– Van valakid? – Norah hangja halk volt, de határozott.
– Az most teljesen mindegy – tért ki a válasz elől a férfi.
– Nem. Nem mindegy! – makacskodott az asszony.
– Nem csak rólunk van szó, hanem a gyerekekről is. Rájuk nem gondoltál?
– De igen. Attól, hogy mi elválunk még ugyanúgy foglak támogatni benneteket, csak már nem élünk együtt. Ezt a gyerekek is meg
fogják érteni. Már nem kicsik. És szerintem ők is észrevették már, hogy valami nincs rendben.
– És ha azt mondanám, hogy beteg vagyok?
Ed válaszától függött most minden.
– Sajnálom, Norah! Tényleg nem akartam, hogy így legyen, de én már döntöttem.
Norah is döntött. Nem fog szólni Ednek a betegségéről és arról sem, hogy csak rövid ideje van hátra. De a gyerekek miatt nem
engedhette, hogy most elmenjen.
– Rendben. Legyen, ahogy akarod. Beleegyezem a válásba.
Ed őszintén meglepődött. Nem számított rá, hogy felesége ilyen hamar bele fog menni a válásba. Be kellett vallania magának,
hogy ez egy kicsit rosszul esett. Miért is? Nem tudta a választ. Hiszen ő szorgalmazta a válást.
– De lenne egy feltételem!
– Hallgatlak!
– Elválok tőled, de csak akkor, ha még három hónapig velünk maradsz.
– De... – tiltakozott volna a férfi, de Norah keményen a szavába vágott.
– Még nem fejeztem be! Velünk maradsz három hónapig a gyerekek miatt. Fontos bajnoki meccseik lesznek, és mint az anyjuk nem
szeretném, ha a válásunk híre káros hatással lenne a teljesítményükre. Mihelyst vége lesz az iskolának, beszélünk velük és elválunk. Azt hiszem, húsz év
házasság után megérdemlem, hogy legalább egyszer az legyen, amit én akarok. Ed rábólintott. A gyerekekért ennyit megtehet.
– Megegyeztünk. Három hónapig maradok, de utána elválunk.
– Ha akarod írásba is fektethetjük.
– Részemről nem szükséges. Tudom, hogy te mindig megtartod a szavad, és én se szegem meg az ígéretemet.
Norah ezen tudott volna vitatkozni, mert éppen most szegi meg a házassági esküjét, de nem szólt. Nem akart felesleges vitát.
Néma egyetértésben fejezték be a vacsorát. Ed szokásával ellentétben, nem ment el otthonról. Bement a nappaliba és bekapcsolta a tévét.
Norah elgondolkodva nézte a konyhából. Negyvenöt évesen is még mindig jóképű volt. Sötét haja a halántékánál már őszült.
Arcvonásai markánsak voltak. Húsz éve voltak házasok. Még a gimiben találkoztak és szerelem volt első látásra. Ed szülei gazdagok voltak és nehezen fogadták
el a középosztályból származó lányt. A jég akkor tört meg, mikor megszületett Barbara, rá két évre Allison. Egészen három évvel ezelőttig tökéletes volt a
házasságuk. Aztán történt valami szakadás köztük, de a mai napig nem tudja igazán. Hiába kérdezte Edet, soha nem adott egyértelmű választ.
Így csak sejtette, hogy van valaki az életében. Vagy egyszerűen csak ráunt. Az, hogy nem beszélt a betegségéről, nem segített
kapcsolatuk javulásában, de Norah nem akarta, hogy csak szánalomból maradjon vele. Most, hogy meg fog halni, ez már nem is igazán számított, de a
sajnálkozását nem tudta volna elviselni. Így inkább csendben maradt.Készített két kávét és az egyiket bevitte a férjének a nappaliba. Nem nagyon szóltak
egymáshoz és válás is ott lebegett a feje felett, mégis nyugodtabb volt. Biztonságot adott neki, hogy Ed otthon maradt.
– Hoztam neked kávét – mondta, miközben letette elé az asztalra.
– Köszönöm.
Ed elvette a csészét és belekortyolt a fekete nedűbe. Norah fogta a saját csészéjét és vissza akart vonulni.
– Norah! – állította meg Ed.
– Kérdezhetek valamit?
A nő megtorpant. Gyanakodva nézett rá. Lehet, hogy sejt valamit?
– Kérdezz, csak!
– Miért vagy ilyen?
Norah megütközve nézett rá.
– Ezt meg, hogy érted?
– Most jelentettem be, hogy el akarok válni és te nem rendeztél jelenetet. Sőt! Bele is egyeztél a válásba.
– De feltételhez szabtam. Nézd Ed! Nem akarok most erről beszélni. Fáradt vagyok és fáj a fejem is. Inkább lepihenek. Jó
éjszakát.
Norah felment a lépcsőn. Nem hazudott. Tényleg fájt a feje. Letette a csészéjét és a könyvet a kis éjjel szekrényre és kiment a
fürdőbe. Hideg vízben megmosta az arcát. Sok volt neki így ez a mai nap. Ugyanazon a napon megtudni, hogy kétévnyi küzdelem hiábavaló volt és a férje húsz év
házasság után el akar válni, bárkit megviselne. Belenézett a tükörbe. Tényleg ennyire rossz ember, hogy ezt a sorsot érdemli? Mások mit tennének az ő
helyében? Szemében könnyek gyűltek. Ujjai erősen belekapaszkodtak a mosdókagyló szélébe. Nem akart megint sírni. Soha többé nem akart sírni. A tükörből egy
megkeseredett nő nézett vissza rá. Szemei fénytelenül csillogtak. Haja kissé ápolatlanul meredezett. Nem. Ez nem én vagyok. Norah Sullivan nem hanyagolhatja
el így magát. Elővett egy hajkefét és erőteljes mozdulatokkal fésülni kezdte. Aztán megállt és megint a tükörbe nézett. Mégis minek akarnál te jól kinézni?
A tükörképe szánakozva nézett vissza rá. A férjed el akar válni. Három hónapon belül meghalsz. Egy időzített bomba vagy! Mégis kinek akarnál szép lenni?
Dühödten vágta a hajkefét a mosdókagylóba. Kirohant a fürdőszobából és zokogva vetette magát az ágyra. Ha már meg kell halnia, miért nem lehet akkor most
rögtön? Miért kell tovább ez a kínzás? Mindenkinek könnyebb lenne. Hirtelen egy gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Mi lenne ha...? Felpattant az ágyról
és vadul turkálni kezdett a ruhásszekrényben. Sebtében felöltözött és leosont a lépcsőn. Bekukucskált a nappaliba. Ed el volt terülve a kanapén és hangosan
horkolt.
A tévében baseball meccs ment. Elosont mellette az előszobába és a polcról leemelte a kocsikulcsot. Az éjszakák még hűvösek
voltak. Fölvett egy kis dzsekit és halkan kiosont az ajtón. Beült az autóba, de nem indított azonnal. Elgondolkodott. Tényleg megtegye? Miért is ne?
Határozottan elfordította a kulcsot és elindult egy számára ismeretlen úton.
A szomszédban sem volt jobb a hangulat. Jim jóízűen falatozott, de Margaret csak turkálta villájával az ételt. Jimnek feltűnt felesége szótlansága.
– Minden rendben, kedvesem? Olyan hallgatag vagy.
Margaret felnézett a tányérjából.
– Mondd, Jim! Szeretsz te engem?
– Micsoda kérdés ez, kedvesem? Persze, hogy szeretlek!
– Úgyis, hogy nem tudtam neked gyereket szülni?
– Úgyis! De az isten szerelmére, Margaret, a frászt hozod rám! Mi bajod van?
– Igazságtalan, hogy olyan emberek mennek el, akik még akarnak élni. Akik, tesznek azért, hogy szebb élete legyen az embernek.
Miért nem én? Mit tettem én azért, hogy jobb életünk legyen? Még egy babát se tudtam neked szülni...
A mondat vége zokogásba fulladt. Jim átült felesége mellé, és szorosan magához ölelte.
– Nekem te vagy a mindenem Margaret! Tudom, hogy kevesebbet vagyok itthon veled, mint szeretnék, de hidd el, hogy nagyon
szeretlek. Te egy nagyon jó ember vagy és bármit megadnék, hogy soha semmi bajod ne történjen. Nélküled nem lennék az, aki most vagyok. Úgyhogy ne beszélj
ilyen butaságokat. Inkább mondd el, hogy mi bánt?
Margaret belefúrta fejét férje mellkasába, úgy mondta.
– Norah meg fog halni.
Jim először nem is értette, hogy mit motyog a felesége.
– Tessék?!
Az asszony kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.
– Jól hallottad! Norah meg fog halni!
A férfi megrökönyödve nézett feleségére. Most már végképp nem értett semmit.
– Te meg miről beszélsz? A mi Norah-nk? Hogy érted azt, hogy meg fog halni?
– Elmondok neked valamit, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!
– Margaret...
– Ígérd meg! – makacskodott az asszony.
– Ígérem!
Margaret mindent elmondott Jimnek Norah betegségéről. A férfi szólni nem tudott a döbbenettől.
– Szegény Norah! – nyögte ki végül.
– Mi lesz így a lányokkal? Ed tud róla?
– Ma este akarta neki elmondani, de tudod a házasságuk se annyira szilárd, mint amilyennek látszik.
– Ezt meg, hogy érted?
– Csak a gyerekek miatt nem váltak még el. Ed nem tud Norah betegségéről. Ma akarta elmondani, hogy együtt tudják felkészíteni
a gyerekeket. Bármi is történjék, de én Norah mellett leszek az utolsó pillanatig. Mindenben segítek, amiben csak tudok.
– Tudom, hogy Norah a legjobb barátod, de nem szeretném, ha sokat szomorkodnál. Látom, hogy mennyire megvisel téged ez az
egész.
– Jim! Mint ahogy te is mondtad, Norah a legjobb barátom. Legyen bármilyen fájdalmas is, akkor is mellette kell lennem. Ne
feledd, hogy ő is mellettem volt, mikor teljesen kifordultam magamból. Ő hozott vissza az életbe. Úgyhogy meg se próbálj lebeszélni róla!
– Jól van kedvesem! De ha bármikor segítség kell, szóljatok. Rendben?
Az asszony bólintott és újra férje ölelő karjai közé bújt.
– Látod, Marge!? Ezért szeretlek ennyire!
Norah leparkolt a Willamette folyó partján. Leállította a kocsit és rövid gondolkodás után kiszállt. Enyhe szellő lengedezett.
Megborzongott. Fázósan húzta össze magán vékony dzsekijét. Lesétált egészen a víz partjáig. A kisodródó hullámok cipője talpát nyaldosták. A sötét vizet
nézte. Szinte megbűvölte a víz sötét csillogása. Neki már úgyis mindegy. A halál küszöbén toporog. Miért ne lépjen be most rögtön azon az ajtón? Tett egy
lépést előre... és még egyet...
– Hé! Hölgyem! – kiáltott rá valaki.
Nem törődött vele. Tett még egy lépést... Egy kéz fonódott a karjára és viszszarántotta.
– Mégis mi a jó francot művel, hölgyem?! – rivallt rá az ismeretlen férfi.
Norah magatehetetlenül hagyta, hogy biztonságos távolba rángassa a férfi a víztől.
– Jól van? – kérdezte az idegen aggódva.
Norah ráemelte sötét szemét. A férfi világosszürke szeme barátságosan tekintett rá. Idősebbnek tűnt Norahnal.
– Hölgyem! Érti, amit mondok?
– Így is, úgy is meghalok! Miért akadályozott meg?
Annyi fájdalom csendült Norah hangjában, hogy az idős férfi megsajnálta.
– Jöjjön! – szólította fel.
Hátat fordított és elindult a part mentén. Nem nézett hátra, de biztos volt benne, hogy a nő követi. Egy sátorhoz értek. A
férfi nem tűnt csövesnek, ezért is lepődött meg Norah, mikor meglátta a sátrat.
– Itt él? – kérdezte habozva.
– Igen. Idestova tizenöt éve.
– Miért?
– Jöjjön, igyon egy teát. Elég hideg van. Nehogy megfázzon.
Norah nem akart tolakodó lenni, így nem ismételte meg a kérdést. Egyébként se érdekelte, hogy miért él sátorban a férfi. Bőven
elég neki a saját baja. Leült a felkínált székre és hálásan kortyolt bele a forró teába. Egy darabig néma csendben ültek.
– Miért akart véget vetni az életének? – kérdezte a férfi.
A nőből önkéntelenül bukott ki a válasz.
– Beteg vagyok. Nem tudnak megmenteni.
– És ez mennyire biztos? Úgy értem, hogy menthetetlen.
– Két éve küzdök a daganattal. Ma közölte az orvos, hogy az utolsó kezelés, amit kaptam, nem javított semmit. Nincs több
lehetőség.
– Van családja?
– Igen.
– És mit gondolt mit fognak érezni, ha megtudják, hogy az anyjuk feladta a küzdelmet?
– Nem tudnak a betegségemről… – vallotta be.
– Akkor meg főleg. Még az indokot se fogják tudni, hogy miért tette. És a férje?
– Ő is ma lepett meg egy válási javaslattal.
– Szar ügy. De én mégis azt mondom, hogy ne adja fel!
– És mégis mit tegyek? Nem fogom tudni elviselni azt a fájdalmat, amit okozni fogok nekik. Azt kívánom, bárcsak nyílna meg
alattam a föld és süllyednék el! Ha már meg kell halnom, akkor miért ne lehetne gyorsan!?
– Hisz maga a karmában, és az újjászületésben kedves...
– Norah. Norah Sullivan.
– ... kedves Norah?
– Igen. De miért?
– A karmánk határozza meg, hogy miként éljük meg a következő életünket. Már ha lesz. A karmánkat viszont a tetteink határozzák
meg. És ahhoz, hogy lelkileg fejlődjünk és általunk mások is fejlődjenek, küldetéseket kell végrehajtanunk, amit odafönt – mutatott az égre – jelölnek ki
nekünk.
– Ezen még nem gondolkodtam. Tehát, ha jól értem, akkor nekem azért kell meghalni, hogy ezáltal mások fejlődjenek? Vagy
akár én? De hogyan?
– A lényeg nem azon van, hogy meg fog e halni vagy sem. Hanem azon, hogy az odáig vezető utat, miként éli meg. Ezzel is példát
statuálva a még élőknek.
– Lehet, hogy igaza van. – gondolkodott el Norah.
– És maga miért van itt?
– Lehet azért, hogy megmentsem. Lehet, hogy szüksége van egy idegenre, akinek kiöntheti a szívét.
– Akkor maga az én karmám?
– Úgyis lehet mondani – mosolyodott el az öreg, koccintásra emelve teás bögréjét.
Még órákon keresztül beszélgettek. Norah gondolkodás nélkül kiöntötte a szívét. Jó volt egy olyan valakivel beszélgetni, aki
nem ismerte őt és kendőzetlenül rávilágított a hibáira. Mire észbe kapott, már hajnali két óra volt. Norah megköszönte a teát és a beszélgetést. Úgy érezte
most már ideje haza mennie, de megfogadta, hogy el fog jönni az öreghez. Búcsút intett és visszasétált a kocsijához. Hálás volt az idős remetének. Jót tett
neki ez a beszélgetés. Teljesen más színben látta a világot.
A házban sötétség honolt, csak az előszobában égett egy kis lámpa. Halkan beosont. A nappali mellett elhaladva látta, hogy a
férje még mindig a kanapén alszik, de a tévé már ki volt kapcsolva. Elővett egy plédet és óvatosan betakarta. Vajon észrevette, hogy elment otthonról? Nem
valószínű. De már nem bosszantotta. Halkan felment a lépcsőn és lefeküdt.