Damien összeszedett néhány holmit, amíg lezuhanyoztam, törölközőt, alsóneműt is rakott el, mert a farmer alatt fürdőnadrág
volt rajtunk. Elbicajoztunk a kedvenc, privát helyemre. Levetkőztünk, alig viseltünk valamit. Fogtam a kezét, de ő mégis reszketett.
– Ugyan, ne félj! – mosolyogtam rá.
– Mi lesz, ha elsodor egy hullám? – nézett engem kétségbeesetten.
– Veled vagyok. Megesküdtem, hogy vigyázok rád.
Akkor igényelte először azt, hogy a védelmezője legyek. Korábban elutasított, de akkor erős karom biztonságára vágyott. Az
életem adtam volna, az összes szerencsémet és boldogságomat azért, hogy ő ne érezze magát védtelennek többé.
Közelebb léptem hozzá, az arcáról tükröződött a csillagok fénye. Imádtam ezt a nem mindennapi arcot, a hegyes állat és
orrot. A derekára vándorolt az érintésem. A bőréért is odavoltam, ami selymesebb, vékonyabb volt, mint az enyém vagy bárkié. Törékenyebbé tette őt, és
felszabadította bennem az őrző-védőt. Az egész, ahogy kinézett, a kivételes összhatás számomra kiemelte az unalmas emberek közül. Tudtam, nem találnék
hozzá hasonlót, még akkor sem, ha halálomig kutatnék utána. Arra eszméltem, hogy a vállamra hajtja a fejét. Éreztem a szíve felgyorsult lüktetéséből,
hogy megijedt.
– Sosem bántalak többé Damien.
– Tudom, Jake.
Körülvett minket a sötétség, csak az égboltot tarkító csillogó pontok törtek át rajta. A lelkem olyan messze szállt, akár a
csillagok odafent, amik talán már kihunytak, viszont utolsó szikrájuk még elért hozzánk. Ezúttal a valódi Damien ölelt át. Így maradtam volna, egészen addig,
amíg hurrikán, szökőár le nem sújt, elolvadnak a jégsapkák, s minden, ami élő volt megszűnik létezni. Suttogott a szél, mintha az óceán hullámaival beszélt
volna.
– Készen állsz? – pillantottam Damienre.
Csak bólintott. Lassan haladtunk beljebb. Én hátráltam, ő kapaszkodott belém. Furcsa volt, hogy egyszerre sikerült gyöngédnek
és erősnek lennem. Tartottam a csípőjénél, közben eszelősen markolta a vállamat.
Szinte alig értem hozzá, ám biztos voltam abban, ha megbotlana, azonnal elkapnám. Koncentrálnom sem kellett, egyszerűen a
véremben volt mit cselekedjek. Damien lehunyt szemmel követett, mögöttem csak a horizont volt, amit az éjszaka elrejtett.
– Így elég lesz – mondtam halkan.
Végre rám tekintett. Rémülten döbbent rá, hogy derékig ellepi a víz. Libabőrös lett. Elengedtem, oldalra léptem.
– Mit művelsz? – kapkodta a levegőt.
– Bízz bennem!
Megkerültem őt, mereven állt előttem. Ijedten felsóhajtott, amikor két tenyerem hátulról a hasára siklott.
– Nézd, milyen gyönyörű! – súgtam a fülébe.
Fel-felvillant a hullámokon a csillagok képe.
– Az – lehelte. – Gyönyörű.
A nyakához bújtam, óvatosan tapogattam a köldöke körül. Arra vágytam, hogy a testem részévé váljon. Adni akartam neki az én
erőmből, az én csontjaimból. Az állához érve jobbra fordítottam a tekintetét, hogy megcsókolhassam őt. Csókoltam és csókoltam, arra sem volt szükségem,
hogy lélegezzek. Közben megszűnt a reszketése és a félelme. A homlokunk és az orrunk összeért, a szemünket nem nyitottuk ki.
– Ha lehetne, veled élném le az életemet – mondta.
Megdermedtem, mintha a lábamhoz csapódó hullám arra készülne, hogy a mélybe ránt.
– Hallottad Jakey?
Azonnal felnéztem, Damien várakozó pillantásával találtam szemben magam.
– Persze. Csak... – akadt el a szavam.
– Csak mi?
– Én is – feleltem határozottan, habár még akkor is alig hittem el, hogy ami történik valóság. – Veled akarok lenni, amíg meg
nem halok.
– Szerelmes vagy belém? – kérdezte lágy hangon.
– Az vagyok. Szerelmes. Többször is bevallottam már.
– Sokan dobálóznak ezzel.
– Nem tartozom közéjük.
– Én is szerelmes vagyok beléd.
Az ujjaim a haja alá kúsztak. Egy ideig nem mozdultunk. Figyeltem a tekintetét, gondolkodott, majd szinte sóhajtotta a nevemet:
– Jake?
– Tessék?
– Egyedül vagyunk.
– Így van.
Megfogta a csuklóm, az ajkához érintette a tenyerem, a szemhéja félig lecsukódott. A kezem a nyakára tette, aztán a vállára, a mellkasára simította, végül ki
merte mondani, amit régóta tervezett már:
– A tiéd akarok lenni.
Senki sem látott minket, de az sem érdekelt volna, ha százan vannak körülöttünk. Damien elterült a homokban. Piros volt az arca és a szája, a
lélegzetvételei szinte búgtak.
– Mire vársz Jacob?
– Nem félsz?
– Nem. Te talán igen?
– Egy kicsit.
– Nem fogsz bántani – csókolt meg. – Tudom.
Egyéb problémám is akadt. Lehet, hogy ő nem félt, viszont velem más volt a helyzet, főleg, mert sosem csináltam ilyet. Attól
tartottam béna leszek, és nem hoztunk egy-két fontos dolgot. Fogalmam sem volt arról, ezt hogy közöljem, gondoltam csak úgy kimondom:
– Nincs síkosító. Ha nem töröm el semmidet, akkor nagyon fog fájni. Vagy nem vágom mi lesz.
– Jakey – elmosolyodott –, azt hiszed, csupán törölközőt hoztam?
– Komolyan?
– Ja. Gumi is van a táskámban.
Meglepett, hogy előre eltervezte, azonban örültem is, kicsit oldódott bennem a feszültség. Nem csak a szívünk olvadt össze,
egyetlen élőlénnyé váltunk. Közben Damien a csípőm köré fonta a lábait. Annyira forró volt belül, mégis türelmes maradtam és óvatos, nehogy baja essen. Egy
idő után úgy tűnt, fájdalmában sóhajt fel, ezért megálltam, amikor egy mozdulatra voltam a kielégüléstől.
– Damien...
– Mi az? – szuszogta.
– Nem sok kell...
– Csináld! – fogta két kezébe az arcom. – Védekezünk, nem lesz baj.
Az enyém lett. Teljesen az enyém! Hihetetlen volt, hogy tényleg ezt műveljük, mint egy olyan álom, amiből felébredve nem
hisszük el, hogy valóban ilyesmi jár az eszünkben. Végül kényeztettem őt a számmal. Hamar elélvezett, de mielőtt megtörtént, eltávolodtam tőle, és a
kezemmel, pár mozdulattal fejeztem be. Bár már egy kis savanyú íz volt a nyelvemen. Este lehűl a levegő a parton, ezért amikor lefeküdtem a homokba,
Damien pedig a mellkasomra hajtott fejjel vacogni kezdett, szorosan átöleltem. Még mielőtt véletlenül elaludtunk volna, megfürödtünk az akkor már hideg
vízben. Megtörölköztünk egymással szemben térdelve. Damien közelebb jött, így töröltem meg a hátát, ráterítve a törölközőt.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Igen. Az összes csontom ép.
– Nem így értem.
– Ja. Fájt egy picit.
– Sajnálom – söpörtem el egy göndör tincset a homlokáról.
– Majd egyszer visszaadom.
– Ó, igen?
Belemartam az oldalába, mire ő hangosan felnevetett. Ellökött, a földre estem, azonnal fölém magasodott, én pedig apróvá
törpültem. A combomra ült meztelenül, pont úgy, mint a kertben otthon, csak akkor viseltünk ruhát. Az ajkamat harapta, csókolóztunk, a nyelvünk is
játszott.
– Bár örökké tartana! – állítottam meg egy percre.
– Bárcsak!
Csodálatos este volt. Csak azt bántam, hogy az óceán lemosta rólam Damien illatát.