A falusi egyhangúság kedvtelenségéből gyakran a barátnők húzták ki Elvirát. Éveken keresztül egy kis kávézóban találkoztak,
amikor csak tehették. Néhány évvel ezelőtt az egyik barátnő, Anikó, életében kialakult bonyodalom dúlta fel a lelküket:
– Akkorra hírem van, hogy ha meghalljátok, kiestek a bugyitokból! – csörtetett be a kávézóba dühösen Anikó egy májusi
délelőtt.
Magdi és Elvira már nagyon várták őt, még soha nem késett a megbeszélt találkozókról.
– Uram Isten, hogy nézel ki Anikó! – kiáltott fel rémülten Magdi. – Mint aki kirepült a szélvédőn!
– Ne is mondd! – kapkodta a levegőt Anikó. – Rohantam, hogy mielőbb ideérjek! Ezt hallanotok kell!
– Mondd már mi történt! – sürgették barátnői.
Anikónak egy éve titkos viszonya volt egy válófélben lévő, jómódú üzletemberrel. Eleinte jól érezte magát ebben a helyzetben,
de a „válás” valahogy késett. Barátnői bíztatták, hogy legyen kitartó. A férfi is a megértését kérte, mert ő a válásig nem vállalhatja fel a kapcsolatukat a
külvilág előtt. Anikó viszont nem érezte magát jól a hosszúra nyúlt szeretői szerepkörben és nyomozni kezdett. Új hírei annyira felzaklatták, hogy
elfeledkezett a disztingvált viselkedésről is:
– Szopránra rúgom a mogyoróit! – adta tudtára fékezhetetlenül a kávéjukat kortyoló vendégeknek is.
Magdi csitította, míg Elvira egy pohár vizet nyújtott neki.
– Nincs semmiféle válás! – folytatta Anikó, miután felhajtotta a vizet.
– Ülj le, és nyugodj meg! – húzta le karjánál fogva Elvira. – Mi történt?
– Új leosztás van! Szó sem volt soha a válásról! A gazember! Beszéltem a feleségével! – suttogóra fogta.
– Micsoda? – hajolt össze az asztal fölött a három nő.
– Én marha! Hogy hihettem el neki a meséit! – szapulta magát Anikó.
– Na, mondd már! – sürgette Elvira, mert a kíváncsiság morzsái türelmetlenné tették.
Anikó – az „aranyérmes marha” – részletesen minden új információt a tudtukra adott. Amikor befejezte, Magdi a maga bölcsességével megállapította:
– Nős emberrel soha ne kezdj! Csak szinglivel!
Anikó újra felcsattant:
– De az elején azt mondta, hogy elvált! Elhittem! Két hónap múlva meg azt, hogy hivatalosan még nem mondták ki a válást, de
már folyamatban van. Aztán meg hogy egy fedél alatt vannak ugyan, de nem is szólnak egymáshoz. Egy hete megtudtam, hogy egy ágyban alszanak a mai napig! – a
kávézóban már minden fül őket figyelte.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Magdi.
– Újra beszélek a feleségével, és kipakolok neki mindent – válaszolta bosszúszomjasan Anikó.
– Azt ne tedd, semmiképpen! – figyelmeztette őt kimérten Elvira. – Ő nem tehet semmiről.
Anikó ekkor lecsillapodott. Magdi arról magyarázott, hogy csak a pasit bűntesse, ne az asszonyt és a gyerekeket. „Mert a világ
rendje, hogy a félrelépő férj a családjával marad, a szerető meg a bánatával.” – idézte valami női lapból.
– Ezeknek a disznóknak nem társ kell, csak egy laza kapcsolat, amiből bármikor leléphetnek. Így megmarad a feleség… és
megmarad minden: a vagyon, a biztos háttér, a kiszolgálás, a gyerekek – fűzte hozzá Elvira, és gondolatban hálát adott Istennek: „Milyen jó, hogy az én
férjem nem ilyen!”
Elvira még este is a történteken töprengett: „Anikó nem tanul semmiből! Búfelejtő hancúrokkal vigasztalódik, szélvészként
rohan keresztül a férfiakon. Közben reménykedik, hogy a következő lesz az IGAZI. Aztán a férfiak ott hevernek mögötte letaglózva a porban, mert Anikó már
továbblépett… elmenekült. De mindegyiknek maradt emléke Anikótól… hajaj! Az egyik inni kezdett, a másik feladta a vallásosságát, a harmadik nyugtatókon él
azóta is… Volt még egy, aki – a részletek nem ismertek – bosszúból azonnal feleségül vett egy másik nőt. Azóta is Anikót hibáztatja saját meggondolatlan
lépése okából.”
Elvira sajnálta barátnőjét sikertelen kapcsolatai miatt: „Anikó mindig azt reméli, hogy majd a következővel egyenesbe
hozhatja az életét… hogy boldog lesz végre ő is valakivel.”
„… és mi boldogok vagyunk?” – Elvira akkor, először tette fel magának a kérdést. „Mindenünk megvan, ami kell a
boldogsághoz… és mégis, valami nem stimmel. Mindig azt mondják, hogy a szerelem egy idő után elmúlik, a szeretet megmarad. Mi most hol tartunk?”