– Miért? – kérdezte karba tett kézzel. – Miért menekültél el?
– Nem érhetek hozzád – magyaráztam, és egy nagyot sóhajtottam.
– Jacob...
Damien egy percig csalódott lett, majd elszánt tekintettel közelebb lépett, és megmarkolta a vállam:
– Kérlek, ne ostorozd magad! Megbocsátottam. Nem szándékosan bántottál.
– De akkor is...
– Jake, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom.
Szépen kirajzolódott vékony arca a holdfényben. Odavoltam ezért az arcért! A légzéséért, a járásáért, azért, ha ivott és
nyelt, közben megmoccant az ádámcsutkája. Ő tudta ezt. Mindent tudott rólam. Damien egy pillanatig dühösen figyelt, aztán olyat tett, amitől elgyengült a
lábam és a szívem dübörögni kezdett, az agyam pedig rengeteg ronda gondolatot gyártott. Kibújtatta törött karját a pólójából, aztán lehúzta a fejéről, és
alig mozgó ujjaival teljesen levette a ruhaneműt, végül a földre dobta.
– Érints meg! – szuszogta, majd megragadta a csuklóm, és izzadt tenyerem a mellkasára tette. – Könyörgöm!
Érezve, milyen gyorsan dobog az ő szíve is legördült egy könnycsepp egészen az államig.
– Nem – mondtam halkan, bámulva a ferde heget, ami még a homályban is egészen pirosnak tűnt.
– Szenvedsz – suttogta.
– Szenvedek.
– Miért?
A lábfejünk egymás mellé került, ekkor a kezem Damien nyakára siklott, és ő kérlelve pillantott rám. Mintha a sóhaj, ami
kifutott szép rózsaszín ajkai közül megmérgezett volna engem, hogy az agyam ezúttal ne csak ronda gondolatokat gyártson, már szavakkal ösztönözzön arra,
hogy ismét bántani akarjam.
– Szeretlek – súgtam, közel hajolva hozzá.
– Ezért szenvedsz?
– Igen.
– De itt vagyok!
– Tudom – simítottam hullámos haja alá.
Damien lassú pislogása és újabb sóhaja mind jel volt arra, hogy az érintésem milyen jólesik neki.
– Nem ismerlek igazán, de amit irántad érzek a kóma sem törölte ki. Mi ez, ha nem csoda?
Magamhoz húztam Damient, és a mellkasomra fektettem a fejét. A hajához hajoltam, beszívva finom illatát kellemes nyugalom
töltött el. Nem akartam elengedni őt, bár örökké így maradhattunk volna! Két karja a testem köré fonódva egyszerre volt természetes érzés, és olyan
különleges, mint a varázslat.
Pár perc múlva elengedtem őt, és két tenyérrel érintettem meg az arcát, miközben ártatlanul mosolygott rám. Lágyan
megcsókoltam őt, aztán lehajoltam. Damien csalódottan nézett, amikor észrevette, hogy a pólóját fogom.
– Öltözz fel! – kértem.
– De... – vette el tőlem a ruháját.
– Nem vagyok biztos magamban – mondtam.