Vissza

      Eszternél 39 hetesen megindult a szülés a kapitányságon, amikor babaváró bulit tartottak. Egy fegyveres férfi éppen akkor lőtt Eszterre, amikor felállt, így a lövedék a hasán találta el. A kórházban csak az ő életét tudták megmenteni, és mivel Viktor választotta őt, így nem áll vele szóba. Nem tudta elhinni, hogy ő élte túl. A lelke a fiával halt meg, de egy könnycseppet sem ejtett.
      Viktor a Lolóval folytatott beszélgetés után rögtön a kórterembe sietett, ahol Eszter feküdt. Szerelme, amint meglátta őt, tüntetőlegesen a másik oldalára fordult háttal. Viktor egy szót sem szólt, leült az ágy mellé a székbe és hallgatott.

Egyikük sem aludt éjszaka, és reggel Eszter egyszerűen levegőnek nézte Viktort. A többiek munka előtt mind bementek, nem tudták, hogyan segítsenek a barátaiknak, de mindenképpen ott akartak lenni.
      – Viki, keress nekem egy lakást közel az őrshöz – kérte Eszter.
      – Mikorra? – kérdezett vissza Viki.
      – Holnap, ha kiengednek, oda akarok menni.
      – Rendben, meglesz – Viktorra nézett, akinek az arcán egyszerre volt düh, harag, bánat és csalódottság. – Milyen legyen?
      – Mindegy, egyedül költözök – felelte unottan.
Viktor felkapta a fejét, és egy néma kiáltás hagyta el a száját.
      – Arról még csak ne is álmodj! – vágta rá Áron. – Egy kétszobás lakást keress nekünk. Különben ráveszem az orvost, hogy ne engedjen ki.
      Eszternek óriási fájdalmai voltak, mégsem engedte, hogy fájdalomcsillapítót adjanak neki. Óránként ment a mosdóba, és minden egyes alkalommal azt hitte, hogy belehal. A császármetszés helye, a lövés, és a műtétek miatt úgy érezte, hogy szétszakad. Andi jött megnézni, hogy van, amikor felállt, nem tudta magát megtartani, így majdnem elesett. Megkapaszkodott a szekrényben, Viktor mellé sietett, és meg akarta fogni.
      – Hozzám ne merj érni! – mondta hidegen és határozottan, majd Andi mellé lépett, és belekarolt.

Másnap délelőtt, közel két hét után, kiengedték a kórházból, Andi még át akart vele beszélni pár dolgot.
      – Négy hét múlva kontroll, de ha valami probléma van, azonnal gyere be – mondta a nőgyógyásza, és nagyon fájt neki így látni Esztert, minden kisbaba elvesztése szörnyű.
      – Mikor futhatok? – tért a tárgyra Eszter, Andit közel sem lepte meg ez a kérdés.
      – A hathetes kontrollon visszatérünk erre. Addig jó lenne, ha kímélnéd magad.
      – Az kizárt! Mindenképpen futnom kell. Leszorítom a hasam, bármit megteszek – kelt ki magából.
Ha továbbra sem futhat, akkor nem tudja az érzéseit elnyomni.
      – Eszter, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott szomorúan Andi.
      – De igen, futnom kell. Már nem kell senkire vigyáznom – Eszter kijelentésére Viktor arcán könnyek peregtek le.
Az elmúlt két hétben a férfi is ebben a kórteremben élt.
      – Használom a haskötőt – mondta Eszter határozottan.
      – Ne tedd ezt! – szólította fel Andi, habár tudta, hogy hiába. – Ha felszakad a seb, abból nagy baj lehet. Másrészt pedig enned kell. Tudom, hogy semmit nem ettél.
      – Jó, értem – Eszter ráeszmélt, hogy semmit sem ér el a vitatkozással.
      Áron vitte őket az új lakásba, bár Eszternek fogalma sem volt róla, hogy nem ketten fognak lakni benne, hanem Viktor is odaköltözik. Abban viszont biztos volt, hogy nem képes abban a házban élni, ahova Kristófot várták.
      – Választhatsz szobát. Mindkettőhöz tartozik fürdő – mondta Áron.
      – Ez – a jobb oldali szobára mutatott. – Köszönöm.
      – Segítek bevinni a holmidat, és beszélgethetünk közben – szólt Áron, nagyon aggódott a nőért, mert soha sem látta ilyennek.
Eszter kimért, rideg és teljesen érzéketlen volt. Reményveszett, és szemmel láthatóan feladta. Azt már korábban is tudta róla, hogy képes az érzelmeit kizárni, de ez sokkal több volt annál.
      – Nem akarok, nincs mit mondanom – szögezte le Eszter.
      – Óriási veszteség ért. Valami csak van, amit mondani akarsz.
      – Bárcsak én haltam volna meg helyette – felelte szárazon és érzelem mentesen.
      Elfordult tőle, és pakolni kezdett, Áron pedig nem erőltette tovább. Hozott be ebédet, amit este érintetlenül vitt ki. Viktor beült Eszter mellé a szobába, tudta, hogy úgysem szól hozzá. Ott virrasztott mellette egész éjszaka. Ha tehette volna, akkor mögé fekszik, átöleli, és addig simogatja, amíg el nem alszik. Eszter viszont kizárta az életéből, nem tudta, hogy valaha meg fog-e bocsátani neki. De mit kellett volna tennie? Egyáltalán miért neki kellett erről döntenie, miért? Amint ezeken gondolkozott, hirtelen kitört belőle a sírás. Ült a földön, és zokogott.
      Eszter is hallotta, de annyira mérges volt, hogy nem foglalkozott vele, pedig tudta, hogy Viktor is szenved. Tisztában volt vele, de ebben a percben egyáltalán nem érdekelte semmi más, csak az, hogy Kristóf is miatta halt meg. Így még egy ember halála szárad a lelkén, a kisfia halála. A kórházban elhatározta, hogy nem sír többet.

Reggel Áron vette át Viktor helyét, mivel mindketten nagyon aggódtak Eszterért. Megbeszélték, hogy Áron napközben, míg ő éjjel figyel rá.
      – Áron, szükségem lenne valamire. Meg tudnád nekem venni?
      – Persze Eszter, mi az?
      – Haskötő, még ma kell, meg széles fásli.
      – Oké, indulok, addig egyél. Azt hiszed, nem látom, hogy napok óta nem ettél?
      – Majd eszek, ha éhes leszek. Siess, kérlek.
Eszter délután elkezdett átöltözni futáshoz, azonban hamar rájött, hogy nem tudja magát betekerni, és így nem veheti fel a haskötőt. Semmiféleképpen nem akart Viktornak szólni.
      – Áron! Tudsz segíteni? – kiabált ki a szobából.
      – Persze – benyitott a szobába, azonnal el is fordult.
Eszter ott állt a tükör előtt, és felül csak sportmelltartó volt rajta, igaz a hasa nem látszott a rengeteg kötés alatt.
      – Mi a fenét csinálsz?
      – Nem tudom betekerni – a sebek még le voltak ragasztva, nehezen mozgott. – Segíts.
      – Eszter, nem tudok hozzád érni, bármiben segítek, de nem vagy felöltözve. Így nem tudok. Nem megy, sajnálom – szabadkozott Áron.
Igaz, hogy már nem szerelemmel szerette, azt mégsem bírta ki, hogy ruha nélkül lássa.
      – Akkor menj ki! – parancsolt rá.
      – Eszter, kérlek.
      – Azonnal menj ki a szobámból!
      Kizavarta a szobából, és minden fájdalmával, tehetetlenségével a földre ült az ágy mellé. Áron elmondta Viktornak, hogy mi történt, ő viszont nem tudta, hogy mit tegyen. Menjen be és segítsen neki, fogja engedni? Vagy elzavarja? Mit tegyen?
      Eszter egészen estig ült az ágy mellett, majd hatalmas fájdalmak árán felállt és felöltözött. Nem vett kabátot, pedig odakint nagyon hideg volt. Csak egy póló meg nadrág volt rajta, magára kapott egy pulóvert és felvette a cipőjét. Egy doboz cigit is felkapott, a fülest a fülébe tette, és kilépett a házból.
      Örült neki, hogy itt is van terasz. Ezúttal nem ült le, hanem elindult sétálni. Nem tudta, hogy hova megy, csupán azt érezte, hogy mennie kell. Holnap temetés, Kristóf temetése. Érezte, hogy Viktor mögötte sétál, mégsem vett róla tudomást. Ki akart kapcsolni, és egyedül lenni, habár ezek szerint ezt a férfi nem értette. Egyre jobban esett a hó, a szél az arcába hordta a jéghideg pelyheket, bár nem érezte. Megállt a Duna mellett, és nézte, ahogyan folyik és örvénylik a víz. Hosszú ideig állt ott mozdulatlanul, majd hazaindult. Lefeküdt az ágyra, és várta a reggelt. Viktor ugyanott ült a szobában, mint minden este. Csak remélni tudta, hogy Eszter megbocsát neki.

      Reggel, amikor megérkezett Dia, Viktor felállt a földről, hogy ne lássa, külön alszanak. Nem tudta, hogy mi az, amit tud most Eszterről, de úgy sejtette, hogy erről semmit. A húga csupán pár órára jött, szóval addig fent kell tartaniuk a látszatot.
      A temetésen ott volt majdnem az egész kapitányság. Később kettesben maradtak az aprócska sír felett, Viktor elköszönt Kristóftól, és hátrébb állt. Így Eszter is nyugodtan elbúcsúzhatott tőle, akit a nagymamája mellé temettek el.
      – Anya, lenne egy nagy kérésem hozzád. Vigyázz Kristófra, és mondd el neki, hogy mennyire szereti az apukája és az anyukája. Szeretlek – suttogta a hóesésbe.
A ház előtt Áron megpróbálta megölelni, mire Eszter kitért előle.
      – Nem tudsz hozzám érni, nem emlékszel? Hagyjuk egymást békén, hiba volt veled összeköltözni – vágott vissza Eszter Áron szavaival.
      – Ha neked így könnyebb, akkor nyugodtan szólogass be – jelentette ki a barátja.
      – Hát ettől aztán rohadtul könnyebb – felelte gúnyosan Eszter.
      Délután megint megpróbálta a fáslit a hasára tekerni, de nem sikerült. Mérgében az első keze ügyébe eső dolgot a falhoz vágta. A csattanásra Viktor a hálóba sietett, ahol Eszter a fal mellett ült a szilánkok között.
      Viktort valami furcsa érzés kerítette hatalmába, és nem tudta magának megmagyarázni, hogy miért. Most mintha értelmet nyert volna Lolo figyelmeztetése. Nagyjából két percig állhatott az ajtóban, majd erőt vett magán, és belépett. Megállt Eszter előtt, megfogta a karját és felemelte, nem törődött vele, hogy ellenkezik. Elvette a fáslit az ágyról, és elkezdte betekerni vele a hasát, nagyon vigyázott, hogy ne érjen hozzá. Nem azért, mert taszítónak érezte, hanem mert nem tudta, hogy a nő mit szólna. Mikor elkészült, segített felvenni a haskötőt, majd rá a futó felsőjét. Eszter egy pillanatra Viktorra nézett, majd elkapta a tekintetét. Nem állt készen. Belebújt a futócipőjébe, megkereste a fülest, és végre futott. Érezte magán Viktor óvó pillantását. Ebben a percben csak azzal foglalkozott, hogy a fájdalom miatti hányingerét leküzdje.

Reggel Andi meglepte azzal, hogy megjelent a háznál, mintha csak megérezte volna, hogy tegnap futott. Vagy talán valaki felhívta és beszámolt róla.
      – Hogy vagy? – kezdett bele Andi.
      – Jól, és te?
      – Eszter, szeded a fájdalomcsillapítót?
      – Csak ha fáj – Andi elvette a dobozt a szekrényről.
      – Ez fel sincs bontva – rökönyödött meg a nőgyógyász. – Hadd nézzem a hasad! Mióta futsz?
      – Tegnap voltam először csak 15 percet – felhúzta a pólóját, amint kettesben maradtak.
      – Fájni fog, mert le kell szednem a ragasztót róla – most mindkét seb szabadon volt. – Délután Csaba is beugrik.
      – Szuper – mondta Eszter grimaszolva, unta már a folyamatos ellenőrzést.
      – Mi az a sok szilánk? – nézett körbe aggódva Andi.
      – Útban volt a pohár – vonta meg a vállát. – Minden rendben, nem?
      – Igen, csak arra figyelj, hogy ne szakadjon fel a seb, mert nem ragasztom le.
      – Akkor, hogy fáslizom alá a haskötőt? – Eszter hangja remegett, amikor megértette.
      – El kell döntened, hogy futni akarsz vagy meggyógyulni.
      – Futni! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Örülök, hogy fontosnak tartottad, hogy megnézz. Sokra értékelem, de biztos várnak már rád, nem akarlak feltartani.
      – Mi van a gyógyszerrel?
      – Melyikkel? Szedem azt, ami elapasztja a tejet. Ha már szóba hoztad, szükségem lesz fogamzásgátlóra, de nem arra, mint legutóbb, az valahogy nem volt biztos a dolgában.
      – Akkor kibékültetek? – örült meg neki Andi. – A szeretkezéssel még várjatok.
      – Egy szóval sem mondtam, hogy Viktor miatt kell.
      – Ismerlek, már évek óta az orvosod vagyok. Ne tedd tönkre az életed még jobban, mint ahogy a sors hozta. Írok fel neked legközelebb.
      – Köszönöm! Alkoholt mikor ihatok?
      – A héten még biztosan nem, a gyógyszerre egy kortyot sem ihatsz. Engem a fájdalomcsillapító érdekelt, miért nem szeded?
      – Mert az sem hozza vissza Kristófot. Így legalább emlékszem rá, hogy miért nem szabad több babát vállalnom. Elég jó indok? – kérdezte gúnnyal átitatva.
      – Sajnálom! Csaba később jön.
      – Tényleg nem ragasztod le? – lepődött meg Eszter.
      – Nem.
      Ki kellett találnia, hogyan fog este futni, azt sem akarta, hogy Viktor lássa a hasát összevagdosva, még ő sem volt képes megnézni. Addig összeszedte a szilánkokat, sokszor megvágta a kezét, amit nem is érzett. Eszébe jutott a bokszzsák. Vajon azt is elhozták? Vagy mehetne konditerembe is. Ez utóbbi mellett döntött.
      Egy órával később már egy edzőteremben volt, ahol a bokszzsákokat vette célba. Füles a fülében, így nem hallotta, hogy a legtöbb férfi róla beszél. Viktor árnyékként követte, bár hagyott neki teret, a tőle legmesszebb levő zsákot kezdte püfölni, rá is fért már. Eszternek most már feltűnt, hogy egyre többen figyelik. Egy férfi már egy ideje mellette állt, és most megszólította.
      – Szia, nem láttalak még itt.
      – Szia, nem csevegni jöttem, ha megbocsátasz – visszarakta a fülesét, és tovább edzett.
A férfi beállt a zsák mögé tartani, de Eszter figyelmen kívül hagyta, így egy rövid idő után magára hagyta a nőt.

      Áron a kapitányságról sietett haza, mert volt egy ügy és remélte, hogy ez kizökkenti Esztert. Az előző kapitány már említette, hogy Eszternek a munka a stressz levezetés része, ezen kívül már saját tapasztalata is volt benne.
      – Bejöhetek? – kérdezte Áron az ajtón kopogva.
      – Nem – szólt ki Eszter, később kijött edzőruhában.
      – Van egy új ügyünk.
      – Most edzeni megyek – lépett el mellette.
      – De… – Áron ott állt letaglózva, és bízott benne, hogy rosszul hallotta.
Még soha nem utasított vissza munkát, sőt volt, hogy könyörgött érte. Eszter az utcán kocogott, és sétált felváltva az edzőteremig, Viktor most is vele ment, a tegnapi férfi is ott volt.
      – Szia, látom megtetszett a hely – szólította meg újra.
      – Szia, még mindig nem csevegni jöttem, és hagyd a zsákot – szerelte le Eszter a további beszélgetést, vagyis azt hitte.
      – Látom, hogy nem vagy könnyű eset, azonban szeretem a kihívást.
      A nő nem válaszolt, zenét kapcsolt, és ütemesen ütni kezdte a zsákot. Később újra próbálkozott a férfi, de elhajtotta. Edzés után otthon nagy nehézségek árán letusolt, és a kapitányságra akart menni. Odaérve viszont csak állt az épület előtt, nem tudott belépni. Így inkább Lolóhoz nézett be, köszönt neki és a mosdóba ment. Viktor Lolóval beszélgetett.
      – Jól van Viktor, csak továbbra se hagyd magára. Kitartás – biztatta Lolo.
      – Lolo, tudom, hogy van egy egyezségetek Eszterrel, egy titok, amiről nem tudhatok, de kezdek nagyon félni. Rengeteg ok kavarog a fejemben, nem veszíthetem el őt is.
      – Csak figyelj oda rá! Ne maradjon magára, bár a mosdóba nem tudsz utána menni – intett az egyik pincérlánynak, hogy menjen Eszter után.
      – Nem kell rögtön nyomozót küldeni utánam – háborodott fel a Eszter, miután visszajött.
      – Mit eszel?– Lolo nem vett tudomást a kijelentéséről.
      – Nem vagyok éhes, helyette egy jó erős feketét elfogadok.
      – Enned kell! Az összes csontod látszik. Mióta nem ettél?
      – Amióta Kristóf sem. Vigyázz magatokra! – összehúzta a pulóvert magán, és kiment a hóesésbe.
      – Siess utána! El fog ájulni, ha nem eszik sürgősen valamit – mondta Lolo Viktornak.
      A délután folyamán Eszter még elment futni, és a házba lépve forogni kezdett vele a szoba. Nagy nehezen sikerült a konyhába támolyognia, ahol a mélyhűtőből kivette a fagyit, és a földre ülve enni kezdett. Miután biztos volt benne, hogy nem esik össze, a szobájába ment. Az ágy mellé telepedve a fagyit maga mellé tette, és az ölébe emelte a gitárt. Viktor a kanapén ült, és Áron is hazaért, amikor Eszter játszani kezdett először kicsit bizonytalanul.
      – Nem is tudtam, hogy tud gitározni, legutóbb nem mesélt semmit a gitárról – jegyezte meg Viktor.
      – Összetörte. Szerintem már ő sem hit benne, hogy tud. Van, amit annyira el akar felejteni, hogy minden mást kitöröl – mesélte neki Áron.
      – Be kell mennem.
      – Várj, hallgassuk még egy kicsit, csak pár percet.
      – Rendben – engedett Viktor.
Látta Áronon, hogy valahol máshol jár, valószínűleg a múltban, amikor még Eszterrel együtt laktak. Abbamaradt a gitározás.
      – Mi az új ügy? – kérdezte Eszter, ahogy a nappaliba ment.
      – Gyilkosság. Méghozzá különös kegyetlenséggel. Elhoztam az aktákat, nem sok minden szerepel benne egyelőre, négy áldozat van – felelte Áron, és pozitív jelként könyvelte el az érdeklődést a munka iránt. – A gyilkos fegyver minden bizonnyal egy kalapács, amellyel többször is lecsaptak a homlokra, halántékra és az arcra is. Az arcuk felismerhetetlen.
      – Szétverte a kalapáccsal a fejüket? – kérdezett vissza Viktor. – Ahhoz sok erő és düh szükséges.
      – Igen, ez az elmélet. Két házaspárról van szó, tehát két nő és két férfi áldozat.
      – Mikor ölték meg őket? – faggatta Eszter.
      – Az első párt múlt héten kedden, a másikat ma. Nem tudták, hogy sorozatgyilkos lehet, ezért nem szóltak hamarabb. Azonban a mai után már egyértelmű jeleket vettek észre, ami bizonyítja, hogy ugyanaz a tettes – magyarázta Áron. – Nekik is a fejüket roncsolta a kalapáccsal, minden benne van részletesen az iratokban. Bekértem a korábbi nyomozati anyagokat is, viszont ez már a mi ügyünk.
      – Sosem lehet előre tudni. Holnap reggel megnézem az aktákat – mondta Eszter, aztán hátat fordítva a két férfinak a halójába indult.
      Nagyon hamar merült álomba, hiszen hetek óta nem volt része pihentető alvásban. Azonban az éjszaka közepén a saját sikolyára ébredt fel. Viktor mellette ült és simogatta, próbálta megnyugtatni, viszont a nő ismét ellökte magától, ezután csupán feküdt némán. Érezte, hogy a férfi a földön ülve őt figyeli. Vajon Lolo elmondta neki? Ezért nem hagyja magára?
      Nagyon nehezen tudott nem tudomást venni Viktorról. Látta az arcán, hogy összetört, a szemében fájdalom tükröződött. Haragudott rá, amiért nem Kristófot választotta és a harag minden mást elnyomott. Betekerte a hasát és futni indult, mindent beleadott.

Eszter a hajnali szürkeségben ráérősen szívta el a cigit nem törődve a csípős, fagyos széllel, és Viktor aggodalommal átitatott tekintetével. Majd a halóban az ágyra ülve az aktákat vette elő.
      – Az első áldozatok férj és feleség voltak, Sanger Richárd és Sanger Richárdné, 45 és 41 évesek. Az ajtót betörték – hangosan gondolkozott, miközben már a földön kuporogva nézte a helyszínről készült fényképeket, és olvasta a jelentéseket. – Először a férfit ütötték le, és miután az erősebb fél magatehetetlen állapotba került, a támadó könnyebben ártalmatlanította a nőt. A ház a betört ajtót leszámítva, rendben van, nem látszik dulakodás nyoma, sem annak, hogy valamit kerestek. Éppen ezért nem rablás volt, hiszen a helyszínelés során rengeteg kézpénzt találtak az áldozatok tárcáiban. Egyedül éltek, nem volt gyerekük – egy percre elszorult a torka, és a kezét a lábai alá dugva kerülte el, hogy ösztönösen végigsimítson a hasán.
Észrevette Viktor hirtelen mozdulatát, aki az ajtó mellett ült a fal tövében, és onnan figyelte. Pontosan tudta, hogy a férfi oda akart menni hozzá, ezért vett egy mély levegőt és folytatta.
      – A helyszínelők megtalálták a kalapácsot, vagyis a tettes hátrahagyta a gyilkos fegyvert, aminek elég sok oka lehet. Ezen kívül semmi más nyomot vagy bizonyítékot nem gyűjtöttek. Az áldozatok koponyáját és az arcát is teljesen bezúzták, ezáltal felismerhetetlenné téve őket – az aktából elővette a róluk készült képeket. – Egyértelműen nem az azonosítás megakadályozása volt a célja, tekintve, hogy az otthonukban végzett velük. Talán személyes indíték?
      A tegnapi támadás papírjai következtek. Ahogy előre hajolt értük, szúró fájdalmat érzett a hasában, amit egyre gyakrabban tapasztalt. Gyorsan legyűrte, mert most a munka volt a menedék, amire nagy szüksége volt. Nem engedhette meg magának, hogy bármi elterelje a figyelmét.
      – A második támadás során is férj és feleség volt az áldozat, Gerni Rudolf és Gerni Rudolfné. 49 és 45 évesek voltak. Az ő koponyájuk is szilánkosra volt törve az arcukkal együtt. A kalapács szintén a helyszínen volt, méghozzá közvetlenül az áldozatok mellett. Az elkövető valószínűleg a hátsó ajtón jutott a házba, és ezt is betörte. Ebben az esetben is a férfivel végeztek először, utána a nővel. Az összes értéket és pénzt otthagyták. Nekik sem volt gyerekük, sőt még háziállatuk sem. Valamilyen kapcsolat van közöttük, lennie kell. Ha az első gyilkosság valóban bosszúból történt, akkor sehogy sem kapcsolódik hozzá a második eset. Nincs kapcsolat a két támadás áldozatai között, csak annyi, hogy gyermektelen házaspárokról van szó.
      – Eszter! Kész a reggeli – kiabált a konyhából Áron.
      – Egy pillanat – kiabált vissza.
      Nagy nehezen felállt, kicsit már bánta a hajnali futást, bár annyira azért nem, hogy egy óra múlva kihagyja az edzőtermet. Mire megfordult, Viktor már nem ült az ajtóban, a kanapén aludt. Kicsit elbizonytalanodott, hogy helyes-e amit csinál, mégis meggyőzte magát, hogy így a jó, úgysem lehetnek boldogok soha.
      – Tessék – tolta elé a tányért Áron.
      – Köszi, elég lesz a fele is – mondta Eszter az asztalhoz ülve.
      – Enned kell.
      – Nyugodtan menj dolgozni, eszek.
      – Kicsit később megyek be, úgyhogy még el kell viselned egy darabig. Beszélgessünk – mondta tétován Áron, nem akarta felzaklatni a nőt, bár lehet, hogy még az is jobb ennél a semleges állapotnál.
Úgy döntött, hogy kockáztat.
      – Hogy érzed magad?
      – Jól.
      – Sikerült visszaaludnod?
      – Nem – vágta rá Eszter, és sokkal jobban örült volna, ha Áron nem hallja meg éjjel a sikítást, bár, ha jobban belegondol, akkor a fél környék hallhatta.
      – Hallottam, hogy átnézted az aktákat, feltűnt valami? – fújt visszavonulót Áron. A munka egy biztonságos és stabil téma.
      – Még nem – felelte Eszter az ételt tologatva a tányéron.
      – Mit kell csinálnom, hogy beszélgess velem?
      – Beszélgetünk, nem? – húzta fel grimaszolva az orrát Eszter, mert elege volt ebből.
      – De, simán mennek a két szavas válaszok.
      – Rendben. Köszönöm a reggelit, finom volt, most megyek a szobámba. Ha jól számolom, akkor ez legalább 19 szó volt.
      – Igen, köszi – felelte gúnyosan Áron.
Az edzőteremben a férfi már várt rá, Esztert kezdte kicsit zavarni, miért nem érti, hogy hagyja békén?
      – Szia, beszélnem kell veled – köszönt neki.
      – Szia, próbáltam finoman jelezni, hogy nem érdekelsz, de úgy látom, ez nem megy. Szóval hagyj békén! Edzeni jöttem, nem pasizni.
      – Ettől csak még vonzóbb vagy – vigyorgott rá elégedetten az edzőtermes pasi.
      Otthon Eszter a konyhában főzéssel próbálta lefoglalni magát, miközben egyedül lehetett a gondolataival. Nem tudta megérinteni a hasát, mióta meglőtték, egyszerűen képtelen volt rá. Nem akarta elfogadni, hogy Kristóf nincs a hasában. Ettől csak még mérgesebb lett, ezért úgy döntött, hogy a régi jól bevált módszert alkalmazza most is. Úgy tesz, mintha az életének ezen része meg sem történt volna. Az, ami közte és Viktor között volt egyszerűen törlődött, mintha nem is létezett volna.
      Több indíték is az eszébe jutott az üggyel kapcsolatban, az egyik a véletlen. Mindegy, hogy kit öl meg, csak ölnie kell, ez itt kizárható, mert a véletlenszerű támadáshoz túl sok közös jellemzője volt az áldozatoknak. Másodszor a bosszú, általában ez a leggyakoribb indíték, de még ezen belül is lehet szortírozni, mivel elég keveset tudott az ügyről, így nem tudta, hogy merre kell tovább haladnia. Nagyon brutális módszer valaki fejét szétverni egy kalapáccsal. Óriási erő szükséges hozzá. Valószínűleg egy férfi a tettes, bár ha személyes bosszúról van szó, akkor egy nőnek is lehet annyi ereje az adrenalintól és a régi sérelmeiből, hogy összezúzza valaki koponyáját.
      Borzasztóan fájt mindene, mégis futott, sőt az edzőterembe is bement, ahol megint csak bokszolt. Mire hazáért, a fájdalomtól már csillagokat látott. Úgy érezte, megérdemeli, ha nem tudott vigyázni az élet legnagyobb ajándékára. Szenvednie kell, ő pedig biztosította ezt magának. Mindeközben Viktor is magát hibáztatta, és gyötörte a bűntudat.
      Ott van Lolo megjegyzése, hogy ne hagyjam egyedül még kis időre se. Mitől félhet ennyire? Jó, értem én, de csak nem. Nem, az nem lehet. Miért kínozza magát még jobban? Nem elég nagy kín a kisfiunk elvesztése? Miért kell még ez is? Alig bír állni, mégsem enged magához. Miért taszít el? Tudom, hogy én döntöttem, de mégis hogyan kellett volna? Engem hibáztat, ezek ellenére mindketten a szülei voltunk. Miért zár ki? Valamit ki kell találnom, valahogyan ki kell zökkenteni. Tuti nem normális amit csinál. Nem is sírt azóta, most is csak fekszik az ágyban és gondolkozik – gondolta magában Viktor.

Áron reggelivel készült, mert újra beszélni akart Eszterrel, de most tanulva a tegnapi hibájából a munkával indított.
      – Eszter! – rázta meg a vállát, hogy felébredjen.
      – Félsz? Miért kell üvölteni? – csattant fel.
      – Már legalább tízszer szóltam – magyarázta Áron megkönnyebbülve, a legrosszabbtól tartott. – Mire jutottál az ügyben?
      – Igazából még semmire, nagy az esély rá, hogy bosszú volt. Nagyon kell valakire haragudni ahhoz, hogy szétverjék a fejét kalapáccsal. Valami személyes bosszú lesz.
      – Valami a tettesről?
      – Erő kell hozzá, szóval a legkézenfekvőbb, hogy egy férfi volt. Ha elég harag gyűlik egy nőben, és mellé még edz is, véleményem szerint puszta kézzel is képes ölni. Tehát ez is kétesélyes.
      – Akkor semmi konkrét?
      – Nem, semmi, csak az elméletek. Szükségem lenne háttérinfóra, a helyszínt is jó lenne megnézni.
      – Nem biztos, hogy már terepre kellene menned, majd megbeszéljük – tért ki Áron a válasz elől.
      – Megyek – zárta le Eszter, és a fürdőbe ment öltözni.
      – Levegőnek néz. Nem hiszem, hogy valaha meg fog bocsátani. Hihetetlen, hogy ez történt. Áron, hogy kellett volna választanom kettejük közül? – fakadt ki Viktor.
      – Eszter máshogy gyászol, és idővel minden rendbe jön. Bízz bennem! Egy dolgot furcsállok csak – nyugtatta meg Áron.
      – Miért nem kérdezte meg, hogy ki tette? Ki vette el tőlünk Kristófot?
      – Pontosan nem vall rá – fújta ki a levegőt Áron frusztráltan. – Az, akit én ismerek, már a kihallgatóban ülne vele szemben, és darabokra szedné.
      – Hárít – szólalt meg halkabban Viktor. – Ha nincs gyilkos, nincs gyilkosság. Ezen az elven, ha nincs támadó, akkor nem is volt támadás. Ezért nem kérdez. Minden éjjel azon töröm az agyam, hogy zökkentsem ki, mert ha túl sokáig marad a valóság és a képzelet között, akkor soha nem fog visszajönni. Beleképzeli magát egy olyan életbe, ahol Kristóf soha nem létezett, és engem sem ismert meg. És ha ez még nem lenne elég, akkor Andi azt mondta, hogy nem szedi a fájdalomcsillapítót, egy szemet sem vett be – tájékoztatta. – Már csak maga a golyó által okozott sérülés is óriási fájdalommal jár, és még ott van a császármetszés is.
      – Bünteti magát – bólintott rá mérgesen Áron. – Szenvedni akar, mert úgy könnyebben elviseli, mindig is jól bírta a fájdalmat. Igazad van, minél hamarabb fel kell rázni, mielőtt még késő lenne.
      – Gondolkozom, hogyan rántsuk vissza a valóságba.
Futni indultak, és megint az edzőterembe érkeztek. Eszter belépve már látta, hogy a férfi várja, így egy másik zsákhoz ment.
      – Szia, Noel vagyok, csak szeretnélek megismerni.
      – Szia, én viszont nem akarok ismerkedni – berakta a fülest, és ütni kezdte a zsákot.
Noel nem adta fel. Míg Eszter a zsákra összpontosított, megpróbálta elmutogatni, hogy igyon meg vele egy kávét, amit annyira ügyetlenül csinált, hogy Eszter kiesett a ritmusból.
      – Mégis, mit nem értesz abból, hogy nem akarok tőled semmit? – szűrte a fogai között, amikor kivette a fülesét.
      – Mindent értek, igyál velem egy kávét itt a bárban. Egy jó erős fekete rád fér.
      – Cukorral és tejszínnel iszom a kávét – hazudott Eszter, a háta közepére sem kívánta a férfit.
      – Nem tűnsz olyan fajtának, inkább a tiszta fekete illik hozzád.
      – Edzenem kell – kezdte újra a bokszolást. – Ne pazarold az idődet, köztünk soha nem lesz semmi.
      – Majd meglátjuk! Igazán kitartó vagyok.
      Eszter napközben szokásától eltérően az ágyban feküdt, és könyvet olvasott. Viktornak ez már gyanúra adott okot, érezte, hogy baj van. Délután hiába próbálta lebeszélni, hogy hagyják ki a délutáni edzést, a nő hajthatatlan volt. Eszter este már mozdulni is alig bírt, az ágyból ki se tudott szállni, érezte, hogy ez sok volt, túl sok. Várt, Viktor azonban nem. A kötés, amit Eszter maga rakott fel, tiszta vér volt, a sebek felszakadtak és véreztek. Nem volt idő gondolkozni, Áron ölbe kapta, mert Viktor nem érhetett hozzá, és azonnal az orvoshoz siettek vele.
      – Jó, tedd le ide, és menjetek ki – a kórházban Andi határozott volt és mérges.
      – Mi a fenét művelsz magaddal? Nem csak az orvosod, hanem a barátod is vagyok. Nem teheted ezt!
      – Mit? – kérdezett vissza Eszter.
      – Mindjárt itt lesz Csaba is, ezt meg kell beszélni.
      – Nem akarok beszélni.
      – Ez most nem a te döntésed, húzd fel a pólót – utasította Andi, majd leszedte a kötést.
      – Eszter! – emelte meg a hangját rémülten Andi. – Láttad a sebeket?
      – Nem – felelte.
      – Jó, hogy itt vagy! – Andi Csabához fordult. – Ezeket ki kell szedni, és újra varrni, adok érzéstelenítőt, de te varrsz.
      – Nem, semmit nem adhatsz, csak csináld meg, amit kell.
      – Hogy? – ütközött meg Andi, és Esztert figyelte. – Muszáj adnom valamit, nélküle nem lehet!
      – De igen, semmit sem adhatsz – Eszter halkan és határozottan beszélt.
      – Miért teszed ezt? – kérdezte Csaba.
      – Jobb lenne, ha teletömném magam nyugtatóval? Vagy ha a földön fekve zokognék napokig? Miért nem gyászolhatok úgy, ahogy én akarok? – robbant ki Eszterből.
      – Jó, legyen. Nem adok érzéstelenítőt, de ne mozogj, mert csúnya lesz – egyezett bele Andi.
      A régi varratokat eltávolították, és fertőtlenítés után Csaba újra varrta. Döbbenten vették tudomásul, hogy Eszter arcán nem látták nyomát fájdalomnak. Ismerték már évek óta voltak az orvosai, ez mégis meglepte őket, és az aggodalmuk egy újabb szintre lépett.
      – Kész, mehetek? – kérdezte Eszter felülve az ágyon.
      – Nem, el kell döntenünk, hogy veszélyes vagy-e magadra – mondta szomorúan Andi.
      – Nem tarthattok bent a beleegyezésem nélkül – vágta oda Eszter.
      – Igazából megtehetjük, mert mi vagyunk az orvosok, és a viselkedésed aggodalomra ad okot. Itt kell maradnod, mert erős antibiotikum kell a fertőzések miatt, ami a seb szélein látszik. Azt sem tudom, hogy miért vagy ilyen jól – magyarázta Csaba.
      – Most, hogy így mondod, tegnap elég furán éreztem magam. Szédültem és hányingerem volt – felelte Eszter nemtörődömséggel.
      – Vért kell vennünk.
      Az orvosok magára hagyták. Viktor bement, és leült az ágy mellé. Eszter az éjszaka folyamán zavart volt, és furán viselkedett, ami halálra rémítette a férfit. Várt egy kicsit, majd felállt, és megfogta a nő homlokát, ami szinte sütött. Nem volt biztos benne, hogy a keze hideg, vagy valóban baj van, így óvatosan homlokon puszilta. Jól érezte. Eszternél súlyos fertőzés lépett fel, már nem volt magánál, amikor Andi és Csaba megvizsgálta.
      – Eszter, tarts ki! Nélküled én sem tudok élni, ne hagyj magamra! Szeretlek! – Viktor mellette virrasztott.
Három napon keresztül lebegett élet és halál között. A szervezete végül legyőzte a fertőzést, de még ágyban kellett maradnia. Viktor éppen kint volt, amikor magához tért, Áron ült bent.
      – Hogy áll az ügy? – kérdezte Eszter és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
      – Tudod, hogy halálra rémisztettél minket? Nem teheted ezt! Nincs jogod hozzá! – kelt ki magából Áron.
      – Kiabálás helyett inkább adj egy kis vizet – kérte Eszter rekedten, kiszáradt szájjal.
      – Nem! Itt van Viktor, majd ő segít – vágta a fejéhez mérgesen.
      – Mit kérsz? – érdeklődött Viktor.
Eszter az oldalára fordult, és nem szólalt meg. Áron már bánta, hogy felháborodott, de nagyon aggódott miatta, hiszen az sem volt biztos, hogy túléli.

      Amint kiengedték Esztert a kórházból, hazament, és ágyba feküdt. Senkit nem akart maga körül, tudta, hogy Dia napokon belül érkezik a karácsonyi vacsorára, és ott lesz Lolo, Tomi, Viki és Robi is. Túl sokan.
      – Eszter, sajnálom. Megijedtem – kezdte Áron a szobába lépve.
      – Mindegy. Mi van a kalapácsossal? – váltott témát Eszter.
      – Van még egy házaspár, ma reggel ölték meg őket. Ugyanúgy, mint az előző kettőt. Mi a terved most?
      – El kell kapni, mielőtt újra lecsap.
      – Nem így értettem. Veled és Viktorral. Veled és velünk. Veled.
      – Magamra erőltetek három napot az ágyban, és utána meglátom, bár már előre utálom a karácsonyt – sóhajtott fel fájdalmasan Eszter.
      – Ugye tudod, hogy megint végig veled volt? – célzott Viktorra. – Csak a mosdóba ment ki. Nem tudom, hogy mit érzel, hazugság lenne azt állítani, hogy igen, de gondolj bele, ő nem csak a kisfiát veszítette el, hanem téged is.
      – Áron, ne! – tiltakozott vehemensen Eszter, ha Viktor is szóba kerül, akkor nehezebb ridegséget mutatnia. – Hagyd abba!
      – Eszter, nem zárkózhatsz el örökre – közölte gyengéden Áron.
      – Máskor is sikerült már – sokatmondóan pillantott rá. – Nem akarok többet beszélgetni, kivéve, ha az ügyről van szó. Menj ki!
Viktor beült a szobába, és némán szenvedett, marcangolta magát, amiért hagyta futni. Nem mintha meg tudta volna akadályozni, azonban meg sem próbálta.

Reggel Eszter újra munkába lendült, nem hagyta el az ágyat, miközben Viktor végig vele maradt. Csak akkor ment a kanapéra aludni, amikor Áron vette át a helyét.
      – Remélem, hogy az ügyről akarsz beszélni – szögezte le Eszter előre feljebb ülve az ágyban.
      – Igen, egyelőre – felelte Áron. – A harmadik támadás áldozatai, Zandi Tibor és Zandi Tiborné, 49 és 48 évesek. Nekik sem volt gyerekük. Szimpla családi ház, semmi felesleges cicoma, és nem volt biztonsági rendszer sem. A hátsó ajtón hatolt be a gyilkos, és maradt a megszokott módszernél, miszerint először a férfit, utána a nőt ölte meg. A kalapács most is az áldozatok mellett volt, a koponyájuk és az arcuk szétzúzva – összegezte röviden.
      – Ujjlenyomat, DNS? – tette fel Eszter a rutin kérdéseket, és hálás volt, amiért a munka eltereli a figyelmét.
      – Még vizsgálják, de az előző gyilkosságok esetében csak az áldozatok ujjlenyomata volt a kalapácsokon. Eszter, egyszerűen semmi kapcsolat nincs közöttük! – fakadt ki Áron.
Hatalmas nyomás nehezedett rá, mint kapitányra. Ráadásul a legjobb nyomozója, aki egyben a legjobb barátja is, szörnyű lelki és testi kínokat él át, és semmit sem tehet érte.
      – Nem tudunk elindulni. Sehol nem volt kamera, a szomszédok nem figyeltek, senki nem tud semmit.
      – Pedig muszáj lesz elkapni.
      – Igen, de nincs semmi, ami előre vinné a nyomozást – rázta meg a fejét csüggedten a férfi. – Holnap szenteste, mindenki itt lesz, bírni fogod?
      – Persze, viszont az üggyel is haladni kell – zárta le röviden Eszter a kérdést. – Lehet, hogy azért nincs kapcsolat közöttük, mert nincs is – folytatta elgondolkodva. – Előfordulhat, hogy véletlen az áldozat választás, bár ezt nem tartom valószínűnek. Csak ennyi a kapocs, hogy gyermektelenek és házasok, ez újabb problémákat vet fel.
      – Mondjuk, hogy rengeteg olyan házaspár van, ahol nincs gyerek? – kérdezett rá Áron figyelmen kívül hagyva a kérdésre adott választ.
      – Igen, de mégis az, hogy kalapáccsal támad, jelentenie kell valamit – mondta Eszter, amiben nagyon biztos volt.
Egyszeri használat esetén még rendben van, hogy véletlennek tulajdonítva ezzel a szerszámmal öl, de egymás után három alkalommal is? Ez kizárt dolog, hogy véletlen legyen.
      – Esetleg megnézhetnénk, hogy hol vettek mostanában kalapácsot. Szándékosan gyilkol kalapáccsal, nem hirtelen ötlet, van valami jelentősége ennek. Miért használ valaki kalapácsot előre megtervezett gyilkosságok során, amikor van sokkal egyszerűbb és tisztább megoldás is? Talán az közel sem ilyen brutális. Ha sikerül egy olyan boltot találni, ahol egyszerre több darabot is adtak el, akkor könnyedén lenyomozható a vevő. Illetve nem találtam az aktákban a kalapácsról semmit, tudnom kell a fajtáját és a méreteit, mert ha mind egyforma, akkor egészen biztos, hogy jelentősége van. Valamint akkor pontosan utána lehet nézni, hogy hol vettek abból a típusból többet az elmúlt hetekben.
      – Holnap utánanézek, van ez a másik dolog – kezdett bele Áron idegesen, ami jelezte Eszternek, hogy közel sem egyszerű esetről van szó. – Fura, de az áldozatok ujjlenyomata rajta van a kalapácsokon. Senki másé, kizárólag a férjé és a feleségé. Már azon is gondolkoztunk Vikiékkel, hogy lehet a nővel öleti meg a férfit, és ő maga végez a feleséggel.
      – Lehet – óriási fájdalom cikázott végig a testében, és most még a munka sem töltötte el nyugalommal, éppen emiatt döntött úgy, hogy mára befejezi. – Holnap reggel jön Dia, délután pedig a többiek, minden ugyanúgy lesz, mint tavaly – tisztázta uralkodva az izmain, hogy ne rántsák görcsbe a testét.
      – Ha ezt akarod… – jegyezte meg Áron rosszallóan.
      Áron és Dia kapcsolata minden volt, csak nem átlagos. A férfi évek óta utálja és megveti a lányt, amiért annak idején közé és Eszter közé állt. Azóta csak tovább mérgesedett a helyzet, ugyanis Áron úgy gondolta, hogy Diának tudnia kellene a nővérét érintő dolgokat, hátha ezáltal visszavesz a beképzeltségből és gőgből. Jelenleg így tudja jellemezni önző, gyerekes, felelőtlen és öntelt. Ellentéte Eszternek, aki még egy átkozott bókot sem tud elfogadni.
      – Igen, és Dia továbbra sem tudhat semmit. Holnap reggel segítek főzni, most fáradt vagyok, alszok.
      – Nem vacsorázol?
      – Holnap eszek – felelte Eszter, és az oldalára fordult.
      Viktor ismét a szobában virrasztott. Pocsékul érezte magát, Eszter mellett akart lenni, átölelni, és magába szívni az összes fájdalmát. A lelke mélyén saját magát is büntetni akarta. Két hete ül éjszakánként a nő szobájában, hallgatja a rémálmait és bízik benne, hogy amikor vigasztalni próbálja, nem löki el magától. Ma Eszter ébren volt az éjszaka közepén, amikor Viktor már azt hitte, hogy alszik, beszélni kezdett hozzá.
      – Nagyon sajnálom Eszter – suttogta a dermesztő sötétségbe lelkének legmocskosabb részét. – Ha tehettem volna, akkor meghalok, hogy ti ketten éljetek. De olyan, mintha már így is halott lennék. Mindkettőtöket elveszítettem, és ahogy rád nézek, érzem, hogy már nem is látsz engem. Nagyon sajnálom, hogy nem védtelek meg titeket. Az én felelősségem volt, és elbuktam megint. Tudom, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, de talán, majd egyszer meg tudsz nekem bocsátani – zokogott Viktor, nem tudta tovább visszatartani, és a keserűség cseppjei vadul folytak az arcán. – Már láttam magam előtt, ahogyan felnő, és mi leszünk a legboldogabbak. Egy szerető család. Nagyon elrontottam.
      Eszter feküdt az ágyban és csendben hallgatta, nagyon sajnálta Viktort, de így kell lennie. Már nem is érdekelte, hogy minden éjszakát a szobában tölt, mert napok óta sikerült elérnie, hogy teljesen közömbös maradjon.

Reggel Dia kopogott az ajtón. Eszter nem engedte be, kérte, hogy a konyhában várja meg.
      – Szia, hogy vagy? – kérdezte a húgát, és tartotta a távolságot.
      – Szia, jól, és te? – kérdezett vissza Dia, és megértette, hogy mit akar Eszter, teret.
      – Én is jól. Készítek reggelit, segítesz?
      – Mi ketten főzünk? – lelkesül fel a húga, annak ellenére, hogy borzasztóan aggódott a nővéréért.
      – Ühüm.
      – Ezer örömmel, csak mond, hogy mit csináljak – nem volt helyes és ezt Dia is érezte, mégis boldogsággal töltötte el, hogy időt töltenek együtt kettesben.
      Reggeli után Viktor vásárolni vitte Diát, mert tudta, hogy Eszter nem akar a húgával túl sok időt tölteni ebben a helyzetben, ugyanis sose lehet tudni, hogy Dia meddig képes csukva tartani a száját. Eszter és Áron pedig a vacsora készítéséhez látott hozzá. Nem sokat beszélgettek, Áron nem akart nehézséget Eszternek.
      – Köszönöm – mondta Eszter, és valóban nagyra értékelte.
      – Mit? – kérdezte Áron.
      – Hogy nem kérdezel semmit. Holnap már jobb lesz, amikor magunkban leszünk újra.
      – Pedig nagyon is lenne miről beszélnünk, csupán várok vele holnapig.
      Vacsora közben Eszter érezte, hogy mindenki sajnálja, és szinte mindenért bocsánatot kérnek, ezért hamar kimentette magát azzal, hogy fáradt, és aludni szeretne. Ezt utálta a legjobban, a sajnálatot, mintha az bármit is helyrehozhatna. Mindenkinek odaadta az ajándékát, és a hálóba ment, Viktor pedig utána.

      Másnap reggel Robiék vitték ki az állomásra Diát. Áron és Viktor pedig arra jutottak, hogy robbantják a bombát, amint hármasban maradtak. Túl sok ideig hagyták, hogy Eszter magába zárkózzon. Áron akarta, de Viktor nem engedte, azzal érvelt, hogy legalább az egyiküket tűrje meg maga mellett. Ezért hát Eszter elé állt.
      – Tudom, hogy haragszol rám. Gyűlölsz! Rendben, legyen, azonban ne feledd, hogy nekem is nehéz, az én fiam is volt, ahogy te a szerelmem vagy. A nap minden percében eszembe jut a döntésem, amit már nem tudok visszacsinálni. Nem zárhatsz ki, többé nem! Szeretlek! Bárcsak megmenthettem volna Kristófot, de döntenem kellett. Fáj, érted, rohadtul fáj nekem is! – Eszter még csak rá sem nézett, úgy kezdett beszélni.
      – Az én testemben nőtt és fejlődött, én éreztem minden mozdulatát, minden rúgását, a csuklását. Most pedig semmit sem érzek. Semmit. Tizenhét nap telt el, és még hozzá sem tudok érni a hasamhoz, még csak ránézni sem. Üres vagyok! Most pedig megyek futni.
      Mindkét férfi értette, és a szívük szakadt meg, hogy nem tudnak rajta segíteni. Viktor elállt előle, érezte, hogy nem sikerült. Eszter begubózott, és nem biztos, hogy valaha előjön. Áronnal egymásra néztek, és tudták, most kell elengedni. Így hát Eszter nyomában Viktorral futni indult. Az edzőterem irányába mentek, aminek Viktor most különösen örült. Kiadhatja magából a haragot. Noel meglepődött, hogy újra látja Esztert, ám neki fel sem tűnt, hogy karácsonykor nyitva van az edzőterem.
      – Szia, azt hittem, hogy másik edzőtermet kerestél. Noel vagyok, tudod a kitartó – vigyorgott rá szélesen.
      – Szia, nem is rossz ötlet, majd keresgélek – vonta meg a vállát Eszter, bosszantotta, hogy Noel nem ért a szóból.
      – Ne tedd, csak aggódtam.
      – Tessék? – lepődött meg a szavain.
      – Aggódtam – ismételte meg Noel lágyan. – Azt hittem, hogy valami bajod esett.
      Eszter oldalra nézett, és látta, hogy Viktor mellett áll egy gyönyörű vékony, vörös hajú fiatal nő. Ha megkérdezik tőle, se tudta volna megmondani, hogy abban a percben mit érzett. Bűntudatot, amiért ellökte magától? Csalódottságot, amiért a várt családjuk darabokra esett? Dühöt, amiért egyáltalán érdekelte? Reményt, hogy egyszer talán minden rendbe jön? Viktor mindig ezt mondja. Szerelmet, hiszen ő a másik fele?
      Viktor is oldalra nézett, és a tekintetük egy másodpercre találkozott. Ott álltak egymással szemben két idegennel az oldalukon. Viktor utálta ezt, hogy nem lehet mellette, mikor másra sem vágyik. Vadul és minden dühét beleadva a zsákot kezdte verni, miután a nőt elküldte. Eszter is a zsákon töltötte ki a dühét. Még nem elég, még nem szenvedett eleget. Még nem.
      – Elmondod, hogy hívnak? – kérdezte tőle Noel az egyik percben, amikor megállt.
      – Nem.
      – Akkor majd holnap.
      Áron nem volt otthon amikor hazaértek. Tusolni mentek, és utána a konyhába. Viktor úgy határozott, hogy nem marad tovább a háttérben, ott fog állni mindig előtte, hogy emlékeztesse rá, összetartoznak. Leültek ebédelni egymással szemben, és észrevétlenül is összefonták a lábaikat az asztal alatt. Ahogy vacsora alatt is, amit már hármasban fogyasztottak el. Áron észrevette a lábukat és a mosolygása feltűnt Eszternek is.
      – Jól vagy? Olyan érdekesen viselkedsz – tette szóvá.
      – Persze, semmi bajom. Mit gondolsz az ügyről? – mosolygott továbbra is Áron.
      – Arra gondoltam, hogy holnap megnézem a helyszínt, ha a Kapitány megengedi.
      – Ha Andi rábólint, akkor igen. Mikor tudsz vele találkozni?
      – Holnap reggel felhívom. Ami pedig az ügyet illeti, elég sok teóriám van. Nem lehet véletlenül is három házaspárt megölni, mindenképpen bosszúra gondolok, főleg ilyen mértékű brutalitással elkövetett gyilkosság esetén – Eszter belelendült a munkába, és ez hirtelen nyugalommal árasztotta el. – Még mindig lehet kivetített is, ahogy a hasonló esetekben. Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, ahol egy személy három házaspár iránt ilyen mérhetetlen haragot és dühöt érezzen.
      – Ha bárki kíváncsi a véleményemre, akkor én azt gondolom, hogy ez személyes ügy, és nem kivetített gyűlölet – szólalt meg Viktor. – Igaza van Eszternek, mégis úgy tűnik, hogy szándékosan ezt a három párt akarta kegyetlenül meggyilkolni, a lehető legtöbb szenvedést okozva nekik a haláluk előtt.

      Eszter soron kívüli kontrollt kért Anditól reggel, aminek az eredménye egy recept a fogamzásgátlóról, és engedély az alkoholra, valamint arra, hogy terepre mehessen. Abban az esetben, ha kíméli magát és csak körülnéz.
      Áron vezetett, Eszter az anyós ülésen ült, míg az első helyszín felé tartottak. Sanger Richárd és Sanger Richárdné otthona tipikus családi ház, fehér, modern épület, bár kicsit nagy két embernek. A szomszédok ritkán vannak, elég nagy a távolság a házak között. Ahogy az udvaron, úgy a házban is rend uralkodott. Valóban nem látszott dulakodás nyoma, eltekintve az időközben helyrehozott bejárati ajtót. Minimalista stílusban rendezték be az otthonukat, és meglepő módon alig volt személyes tárgy, ami sokat elmond róluk. Nem voltak fényképek a falon, sem apró dísztárgyak. Ebből Eszter azt szűrte le, hogy gyakorlatias emberek, és a ház alapján távolságtartók. Nem mondott el róluk vagy az életükről semmit az a pár bútordarab, amit láttak, ahogyan valószínűleg a vendégeik is ezt érezték. Nem volt hátsó ajtó, a gyilkos ezért kényszerült a bejárati ajtón keresztül bejutni.
      Eszter rögtön nyomok után kezdett kutatni. Mivel a gyilkosság hetekkel ezelőtt történt, a házat már kitakaríttatták azelőtt, hogy kiderült volna, sorozatgyilkosság lesz belőle. Csak a helyszínről készült felvételeket nézhették.
      A nappaliban a férfi és a nő is vérbe fagyva hevert, az arcuk és a fejük egy hatalmas zúzott, véres roncs, közöttük a kalapáccsal. A sötét szőnyegen csak kémiai reagenssel váltak láthatóvá a vércseppek, amik véletlenszerűen terültek el az áldozatok feje fölött. Felettük állt vagy guggolt a tettes, amikor újra és újra lesújtott a kalapáccsal, erre utal a cseppek és a sérülésekből származó vértócsa közötti tiszta rész is.
      Esztert többször megállt a folyosón, ami a hálókat és a nappalit kötötte össze. Széles és magas belmagasságú sáv, ami a ház hátsó részében terült el. Egyszerű világosszürke tapéta fedte be a falakat, és sötétkék járólap borította a padlót. Hétköznapi és semmitmondó átjáró, ami csak egy célt szolgál. Mégis, az egyszerűség és letisztultság ellenére valami fura érzés kerítette a hatalmába, mintha a bőrébe ivódott volna. Nem tudta még magának sem megmagyarázni, hogy miért, de nyomasztónak és baljósnak érezte. A két férfi is észrevette Eszter hangulatváltozását, és Viktor elé állt.
      – Valami gond van? – kérdezte Áron.
      – Nem, nem mondanám, hogy bármi baj van. Ellenben van valami fura és megmagyarázhatatlan érzésem, lehet, hogy csak a hosszú kihagyás miatt. Majdnem három hónapja nem jártam terepen, kicsit berozsdásodtam.
      – Ne becsüld le magad! – mondta Viktor, és a konyha felé indult.
Követték, minden apróságot megnéztek. Eszter a jegyzettömbben a legfelső lapon egy női nevet látott.
      – Farkas Ágota – suttogta halkan.
      – Tessék? – kérdezett vissza Áron.
      – Farkas Ágota. Ez a név van a papírra írva, de ez a kézírás, ez…
      – Gyönyörű – fejezte be Viktor.
      – Erőteljes és határozott – nézte tovább Eszter megbűvölve a lapot. – Mégis a betűk annyira szabályosan formáltak, annyira tökéletesek. Megnéztétek ki ez?
      – Nem, igazából nem is tűnt fel, elsiklottunk felette – ismerte be Áron. – Holnap Viki megnézi. Lassan mennünk kell, órák óta itt vagyunk, neked még pihenned kell.
      – Menjünk, de előtte be kell mennem a gyógyszertárba, ha belefér egy kis kitérő.
      Eszter otthon egyre könnyebben tudott előkészülni az edzéshez, már nem okozott problémát a sebek leragasztása és befedése. Viktor kicsit mögötte futott, meghagyta neki a teret, viszont tartotta a szavát, hogy szemmel tartja, másrészt Eszter is tudja, hogy ott van. A terembe belépve Noel szeme felcsillant, amint a nő elé ment.
      – Szia, már vártalak. Ma nincs kedved velem bokszolni? – támadta le azonnal.
      – Szia, nincs, csupán a zsákra van szükségem – hárított Eszter.
      – Tudod, annyira próbálsz hideg és jeges lenni, hogy csak még szebb leszel tőle. Adj nekem egy esélyt, kávézz velem.
      – Edzenem kell – fülest rakott a fülébe, és záporoztak az ütések, a szeme sarkából látta, hogy Viktor ugyanígy tesz.
      – Ő a barátod? Mindig együtt jöttök be, de soha nem szóltok egymáshoz, nem akarok bekavarni.
      – Nem beszélgetni vagy pasizni akarok – folytatta.
      Minden ütése pontos volt és erős, Noel nem tudta levenni a szemét róla. Viktort kezdte zavarni a dolog. Tudta, hogy a féltékenységgel semmit sem ér el, így még erősebben ütötte a zsákot, ezzel levezetve a növekvő frusztráltságát.
      – Egy kávé? Csak itt a szomszédban – nyomult tovább Noel.
      – Nem, te tényleg nem érted? Nem. Akarok. Tőled. Semmit! – ismételte Eszter lassan.
      – Nem azt kértem, hogy töltsd nálam az éjszakát, hanem, hogy kávézz velem – az edző termes pasi remélte, hogy egy béna viccel talán megtöri a jeget kettejük között.
      – A kettő majdnem ugyanaz, haza kell mennem.
      – Gyerek is vár otthon? – kíváncsiskodott Noel, és fogalma sem volt róla, hogy ezzel milyen mélyre döfte a nő szívébe a tőrt.
      Eszter ránézett és ökölbe szorult a keze meg a szíve is. Majd olyan gyorsan távozott, ahogy csak lehetett. Viktor a kanapén aludt, míg Eszter a szobájában Áronnal beszélt, pont úgy, mint az elmúlt hetekben.
      – Meddig kínzod még magad? – kérdezte Áron.
      – Amíg élek – szúrta oda Eszter. – Szerinted van jelentősége a névnek?
      – Azt tudom, hogy érdemes bízni a megérzéseidben, kitűnő nyomozó vagy. Holnap megnézzük a másik helyszínt is. Mikor akarsz visszajönni, mármint rendesen az irodába is?
      – Nem tudom, ha visszamegyek, akkor nem tudok edzeni és nekem most ez kell. Nem akarlak téged sem cserbenhagyni, csak még kell egy kis idő.
      – Ne aggódj, ha itthonról segítesz, az is jó. Csak gyógyulj meg. Bejössz, ha készen állsz rá, eddig is jól dolgoztunk együtt.
      – Köszönöm, és azt is, hogy mellettem állsz – idegesen pillantott Áronra, majd ismét a földet nézte. – Kérhetek valamit?
      – Persze.
      – Légy Viktor mellett, segíts neki. Szüksége van rá.
      – Eszter, neki rád van szüksége! – vágta rá Áron ösztönösen, és ez volt az igazság. – A barátja vagyok, és mellette állok, ha kell, de nem én vagyok számára a biztos pont. Egyedül te tudsz rajta segíteni.
      – Nem megy – Eszter most először nyílt meg a lövés óta, és ezt Áron is ki akarta használni. – Úgy érzem, hogy soha nem is leszek képes rá.
      – Majd az idő megoldja. Láttalak titeket az őrsön, a jeleket, azt, hogy fél szavakból vagy éppen egy-egy gesztusból tudtátok mit akar a másik. Ezt senki nem veheti el tőletek.
      – Nem tudom, hogy miről beszélsz, kimegyek rágyújtani – menekült ki Eszter, Áron követte.
      – Arra, hogy amikor tusolni mentél, csak ránéztél egy szégyenlős mosollyal, és Viktor tudta, szeretnéd, ha veled menne. Vagy, amikor fájt a hasad, ő rád nézett, és felhúzta a szemöldökét, te pedig tudtad, hogy arra kíváncsi, hogy vagy – merült bele Áron, és közben arra vágyott, hogy ő is ezt érezze valaki iránt. – Majd megfogta a hasad, amire válaszoltál is azzal, hogy bólintottál egy kicsit. Ő a másik feled, és egész életedben bánni fogod, ha nem hozzátok rendbe.
      – Tudsz róla, hogy ijesztő, amit most elmondtál – Eszter kísérletet tett egy poénnal elvenni a beszélgetés komolyságát. – Értem én, hogy évekig megfigyelő voltál, de ez akkor is sok – mély levegőt vett, hogy kimondja, ami a szívét mardosta. – Az életben semmit sem bánhatok jobban a kisfiam halálánál – a konyhába indult, ahol töltött magának egy whiskyt, amit azonnal megivott.
Újra töltötte a poharát, azzal pedig a teraszra ment.
      – Hagyjuk az életemet, ha lehet ezt még életnek nevezni. Holnap reggel medyünk?
      – Igen, ihatok belőle? – nyújtotta a kezét a pohár felé.
      – Nem – kiitta a poharat. – Hozhatsz még eggyel, ha magadnak töltesz.
      Együtt ittak, és némán ültek egymás mellett, mielőtt Eszter lefeküdt. Áron szólt Viktornak, hogy váltsák egymást. Éjszaka Eszter újra álmodott, azonban ez más volt, nevetett és beszélt, amiből Viktor arra következtetett, hogy Kristófról álmodik. A nevetésre Áron is felfigyelt, és együtt hallgatták.
      – Nem lesz sokkal rosszabb, ha felébred?
      – Nem, hagyjuk elbúcsúzni – mondta Viktor. – Olyan boldognak tűnik. Bárcsak megadhattam volna neki azt, amit megérdemel.
      – Minden rendben lesz, higgy benne. Nekem mennem kell aludni, ha bármi segítség kell, nyugodtan szólj!
      – Köszönöm.

      Reggel a második gyilkosság helyszínére hajtottak, ami ugyancsak egy családi ház volt. Nem volt udvar vagy kert, minden kaviccsal volt felszórva az épület körül. A Gerni házaspár otthona tiszta és rendezett. Nagy ház volt, és ez emeletes is, ami már zavarta Esztert, hiszen itt is csak ketten éltek. Miért ekkora ház? Volt pár fénykép a nappaliban a falon és a kandalló párkányon, mind beállított. Egyetlen spontán, saját kézzel készített fotó sem volt.
      – Hol találták meg őket? – érdeklődött Eszter.
      – Itt a nappaliban. Nem jelentkezett senki, hogy a rokonuk lenne, így a takarítás még várat magára – válaszolt Áron.
      – Nem is baj – szólt Viktor.
      A nappaliban felfordulás volt. Törött üveg a fehér szőnyegen, amit átitatott a vér. Még látszott a két test helye, a fejük helyén hatalmas megszáradt vértócsa terült el. Ezen kívül apró vércseppek a foltoktól távolabb.
      – Itt állt a gyilkos, vagy inkább guggolt – mutatott Eszter egy pontra, ahol a feltehetően levegőbe repülő vércseppek a földre érkezve egy nagyobb részt tisztán hagytak a szőnyegből. – Nem lehet túl nagydarab, mert akkor sokkal nagyobb lenne a tiszta rész.
      – Valaki bejön ide, szétveri két ember fejét, miközben tiszta vér lesz a ruhája, az arca, mégis úgy sétált ki, hogy senki sem látta? – vázolta fel Viktor. – Ez így nagyon abszurd.
      – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Áron, miután elég időt adott Eszternek, hogy kérdezzen, ha akar.
      – Letusolt a házban, vagy hozott magával váltóruhát – felelte Viktor. – Ebben az esetben nyomokat találhatunk.
      – Tehetünk egy próbát, de túl sok idő telt el, ráadásul mi sem vagyunk beöltözve – mondta Áron.
      – Lehet, hogy védőruhában volt – jegyezte meg Eszter, mielőtt elindult.
Körbesétált a házban, és megállt az egyik eldugottabb folyosón. Megint azt érezte, habár nem tudta, hogy mit, zavart lett és összeszorult a gyomra.
      – Eszter jól vagy? – kérdezte Viktor, és finoman megsimította a karját, ez felrázta a nőt, mégsem válaszolt.
      – Eszter? – kérdezte Áron.
      – Jól vagyok, csak egy rossz érzés. Megint. Van ebben az ügyben valami, ami borzasztó módon zavar, még a gyomrom is fáj tőle.
      – Ne siess! Úgyis rájössz. Menjünk tovább.
      – Én a konyhába megyek, ezek után azt hiszem, hogy lesz ott is egy név – igaza lett, a hűtőre volt rögzítve egy papírlap, amin egy női név szerepelt. – Keleti Zsuzsanna.
      – Megtaláltad? – kérdezte Áron.
      – Igen, tessék – Eszter átadta a papírlapot, amit egy bizonyíték zacskóba tettek. – A tegnapit is meg kell nézetni, hátha van rajta ujjlenyomat, még körülnézek az emeleten.
      – Várj meg! Egyedül sehova ne menj.
      A második helyszín bejárása után Eszter másra sem vágyott, mint egy kiadós futásra, és a bokszzsák felszabadító püfölésére. Viktor most nem várt annyit az indulással, szinte egyszerre startoltak. Az edzőterembe is együtt mentek be, de ezután Viktor a terem belseje felé vette az irányt.
      – Szia, mondd meg kérlek, hogy hívnak, mert szeretnélek a neveden szólítani – lépett mellé Noel rögtön, amikor besétált az ajtón.
      – Szia, tényleg kitartó vagy, de én is, szóval hagyj edzeni – rázta le Eszter.
      – Csak egy kávé, kérlek!
Noel letérdelt Eszter elé, és tovább könyörgött. A nő látta, ahogy Viktor megütközött ezen a képen, de ő nem vett tudomást Noelről, aki megunta, és mosolyogva felkelt a földről.
      – Tényleg óriási kihívás vagy – nevetett. – Még jó, hogy soha nem adom fel!
Esztert komolyan kezdte bosszantani a férfi, hiába kérte szépen és kevésbé szépen, hogy hagyja békén. Később otthon, míg Áron főzött, Eszter letusolt, és csatlakozott hozzá a konyhában.
      – Gondolom, hogy ma nem volt bent Viki – terelte Eszter a beszélgetést a munka irányába.
      – Nem, viszont a két lapot leadtam, a labor már vizsgálja – felelte Áron.
      – Biztosan ugyanaz a személy írta, azok a betűk tökéletesek voltak.
      – Ennyire lenyűgözött?
      – Igen, ennek ellenére nem biztos, hogy jó értelemben. A betűket annyira szabályosan formálták, azon gondolkodtam, hogy lehet így élni. Gondolj bele, minden, amit valaha írsz, mind ilyen szabályos, tökéletes. Ha az írás tekintetében ilyen maximalista, akkor lehet, hogy kényszerbeteg? Vagy áldozat? Saját akaratából ír így? Mit keres két házban is ez a kézírás, ahol embereket gyilkoltak meg? Lehet, hogy ő a kapcsolat?
      – Ebbe így nem gondoltam bele – magához húzta Esztert, és megölelte.
      Utoljára Viktor ölelte meg azon a délelőttön, amikor szólt neki, hogy fájásai vannak. Húsz napja nem ért hozzá senki, mert nem engedte. Először megpróbálta eltolni magától a férfit, majd hagyta, hogy ölelje, és a végén úgy kapaszkodott Áronba, mintha ezen múlna az élete.
      – Minden rendben lesz. Bízz bennem!
      – Semmi sem lesz rendben – kibújt Eszter az ölelésből, és megterített.
      Eszter whiskyt töltött magának, és a teraszra ment. Majd ezt az utat tette meg még legalább négyszer. Éjszaka ugyanúgy álmodott nevetve és boldogan. Viktor ilyenkor odaült az ágya mellé, és örült neki, hogy legalább álmában boldog. Nem tudta magát meghazudtolni, készített minden este egy fényképet róla.

Áronnak be kellett mennie az őrsre, hogy a legújabb jelentéseket begyűjtse a kollégáktól, hogy Eszter és Viktor képben legyen, akik jelenleg az edzőteremben voltak, mint minden reggel.
      – Szia, Napsugaram! – köszönt az edzőteremben Noel.
      – Nekem szóltál? – Eszter döbbenten állt meg a férfi előtt.
      – Nem mondtad meg a neved, valahogy pedig hívnom kell téged. Így igen, neked szóltam, te vagy a napom fénypontja.
      – Vizsgált már valaha neurológus? – gúnyolódott a nő. – Nincs baj a memóriáddal?
      – Köszönöm az érdeklődésed, semmi baj a memóriámmal – mondta Noel magabiztosan és bizonytalanul folytatta. – Mit is mondtál az előbb? Eszter önkéntelenül is eleresztett egy fél mosolyt, amit Noel bíztatásnak vett.
      – Hagyj edzeni!
      – Fogadjunk! Te olyan fogadós típus vagy Napsugár! Bokszolj velem, ha nyerek, akkor kávézunk, ha te nyersz, amit kétlek, akkor hátralépek.
      – Kösz, kihagyom.
      – Nem ütünk, csak érintünk. Öt érintés után vége.
      – Nem – Eszter visszafordult a zsákhoz, és ütni kezdte.
      A harmadik támadás áldozataihoz érve Eszter már túllépett az edzőtermes ügyön. Jól tudta, hogy Viktor mindent látott, abban nem volt biztos, hogy hallotta is. A ház igencsak nagy volt és gyönyörű, igazi gazdag környék. A bútorokon is látszott, ízlésesen van berendezve, és nem éppen hétköznapi darabokkal.
      – Itt is a nappaliban voltak? – kérdezte Eszter.
      – Nem, odafent a hálóban, gyertek – javította ki Áron.
Az óriási lépcsőn mentek fel, és az emelet még szebb volt, mint a földszint. A hálóban vértócsák áztatták a fehér plüss szőnyeget az ágy előtt.
      – A kalapács itt volt közöttük.
      – Figyelj Áron, mindhárom kalapácson az áldozatok ujjlenyomatai voltak?
      – Igen, elég fura. Lehet, hogy a nővel ütette le a férfit – ötletelt Áron.
      – Nem hinném – válaszolta Eszter. – Nézd meg a vércseppek szóródását a szőnyegen. Itt csak egy ember állt, ha a nő szétveri a férje arcát, akkor a támadó, hogyan veszi rá a nőt, hogy mellé feküdjön? Ebben az esetben kellenne lennie még egy szabad résznek a cseppek között – magyarázta teljesen beleélve magát a helyzetbe. – Szerintem először lecsap a férfira, mire az eszméletlenül terül el, és a támadó kihasználva a nő sokkos, vagy legalábbis zavart állapotát rá is lesújt. Ezután már nem kell sietnie, kényelmesen végezhet velük.
      – Kényelmesen? – rántotta ki Áron a gondolataiból.
      – Jó, rossz szóhasználat, de érted a lényeget. Már nem rohant, kiélvezhette – javította ki magát Eszter.
      – A nyomok alapján nem hagyta abba, nem tartott szünetet. Két embert leteríteni, és szilánkosra törni a koponyájukat kimerítő lehet. A kalapács súlya, és az állandóan ismétlődő mozdulatsor ellenére sem pihent meg közben – elmélkedett hangosan Viktor.
      – Akkora mértéket öltött a bosszú, és annyi adrenalin szabadulhatott fel a tettes szervezetében, hogy az agya időlegesen nem érzékelte a fáradtságot. A teste tovább mozgott, minden fájdalom vagy izomgörcs nélkül, mert az agya megszüntette a kapcsolatot a testével – fejtette ki Eszter a padlón szétterülő vért vizsgálva.
Ha egy pillanatra megemeli a fejét, akkor látta volna Viktor boldog mosolyát. Igaz, hogy nem hozzá beszélt, mégis a férfi gondolatát fűzte tovább.
      – Valószínűleg igazatok van – hagyta rájuk Áron.
      – Utánanéztél a kalapácsoknak? Mindegyik ugyanaz a márka? – kérdezte Eszter.
      – Már nem tudom ebben az ügyben, hogy mi számít jónak vagy rossznak. Két kalapácsnak ugyanaz a márkája, igaz más a fajtája, vagyis a mérete. A harmadik teljesen más márka, de méretben akkora, mint a második gyilkosságnál használt – fejtette ki Áron. – Ezek tudatában feleslegesnek éreztem elindítani a keresést az üzletekben, hogy miért nem egyforma kalapácsok voltak.
      – Szerintem a kalapács az áldozatoké – vonta le a következtetést Eszter, miután alaposan szemügyre vették a szobát. – Azt hiszem, hogy csak a véletlen műve lehetett, hogy két kalapács egy márkájú, szóval ez azt jelenti, hogy nem a gyilkos fegyver a fontos, különben ragaszkodott volna egy típushoz.
      – Arra mégis ügyelt, hogy hagyományos szögbeverő típus legyen, aminek egyenes határolt széle van villa nélkül – folytatta Viktor. – És a képek alapján látszik, hogy a tompa végét használta, amihez még nagyobb erőt kellett kifejtenie.
      – A támadó pedig kesztyűben fogta meg, nem lehet más magyarázat rá, hogy miért csak az áldozatok ujjlenyomata van rajta. A jelentés szerint mindegyik ütés óriási erővel sújtott le, és mindegyik betörte a koponyát. Egy feleség nem ütne ilyen erősen, akkor sem, ha fegyvert fognak rá. Az összes, de legalább az első ütés bizonytalan és gyenge lenne, a személyes véleményem szerint mindegyik. Tündi szerint határozott, erőteljes és komoly sérüléseket okozó ütésekkel ölték meg őket. Van itt pince? – kérdezte Eszter.
      – Nincs.
      – Nézzük meg a garázst, amilyen rend van itt, ott is ilyennek kell lennie, akkor pedig rögtön láthatjuk, ha hiányzik a kalapács.
      Eszter megállt, és megint azt a jeges borzongást érezte keresztülfutni a testén. Egy kanyar volt a földszinti folyosón, ahol ledermedt, és hiába kereste az okot, nem látott semmit. A mellkasára szorította a kezét, hogy megnyugodjon.
      – Áron – szólt oda Viktor figyelmeztetően.
      – Eszter, megint rossz érzésed van? – Áron hátrafordult.
      – Igen, a hideg futkos a hátamon, sosem éreztem még ilyet, vagyis nem gyilkossági helyszínen. Menjünk – hadarta Eszter, mert minél hamarabb szabadulni akart onnan.
      Kinyitották a garázst, ahol a körbefutó munkapad felett precízen elhelyezett szerszámokat láttak, mindennek megvolt a helye. Hamar megtalálták azt az egy üres helyet a kalapácsok között, ahonnan hiányzott a gyilkos fegyver.
      – A francba! Igazad volt Eszter – mondta Viktor. – A garázst nem ellenőriztétek?
      – Nem, nem gondoltam, hogy innen van – felelte Áron, és szidta magát, hogy kapitányként ilyen könnyelműen járt el.
      – A konyha? – hagyta őket maga mögött a nő.
A férfiak már nem is kérdeztek semmit, tudták, hogy mire kíváncsi Eszter. A hűtő mellett volt egy parafa tábla, ebbe szúrva találta az újabb papírlapot, ugyanolyan szabályosan gyönyörű betűkkel írva.
      – Renkli Regina – olvasta fel hangosan Eszter. – Megint, biztosan ő az.
      – A kapocs? – kérdezte Áron.
      – A gyilkos – mondta egyszerre Eszter és Viktor.
Erre mindketten felkapták a fejüket, Áron viszont mosolygott.
      – Ezt is be kell vinned, jó lenne, ha Viki mindhárom nevet lenyomozná.
      – Igen, induljunk. Titeket kiraklak otthon – szögezte le Áron.
      – Veled megyek, beszélnem kell Lolóval.
      – Én is megyek – száll be Viktor is.
A kapitányság felé vezető úton nem beszéltek. Eszter próbált rájönni, hogy mi az, amit a házakban érzett, és addig sem kellett a magánéletével foglalkoznia, azt úgyis megteszik helyette mások.
      – Szia, Szépségem! – Lolo nagyon örült, azonban okosabb volt annál, minthogy a karjába zárja, bármennyire is szerette volna.
      – Szia, beszélnem kell veled – tért a tárgyra Eszter, és amikor látta, hogy Viktor is mellé ért, hozzátette: – Négyszemközt.
      – Főzzünk? – csillant fel Lolo szeme.
      – Nem, menjünk fel – Eszter szinte felszaladt a lépcsőkön. – Elmondtad neki? – a csuklóján lévő tetoválásokat simogatta.
      – Nem, megígértem! Bár szerintem, tudnia kell róla – válaszolta Lolo.
      – Nem bízol bennem? – kérte számon dühösen Eszter, habár maga sem tudta, hogy kire mérges.
      – De igen! – vágta rá gondolkodás nélkül Lolo. – Viszont, ha magad alatt vagy, akkor nem gondolkodsz. Nézz a szemembe, és mondd meg őszintén, hogy egyszer sem jutott eszedbe azóta, hogy Kristóf meghalt.
Eszter elfordult.
      – Nem, nézz csak ide a szemembe – utasította Lolo, és szenvedett, hogy az arcára ne üljön ki a rettegés, amelyet most érzett. Megfogta Eszter arcát, és finoman maga felé fordította.
      – Mondd, hogy meg sem fordult a fejedben! Hogy nem lennél rá képes! – egy ideig csend vette őket körbe, Lolo tudta, hogy a lány, akit felnevelt, nem hazudna.
      Így soha. Tisztában volt vele, hogy sok fájdalmas dolgot titkol előtte, és sokszor mondja, hogy jól van, mikor nem. Ezek ellenére egészen biztos volt benne, hogy ebben nem hazudik. Ez a válasz lesz a mérföldkő. Megnyugodhat az elmúlt hetekben felerősödő rettenetes aggódás után, vagy segítséget kell kérnie.
      – Én… én nem. Nem megy – dadogta Eszter, és lefutott a lépcsőn ki az utcára.
Lolo utána sietett, és Viktornak szólt, szinte már kiabált, mire az étteremben ülő vendégek felkapták a fejüket.
      – Ne hagyd egyedül! Sehol! Egy pillanatra sem, és azonnal szólj, ha bármi történik! Igyekezz! Menj már! – sürgette idegesen, és Viktor halálra rémült.
      Mert a lelke legmélyén már tudta, hogy miről van szó. Azt, hogy miért ideges ennyire az a férfi, akit még kiabálni sem hallott. A rémület Lolo arcán az ijesztette meg, nem úgy ismerte meg, mint aki bármi apróság miatt berezel. Szóval futott egészen addig, amíg meg nem pillantotta Esztert a lakás felé sétálni.
      Délután megint elfutottak az edzőteremig. Noel már várt rá, izmos felső testére rásimult a trikó, és a futónadrágban is jól látszottak izmos lábai. Eszter most először nézte meg úgy igazán, eddig fel sem tűnt neki, hogy milyen helyes. Fekete haj és sötétbarna szem, úgy nézett ki, mint aki tudja magáról, hogy nagyon jóképű. Nem érdekelte ebből a szempontból, nem férfiként figyelte meg, csak levonta a következtetést, rájött, hogy belassult. Régen mindig mindent és mindenkit látott, de már alig van valaki, akit észrevesz. Gyerekkora óta kiváló megfigyelő volt, most mégis úgy tűnt, hogy ez a képessége is cserbenhagyta.
      – Szia, Napsugaram! Már vártalak. A fogadás még áll, ha csak nem vagy ijedős – fogadta mosolyogva Noel.
      – Szia, jó legyen – fújta ki a levegőt Eszter csalódottan. – Essünk túl rajta, és ha nyerek, akkor békénhagysz.
      – Nem, egy kávézásért cserében annyit kaphatsz, hogy visszább veszek. Na?
      – Legyen! – kezet fogtak.
A ringbe léptek, és majdnem mindenki odasereglett, amikor meglátták, hogy kivel száll szembe Noel, kivéve Viktort. Mert ő már tudta, hogy Eszter fog nyerni.
      – Nincs ütés, csak érintés. A kéz érintése nem ér, csak úgy, mint a bokszban – tisztázta Noel.
      – Oké, mehet – vágta rá Eszter, mert minél gyorsabban túl akart rajta esni.
      Egy bíró állt közéjük, és elindította a mérkőzést. Eszter még mindig nehezen hajolt, de unta már a szépfiú próbálkozásait, így le kellett győznie. Noel támadt először, ami elől Eszter könnyedén kitért, miközben a jobb oldalát megérintette.
      – 1:0 neked Napsugár.
Noel megvárta, amíg Eszter támad, és míg a jobb kezére számított, ehelyett a bal kezével megérintette a mellkasát.
      – 2:0 a hölgynek – mondta a bíró, mert Noel még mindig ugyanúgy állt.
      – Most akkor feladod? – mosolygott Eszter. – Azt hitted, hogy könnyű dolgod lesz? Tévedtél! Gyerünk, adj bele mindent.
Félórán át játszottak, aminek az eredménye 5:1 lett Eszter javára.
      – Nagyon szép volt! Nem gondoltam volna.
      – Nem, elbambultam, 5:0-át akartam – csóválta a fejét lemondóan Eszter.
Különös módon élvezte ezt a kis játékot.
      – Nem mindig kapja meg az ember amit akar. És most Szépfiú, lépj vissza!
      – Szépfiú? – nevetett Noel. – Ezek szerint tetszem neked.
      – Nem, csak észrevettelek. Nem tetszel, és nem akarok pasizni sem, edzeni akarok ide járni. Fogadtunk!
Vacsora után Eszter újra a teraszon kuporodott össze whiskyvel és cigivel. Áron csatlakozott hozzá, míg Viktor a kanapén aludt.
      – Eszter, van egy kis gond.
      – Csak egy fogadás volt, nincs semmi gond. Nem akarok tőle semmit.
      – Te miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Áron.
      – Miért, te miről? – döbbent meg Eszter, biztos volt benne, hogy Viktor mesélt neki.
      – Előbb te!
      – Az edzőteremben fogadtam valakivel ennyi. Mi a baj?
      – A három nő, a három név a papírokon, amiket a házakban találtál, nem léteznek, sohasem léteztek – közölte Áron.
      – Erre a fordulatra nem készültem fel, nem tudom. Talán, majd holnap tiszta fejjel. Sajnálom!
      – Ne tedd! Csak pihenj.
Miután Eszter elaludt, Áron kikérdezte Viktort, hogy mi történt az edzőteremben. Örült neki, hogy Viktor nem lépett közbe, Eszternek tér kell.
      – Az sem érdekel, ha ágyba bújna vele, talán neki ez kell a gyógyuláshoz. Csak engedjen be az életébe, mert teljesen kizárt – vallotta be Viktor, és közben vasmarok szorította össze a szívét és facsarta ki a lelkét.
      – Te sem gondolod komolyan – lepődött meg Áron.
      – De igen, ha ez kell, hogy újra együtt legyünk.

      Eszter az éjszakai boldog álom után reggel nagyon elveszve ébredt, és nehezen tisztult ki a feje. Áron hosszú percek óta beszélt hozzá a konyhában az asztal mellett ülve, amiből semmit sem hallott. A harmadik kávét itta, és még félig az álom hatása alatt volt. Kristóf élt, és minden rendben volt. Sokkal nehezebben tudta elengedni ezt az álmot, mint az érzéseit elnyomni.
      – Eszter – Viktor megfogta a kezét. – Itt vagyok.
A nő elrántva a kezét felpattant az asztaltól, vett egy mély levegőt, és Áronhoz fordult.
      – Elmegyek futni – bökte ki zavarodottan.
      – Mi lesz azzal, amit mondtam?
      – Áron, egy szót sem hallottam abból, amit mondtál. Sajnálom! Ki kell szellőztetnem a fejem. Majd beszélünk telefonon, ha hazajöttem.
Eszter az edzés után a teraszon állva mélyet szívott a cigiből, miközben Áront hívta.
      – Mindjárt otthon vagyok. Várjatok meg – szólt bele a férfi.
      – Baj van? – kérdezte Eszter, ismerte ezt a hangszínt.
      – Volt még egy támadás, tíz perc és ott vagyok.
      A kapitány sem tudott még sokat az új áldozatokról, csak a nevüket és a címüket. A helyszínelők már végeztek a háznál, mikor odaértek. Robi megvárta őket biztosítva a gyilkossági helyszínt. Voltak páran a nézelődők között, akik igen érdekesnek találták a házat. Megpróbáltak bejutni és körülnézni. Másrészt érdekelte, hogy van Eszter. Amikor meglátta, elé sietett, hogy megölelje, azonban a nő összefonta maga előtt a karját, ezért megtorpant.
      – Szia, jól nézel ki – állapította meg Robi.
      – Szia, jó a hajad – mosolygott erőltetetten Eszter.
      – Viki is üdvözöl – mondta zavartan, nem látta ilyen állapotban a nőt soha, és nem is akarta. – Mennem kell.
      – Megnézted, hogy van-e női név a konyhában? – kérdezett rá Áron.
      – Nem, alig két perce mentek el a nyomrögzítők – magyarázta Robi.
      – Nem baj, menj, majd beszélünk.
      Beléptek a házba, bár nem voltak felkészülve arra a képre, ami eléjük tárult. Ez volt az első olyan helyszín, amit a támadás után azonnal láttak. A nappali csupa vér volt, beborította a szőnyeget, a kanapét, és a fal egy részét is, mindez kegyetlen gyilkosságra utalt. A többi helyszín nem volt ennyire megrázó, itt még pár órával ezelőtt emberek éltek.
      – Rodeg Mihály és Rodeg Mihályné, 53 és 41 évesek voltak. A kalapács kettejük között volt, a laborban vizsgálják és a tegnapi felfedezésed miatt szóltam, nézzék meg, hogy a garázsból hiányzik-e. Innen van az is – mondta Áron.
      – Menjünk a konyhába – mondta Eszter.
Nem sokkal később a szekrényen meg is találta a lapot, rajta az összetéveszthetetlen betűkkel írt névvel.
      – Mondi Gizella.
      – Tényleg úgy gondolod, hogy ő a gyilkos? – kérdezett rá Áron.
      – Igen, most már biztos – nézte tovább a fehér jegyzetlapot, amin a név szerepelt. – Ez a kézírás nem hagy nyugodni. Biztosan történt vele valami. Valamit elkövethettek ellene ezek az emberek, ami miatt bosszút állt. Nem tudom, hogy miért ezeket a neveket írja fel. Azt mondtad, hogy nem létező személyek, mégis van jelentősége.
      – Mire gondolsz?
      – Nem tudom, át kell gondolnom – válaszolt, mielőtt rájött volna, hogy Viktor kérdezte. és már nem tudta visszaszívni. – Nézzünk szét.
Elindult a házban, és egy folyosóra ért, ahol megint ugyanazt érezte. Sehol máshol nem érezte ezt a házban, csak itt.
      – Biztos jelent valamit ez a megérzésed – jelentette ki Áron.
Eszter bólintott, és visszafordult, hogy a garázsba induljon.
      – Végeztek a helyszínelők mindennel? – kérdezte.
      – Igen, mit csinálsz?
      A nő nem válaszolt, hanem felkapott egy kalapácsot a készletből, és a folyosó felé vette az irányt. Ahol érezni kezdte a borzongást, megállt, és kopogtatni kezdte a falat. Talált egy pontot, ahol megállt. A két férfi nem igazán tudta, hogy mire készül, de ez nem állította meg. Igaza volt Áronnak, itt van valami, ami miatt ezt érzi. Nem is nézett rájuk, hanem meglendítette a kalapácsot, és a falra ütött vele. Ami egy kicsit behorpadt, újra megemelte, és a falba vágta.
      – Eszter, majd én – mondta Áron, és elindult, de Viktor visszatartotta.
      – Hagyd, kérlek.
      Eszter egyre erősebben ütött, átszakadt a fal, viszont nem végzett. Végül lesújtott még párszor, amíg egy jó 30 centis lyukat ütött a falba. A megerőltető mozgástól kifulladva benézett, és megértette, hogy mitől volt olyan rossz érzése.
      Egy kis szoba volt, a levegő poros és dohos volt odabent, ami most kifelé áramlott. A földön egy koszos matrac, és valószínűleg vérfoltos, bár ezt elég nehéz volt így megállapítani a folyosóról alig beszűrődő fény miatt. A falból láncok lógtak, aminek a végén bilincs volt. Minden lepukkant és mocskos volt, kivéve a szoba négy sarkában lévő kamerákat.
      – Áron! – mondta Eszter zaklatottan és fáradtan.
A férfi nem szólt semmit, mellé lépett, és benézett.
      – Add ide a kalapácsot! – nyújtotta Eszter felé a kezét. – Állj hátrébb.
Sikerült egy nagyobb részt kibontani, amiről később megállapították, hogy egy ajtó lehetett, amit utólag falaztak be.
      – Óvatosan menj be – figyelmeztette Viktor.
Eszter a matrac mellé guggolt a zseblámpával megvilágítva a falon levő írást, ugyanaz a tökéletes betűsor volt.
      – Mondi Gizella. Itt tartották fogva, ezért gyilkol, bosszút áll a házaspárokon, akik bezárták.
      – Jól vagy? – lépett mögé Viktor.
Eszter felállt, megkerülte, és a háló felé indult. Először nem értették, hogy mit keres, de miután egyedül nem bírta az ágyat eltolni, muszáj volt beszélnie.
      – Áron, el kell tolni az ágyat!
      A két férfi könnyedén arrébb tolta, majd Eszter végigsétált a helyén. Az egyik padlódeszka megmozdult a lába alatt, közvetlenül az ágy szélénél. Felfeszítette, és egy tárolót talált, benne képeket és CD-ket.
      – Vissza kell mennünk a másik három házba is! – jelentette ki túlságosan higgadtan, és elindult az ajtó felé.
      – Eszter, nézz rám! – Áron a karjánál fogva maga felé fordította. – Vigyelek haza?
      – Nem, látnom kell a többi helyszínt ismét – húzta el a karját Eszter, és erős hányinger tört rá, amikor megértette.
A felismerés lecsapott rá, és összerándult a gyomrába maró fájdalomtól.
      – Ez ugyanaz a lány Áron. Azért írta fel a nevét, és azért nem létezik, mert csak itt volt az a neve. Kézről-kézre adták. Ezért nem volt kapcsolat az áldozatok között, mert erről senki sem tudhatott. Ki tudja, hogy hány éves volt, amikor először bezárták? Vissza kell hívni a helyszínelőket!
      – Rendben – engedett neki Áron, mert látta, hogy nem tudja megakadályozni, így inkább mellette marad. – Ha rosszul vagy, akkor hazaviszlek!
      A másik három házban is ott voltak a befalazott szobák, ahol Esztert rossz érzés kerítette hatalmába. A második háznál még ő kezdte a kibontást, utána már a két férfi folytatta. Mindegyik áttört fal egy szobát rejtett, amik ugyanúgy néztek ki: egy matrac, egy vödör és a mennyezet sarkaiban négy kamera. A falból mindenhol lánc lógott bilinccsel.
      Eszter, amint hazaértek, futni indult, nagyon felkavarta az ügyben való előrelépés. és ki kellett kapcsolnia az agyát. Ha megerőlteti a testét, akkor a lelkét is könnyebbnek érzi, remélte, hogy egyedül lesz, de az edzőteremben Noel várt rá.
      – Szia, Napsugaram!
      – Szia! – ütni kezdte a zsákot, Noel pedig a zsák mögé állt. – Azt hittem, hogy fogadtunk.
      – Igen, hogy visszább veszek. Így is tettem, reggel nem jöttem ide – vigyorgott. – Nehéz nap Napsugár?
      – Ne most Szépfiú!
      Noel érezte az ütések erejét, amint a zsákból a vállába csapnak, ezért csupán a zsákot tartotta, nem szólt semmit. Eszter vacsora után az új rutint csinálta végig, whisky és cigi. A teraszon Áron várta, aki eddig is aggódott érte és a mai nap után még jobban.
      – Jól érzed magad? – kérdezte, habár tudta, hogy nem kap rá rendes választ.
      – Az indítékot már tudjuk, csak a valódi személyazonosságára kell rájönnünk. Holnap reggel edzés után bemegyek és megnézem a videókat, Viki ebből maradjon ki!
      – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – bizonytalanodott el Áron, talán mégsem volt jó ötlet a munkába való visszatérés.
      – Szerintem meg jó – nyomatékosította Eszter. – Ha megvan a lány arca, akkor könnyebb lesz azonosítani. Utána pedig elfoghatjuk, amiért megadta ezeknek a férgeknek azt, amit megérdemeltek, és az életének a másik felét is rácsok mögött fogja tölteni!
      – Eszter – szól lágyan Áron.
      – Ne! – szakította félbe és halkabban folytatta. – Muszáj megtennem, különben soha nem fogok tudni visszamenni, és ez egy nagyon jó indok.

      A kapitányság előtt voltak már reggel nyolc órakor, Eszter kővé dermedt az ajtóban, most sem tudott bemenni. Áron megfogta a kezét, és együtt léptek be. A legrosszabb csak akkor következett be, amikor a székéhez ért. Igaz ez már egy másik szék volt, mégis itt volt utoljára boldog, itt érezte, hogy a kisfia meg fog születni. Egyszerre volt boldog és szomorú, de félre kellett tennie mindent. Mélyen elzárni magában, és a szíve és lelke köré húzott falakat megerősíteni. Most sokkal fontosabb dolga van, meg kell néznie a videókat.
      – Majd én megcsinálom, az irodában leszek – mondta Eszter elmenekülve a sajnálkozó tekintetek elől.
      Az összes lemezzel bezárkózott, és az asztalához ülve munkához látott esélyt sem adva magának az emlékezésre. Elindította az elsőt, és úgy tett, mint a többi kolléga, ha ilyen mocskos és beteges felvétel kerül a kezük közé. Ezeket normális ember képtelen végignézni, ezért gyorsítva játszotta le, hiszen csak annyi volt a célja, hogy áldozat és az elkövető személye is világossá váljon. Ha megvan a tiszta kép minden szereplőről a felvételen, akkor sikerrel záródik ez a lelket megölő feladat. Órákig gubbasztott egyedül az irodában, sikerült mind a nyolc elkövető és az egyetlen kislány fényképét kinyomtatni.
      – Áron, itt vannak a képek – lépett ki Eszter az irodája magányából. – A négy házaspár fogva tartotta az akkor még kislányt. A felvételek alapján mindegyik pár napra pontosan egy évig használta fel a beteges vágyaik kielégítésére. Minden egyes nap megerőszakolták a férfiak, és ha ez még nem elég borzasztó és kegyetlen, akkor az, hogy a nők is csatlakoztak. még mocskosabbá teszi – foglalta össze ökölbe szoruló kezekkel. – Minden reggel el kellett mondania, hogy hívják, és egy papírlapra le is kellett írnia az éppen aktuális nevét.
      – Olyan sokszor írta le, hogy a végén már tökéletes lett a kézírása – vonta le a következtetést Áron.
      – Eltörték az ujjait, ha nem lett tökéletes. Ami persze csak a kínzás és a kislány megtörésének a része volt. Ki tudna kétszeresére dagadt kézzel írni? – fakadt ki teljesen jogosan Eszter. – Teljesen megtörték, és nemcsak testileg, amit az a lány elviselt… amit azok a férgek műveltek a testével… a lány megtört lelkileg. Mindegyik nyomorult élvezte, hogy fájdalmat okozhat neki. Túl könnyen haltak meg – megrázta a fejét, hogy visszatérjen a tárgyilagossághoz. – Úgy gondolom, hogy a felvételeken szereplő kislány lehet a gyilkos, ezért hagyta hátra minden tetthelyen az akkori nevét. Időrendben gyilkol. Az első házaspárnál volt először, ránézésre nagyjából 10-11 éves lehetett, azonban ez közel sem biztos, hiszen gyakorlatilag éhezett és napfény sem érte, nem fejlődött rendesen. Sorban haladt a többi házaspárral, a videón egyre idősebb és idősebb – mérgesen fújta ki a levegőt, ami a tüdejében akadt. – Szerintem még nem végzett.
      – Eszter rendben vagy? – kérdezte Viki halkan, amikor mellé állt.
      – Persze – válaszolta mosolyogva, amitől Viktor szíve összetört.
Közel sem volt rendben, olyan vihar tombolt benne, ami azzal fenyegette, hogy az összes elfojtott érzés a felszínre robban.
      – Úgy látom, hogy nincs rám szükség, szóval hazamennék pihenni – mondta Eszter.
      – A pihenés természetesen az edzőterem, ugye?
      – Természetesen – felelt Áronnak, még mindig a magára erőltetett műmosollyal.
      – Este beszélünk, vigyázz magadra! Viktor is veled megy.
      – Igenis! – bólintott rá Eszter, mindegy csak jusson minél messzebb ettől a helytől.
      Az edzőteremben nem volt ott Noel, aminek Eszter kifejezetten örült. Nem tetszett neki, hogy egy férfi ilyen nyíltan próbálkozik vele. Főleg, hogy Viktor is ott van. Nem mintha szeretne bármit is Noeltől vagy Viktortól. A bokszzsákra figyelt, és minden erejét beleadta, amikor valaki hátulról megfogta a vállát, mire ő reflexből fordult és ütött.
      – Neked is Szia Napsugár! – kapott a lüktető arcához Noel. – Ez aztán a jobb egyenes – folytatta elismerően.
      – Szia, ne haragudj! – jegyezte meg Eszter könnyedén.
      – Semmi baj, most már tudom, hogy ne közelítsek feléd hátulról – nevetett Noel. – Ez még holnap is fájni fog. Sajnálom!
      – Nem szeretem, ha mögöttem állnak.
      – Szóltam, és csak utána hallottam, hogy zenét hallgatsz. Igaz eléd is állhattam volna.
      – Tegyél rá jeget.
      – Ezért tartozol egy kávéval, látom, hogy nagyon nehéz napod lehetett. Megyek jeget keresni, csak kapcsolj ki nyugodtan.
      Eszter hazaérve tusolni készült. A szobában levetkőzött fehérneműre, a hasát vízhatlan fóliával tekerte be, mivel a sebet még nem érheti víz. Viktor abban a tudatban nyitott be a hálóba, hogy a nő már tusol, és tegnap éjszaka itt hagyta a telefonját, amire most szüksége volt. Eszter a tükörben látta, hogy nem fordul el rögtön, hanem nézte egy hosszú percig, majd sóhajtott, elnézést kért és kiment. Később a konyhában Eszter whiskyt töltött, és Áronnal a teraszon ültek le.
      – Holnap jön Dia, emlékszel? – kérdezte Áron.
      – Holnap? Miért jön holnap? – lepődött meg Eszter.
      – Holnap van Szilveszter – válaszolta higgadtan a férfi, és óvatosan folytatta. – Lassítanod kell, teljesen kizsigereled magad.
      – Szerinted kaphat felfüggesztett börtönt? – tért ki Eszter.
      – Nem.
      – Szerintem sem. Ez így nem igazságos. Meg kell találnunk egy olyan nőt, akit gyermekkorában legalább négy éven keresztül megaláztak, megerőszakoltak, kínoztak, és ki tudja még mit tettek vele, azért mert megszabadította a világot nyolc mocskos szemétládától – magyarázta indulatosan és kevésbé mérgesen tette hozzá. – Ki kell adnunk a képet a sajtónak, bár nem tudom, hogy hány év telhetett el azóta. Vagy a kép alapján Viki rákereshet a nyílvántartásban, talán jelentették az eltűnését. Bár már az sem lepne meg, ha a szülei nem is jelezték volna – hagyta, hogy a csend töltse meg az éjszakát, amíg próbált kitalálni valamit. – Tényleg! Papírjainak lennie kell, lehet, vannak igazi papírjai, most, hogy már szabad.
      – Mennyit ittál ma Eszter? – kérdezte aggódva Áron.
      – Négy pohárral – vonta meg a vállát, mintha semmiség lenne. – Holnap nem megyek be az őrsre, a keresést Viki megoldja, úgyis ő a legjobb benne. Remélem, nem felejted el a hónap végi ajándékot a kollégáknak.
      – Nem, még emlékszem. Minden hónap végén egy kis apróság. Hogy vagy Eszter? – fordította komolyra a szót Áron megelégelve a mellébeszélést. – A sebek rendesen gyógyulnak?
      – Biztos – felelte kimérten.
      – Hogy érted, hogy biztos? – Áron szeme hatalmasra nyílt a megdöbbentő válasz után. – Gondolom, látszik, ha csúnya vagy piros.
      – Jó éjt – zárta le a nő.

Eszter másnap hajnalban ébredt és indult el, még mielőtt Dia otthon találná. Írt neki egy üzenetet, hogy dolga van, és amilyen hamar lehet, itthon lesz.
      – Reggelizel? Legalább pár falatot egyél Eszter.
      – Később. Hívj, ha van valami Áron.
Szörnyen hasogatott a feje, de egyre gyorsabb tempóban volt képes futni, viszont még messze volt a régitől. A teremben Noel is épp edzett.
      – Szia, Napsugaram! Nem számítottam rád ilyen korán – köszöntötte, és megtörölte az arcát.
      – Szia, Szépfiú! – mondta, és elment mellette a szokásos helyére.
      – Most már annyira nem vagyok szépfiú ezzel – mutatott a szeme alá, ahol egy óriási monokli kéklett.
      – Sajnálom, nem volt szándékos. Most edzenem kell.
      – Rendben, Napsugár. Tiéd a terep – mutatott maga elé.
Sokkal tovább maradt, mint szokott, ez feltűnt Noelnak is. A férfi látta, hogy Eszter valamit nagyon el akar felejteni. A nő leült pár percre, és azt nézte, hogy melyik gépet használja.
      – Segítsek dönteni? – lépett mellé Noel.
      – Nem, már kitaláltam. Ne állj mögém, és elém se! – közölte és húzódzkodni kezdett.
Az ereje még nem tért vissza teljesen, így elég nehezen ment. Noel mellette állt, és a két kezével megfogta Esztert, az egyik kezét a hátára a másikat a hasára tette, amivel igencsak kiverte a biztosítékot.
      – Ne! Ne érj hozzám! – ugrott le, és hátrált.
Kellett pár perc, hogy összeszedje magát, amikor felnézett Noelra, csak akkor értette meg, hogy mennyire hevesen reagált. Viktor a terem másik végéből figyelte őket, és a szíve szakadt meg Eszterért.
      – Napsugár – szólt nyugodtan és kedvesen Noel. – Minden rendben? Nem akartam semmi rosszat, csak nem jó izomból emelted magad.
      – Ne érj hozzám többé! – mordult rá Eszter. – Sehol!
      – Rendben van, ne haragudj! – emelte magasba mindkét kezét.
Eszter kirohant a teremből, vett egy doboz cigit, és rágyújtott. Egymás után szívta őket, Viktor mellette állt, amikor Noel is csatlakozott.
      – Napsugár, az a fickó követ téged? Zaklat? – mutatott Viktorra.
      – Ez bonyolult – sóhajtott fel. – Hagyj békén, kérlek, és nem zaklat. Nem lehet úgy tenni, mintha nem is ismernénk egymást? Világosan megmondtam neked, hogy nem akarok tőled semmit.
      – Még nem is kértem, csak egy kávét.
      – Mennem kell.
Slukkolt egyet a cigiből, eloltotta, és futni kezdett, Noel pedig végignézte, ahogy Viktor fut a nő után. Nem tudta, hogy mit gondoljon.
      – Szia, Dia! – lépett a házba, ahol egyből a húgába ütközött. – Letusolok, mindjárt jövök – a hálóba ment, és kulcsra zárta, mielőtt bármit kérdezhetett volna.
      – Mi van veletek? – kérte számon Dia Viktort.
      – Semmi – hazudta a férfi kapásból. – Mi lenne? Fáradt, megyek tusolni.
Dél volt mire Eszter előkerült. Dia rendelt ebédet, és már csak rá vártak.
      – Nem vagyok éhes, dolgozok a hálóban – mentette ki magát Eszter.
      – Maradj itt és beszélgessünk – kérlelte a nővérét. – Mit tervezel estére?
      – Dolgoznom kell Dia. Beszélünk később, ígérem.
      A hálóban eszébe jutott, hogy nem sok mindent tud tenni, hiszen Viki éppen a nőt keresi, és szinte lehetetlen rájönni, hogy ki lehet a következő áldozat. Ezért csak ült a szobában, ahova Viktor is követte ebéd után. Nem szólt semmit, leült a földre, a falnak vetette a hátát, és próbált nem ránézni.
      – Gyere, beszélgessünk – mondta Eszter a húgának a teraszra menet, és rágyújtott. – Hogy megy a suli?
      – Eszter, minden rendben? – kérdezte Dia idegesen. – Úgy szeretnék segíteni.
      – Akkor tanulj jól, és vigyázz magadra! Ezzel tudsz segíteni, én jól vagyok. Mit szeretnél este csinálni?
      – Mindegy, csak legyünk együtt.
      – Akkor mit szólnál hozzá, ha együtt főznénk vacsorát, és sütnénk mellé valamit? Utána viszont van egy kis dolgom, később pedig majd beszélgetünk, és lehet, ihatsz egy sört is – kacsintott a húgára egy műmosoly kíséretében.
      – Fáj? – faggatta volna Dia finoman, mert törődött a nővérével annak ellenére, hogy nem mindig érti.
      – Nem.
      Viktor nem mert a kanapén lefeküdni Dia miatt, ezért amikor Eszter a szobába ment a telefonjáért, meglepődött, amikor azt látta, hogy az ágyában alszik. Mindig is helyesnek tartotta, alvás közben is jóképű volt. Elindult felé, egy kicsit állt mellette, csak, hogy nézze. Elseperte a haját a szeméből, majd egy óriási sóhaj után kiment a szobából.
      Sokat nevettek, mire minden elkészült. Eszter tudta, hogy hosszú este lesz, pont úgy, mint karácsonykor, ezt is mindig együtt ünnepelték. Amikor eszébe jutott, hogy idén már Kristóffal együtt lettek volna egy család, úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Teljesen üres volt, elviselhetetlenül üresnek érezte magát.
      – Finom illata van – mondta Áron, amikor a konyhába ért.
      – Eszter kitett magáért – felelt Dia, a nővére észre sem vette, hogy a férfi is a konyhában van.
      – Igen, mint mindig – azon az estén, amikor Kristóf meghalt, Áron hazavitte Diát, és vele maradt.
      A lány keservesen sírt egész éjjel, később pedig megegyeztek, hogy Eszter miatt felhagynak az örökös csatározással. Dia megígérte, hogy nem lesz gyerekes, Áron pedig megnyugtatta, hogy nem akarja szétszedni Esztert és Viktort.
Dia telefonja csörgött, ezért a nappaliba indult, hogy felvegye. Áron megvárta, amíg kettesben maradnak és megfogta Eszter vállát, hogy kizökkentse.
      – Hahó, minden oké?
      – Igen, persze – mosolygott. – Ha már itthon vagy, akkor én megyek. Nemsokára készen van a süti a sütőben.
      – Rendben. Mindenki hétre jön, most fél öt van. Hazaértek?
      – Nem tudom. Ha tehetném, nem is jönnék vissza – vallotta be az igazat. – Dia számít rám, sietek.
      A hálóban Viktor még mindig aludt, Eszter pedig hagyta. A fürdőben leragasztotta a sebeket és betekerte, érdekes, hogy anélkül sikerült mindez, hogy egy pillantást is vetett volna a hasára. Utálta már csak a gondolatot is, hogy ezek a sebek mit jelentenek, így nem nézett rájuk, és nem is ért hozzájuk. Mikor felvette az edzőcuccát, kiosont a szobából. Áron szólt Viktornak.
      – Viktor, ébredj! – rázta meg a vállát. – Eszter már elment.
      – Hova? – pattant ki az ágyból fáradtan és legyőzötten. – A francba, teljesen kidőltem. Mikor ment el?
      – Pár perce. Siess!
      – A ruhám a te szobádban van. Foglald le Diát – két perccel később már az utcán rohant.
      Nagyon remélte, hogy a szokásos úton halad Eszter, a teremig egyáltalán nem látta. Amikor bement, megnyugodott, már a zsák előtt volt, persze most is mellette volt az az izompacsirta. Mit nem ért rajta, hogy hagyja békén? Meg ez a Napsugár? Ez más nőknél vajon bejön? Tiszta hülye vagyok. Lehet, erre van szüksége, hogy valaki a múltja nélkül érdeklődjön iránta. Hogy ne szánalomból legyen figyelmes. Bíznom kell benne és kettőnkben is. Miután Viktor ezt végigfuttatta magában, beállt a legtávolabbi zsákhoz és ütni kezdte.
      – Haragszol rám Napsugár? – kérdezte Noel a terem másik végében.
      – Hagyj békén, kérlek. Keress egy olyan nőt, aki neked való.
      – Tényleg nagy kihívást jelentesz, nem ágyba akarlak vinni. De érdekelsz! Igyunk egy kávét.
Eszter még több hangot adott a zenére. és úgy tett, mintha egyedül lenne. Nem sokkal hét óra előtt értek haza, a fürdőbe sietett, hogy letusoljon, Viktor a másik felé vette az irányt.
      – Nem együtt tusoltok? – kérdezte Dia ijedten, amitől Eszter lefagyott.
      – Nem, mert az nem tíz percig tartana – vágta rá Viktor egy hazug mosollyal az ajkán, és Áron szobájába ment.
A vacsora nagyon ízlett mindenkinek, Tomi Eszter mellett maradt végig.
      – Egyél rendesen – szólt neki. – Enned kell, különben nem lesz erőd – súgta a fülébe.
      – Tomi, nem sugdolózunk! – szólt rá Lolo.
      – Sajnálom.
      Tominak igaza volt, Eszter alig evett valamit, a desszertből pedig nem is kért. Nyomasztotta ez a sok ember, máskor nagyon szerette, ha a családja és a barátai veszik körül, mostanában inkább magában szeretett lenni.
      – Bocsánat – mentette ki magát Eszter.
A tányérját a szekrényre téve kiment a teraszra. Lolo utánament két tányér sütivel.
      – Szívd el gyorsan, utána eszünk – ült le mellé Lolo.
Ez volt az első alkalom, hogy beszéltek azután, hogy a bisztróban számon kérte a lányt, aki elfutott előle.
      – Nem vagyok éhes – suttogta Eszter. – Köszönöm.
      – Nem is kérdeztem, hogy éhes vagy-e. Beszéljünk.
      – Nem, és főleg nem itt, nem vagyok már gyerek. Képes vagyok eldönteni, hogy mit akarok csinálni. Miért nem tudtok úgy segíteni, ahogy szeretném? – nem mérges volt, hanem inkább elkeseredett.
      – Nézzük végig, amíg teljesen tönkreteszed magad? Amíg a végkimerültségtől össze nem esel? – kérdezte dühösen Lolo. Úgy imádta Esztert, mint a lányát, és bűntudata volt, amiért nem tudja eltörölni a fájdalmát.
      – Jó – engedte el Eszter.
      – Kimondom, amit mindenki tud és ezek szerint senki nem mondta még neked – Lolo maga felé fordította, és a szemébe nézve suttogva folytatta. – Jól figyelj rám! Nem a te hibád volt! Nem Viktor hibája volt. Egyedül az a hibás, aki rád lőtt! Érted? Nem a ti hibátok! – lassan, minden szót kihangsúlyozva ejtett ki a száján, és tartotta Eszter arcát, hogy ne tudjon elfordulni.
      – De igen! Ezt az egészet el tudtuk volna kerülni. Tudtam, hogy rossz ötlet együtt megpróbálnunk – rázta a fejét tagadólag. – Nagy árat fizettem érte.
      Eszter jobbnak látta, ha visszamegy a konyhába, ahol egy mosolyt ragasztott magára. Ugyanazt csinálta, amit főzés közben, megadta nekik, amit akartak. Mosolygott, nevetett, bár Viktor és Áron átláttak rajta. Éjfélkor mentek el, Dia a kanapén aludt. Szüksége volt a whiskyre, hogy aludni tudjon. A teraszon cigizett, Áron mellé ült.
      – Sikerült kideríteni, hogy ki a lány? – terelte a munkára a szót Eszter még mielőtt bármi személyes kerül szóba.
      – Nem, Viki egész nap kereste, de semmit sem talált. Nem tudom, hogy fogjuk megtalálni – sóhajtott Áron, és ő is rágyújtott.
      – Akkor még rosszabb élete volt, mint gondoltuk, ha nincsenek papírjai, akkor sokkal fiatalabb volt, amikor bezárták. Csak arra már nem emlékszik! Különben rajtuk is bosszút állna, mindenkit megöl, aki valaha bántotta.
      – Akkor ki tudja, hogy hány áldozat lesz még. Minél hamarabb meg kell találni, de hogyan?
      – Nem tudom, és az igazság az, hogy nem is biztos, hogy meg akarom találni. Nem lenne szabad ilyen embereknek élnie, akiket csak az szórakoztat, ha megalázzák, bántják vagy megölik a másikat. Mi a jó abban, ha szenvedni látnak valakit? Miért jó megütni, megszúrni, vagy lelőni valakit? Miért kell elvenni bárkitől is a legnagyobb kincset az életben? – már így is többet mondott, mint akart, ezért a házba indult.
Áron megállította és átölelte. Jól tudta, hogy már nem az ügyről beszél.
      – Eszter, beszélj vele, hátha neked többet elmond – arra a férfira célzott, aki rálőtt.
Kibújt az ölelésből, a konyhában öntött magának még egy pohárral, kiitta, és a szobában az ágyra feküdt és elaludt. Ma éjjel is Kristóffal álmodott.

Eszternek a csodás, boldog álom után kegyetlen ébredése volt. Kereste maga mellett a csecsemőt, Viktor látta a zavarodottságát, és megértette, azt viszont nem tudta, hogy mit tegyen.
      – Eszter, csak álmodtál! Sajnálom – leült mellé az ágyra. – Tudom, hogy nem vigasztal, de nekem is nagyon hiányzik.
Viktor megölelte, Eszter már sokadjára lökte el magától, és a fürdőbe rohant.
      – Sajnálom! – mondta Viktor az ajtónak támasztott fejjel.
Eszternek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen el zokogni. Betekerte magát, és felvette a futóruháját. Viktor még mindig ott ült.
      – Csak egy percet várj, kérlek – hadarta a férfi. – Gyorsan felöltözök.
Habár Eszter nem válaszolt, leült. Viktor most előre gondolkozott, és itt volt a ruhája.
      – Dia, megyek futni, majd jövök! – kiabált a konyhába, és elindultak.
      Szakadt a hó, alig lehetett látni. Nem érdekelte semmi, akkor is futnia kellett, mert szüksége volt a bénító kimerültségre. Ez volt az egyetlen olyan dolog a munka mellett, ami ha ideiglenesen is, de segített a falakat szilárdan tartani maga körül. Az edzőteremben nem volt senki más, csak ők ketten és Noel.
      – Szia, Napsugaram!
      – Szia!
      – Tudom, tudom – mondta Noel, és közben a kezével mutatta az utat a zsákokhoz.
Megállás nélkül záporoztak az ütések, amikor a zene megállt, tudta, hogy hívják. Abbahagyta az edzést, hogy felvegye a telefont.
      – Igen? – szólt a telefonba zihálva.
      – Szia, Eszter! Már több mint két órája elmentetek. Mikor jössz? Nemsokára indulok haza, és még beszélni szerettem volna veled. Nagyon hiányzol, és úgy érzem, hogy akkor sem vagy itt, ha mellettem ülsz.
      – Nyugodj meg Dia. Igyekszem, tudom mit ígértem.
Zsebre vágta a telefont, és kifelé indult a teremből.
      – Várj, Napsugár! Így akarsz kimenni? Tiszta víz vagy.
      – Ne aggódj. Szia.
Félórával később beestek az ajtón, tiszta hó volt mindenük.
      – Tíz perc, és itt vagyok – besiettek a két fürdőbe.
Áron a nappaliban tartotta szemmel Diát.
      – Szakítottak? – kérdezte félve a lány.
      – Nem, miből gondolod? – Áron csak annyit tudott, hogy Eszternek idő kell.
      – Alig vannak együtt, nem is csókolóznak.
      – Miért, előtte olyan sokszor láttad őket? A hálóban kettesben vannak.
      – Igazad van.
      – Csak azután rendeznek kamaty partit, amikor te elmész, én így mindent láthatok – mondta ezt olyan komolyan, hogy még ő maga is majdnem elhitte. – Csak vicceltem. Nincs velük semmi, nehéz helyzet van, ami mindkettőjüket megviseli.
      – Tudom, csak aggódok érte.
      – Ahogy mindannyian – vallotta be Áron.
      Viktor már a nappaliban állt. Eszter sehol. Áronra nézett, aki megrázta a fejét, jelezve, hogy még nem volt kint. Bement a hálójába, de ott sem volt. Nem gondolkodott, bepánikolt és egy gyors kopogás után benyitott. Eszter a kád előtt ült, törölközőbe tekerve. Mellé térdelt, és gyorsan végignézett rajta, de semmit sem látott a sápadt arcán kívül.
      – Jól vagy Gyönyörűm?
Nem válaszolt, ő pedig nem mert hozzá érni sem.
      – Eszter, szólalj már meg! – kisietett, és nyugalmat erőltetett magára. – Áron, Eszter téged hív!
Áron értette a jelzést, és a fürdőbe rohant, Eszter mellé guggolt.
      – Mi a baj? – kérdezte.
      – Semmi, menj ki! – utasította Eszter.
      – Akkor miért ülsz a földön?
      – Mert megszédültem, menj már ki!
      – Segítek felállni.
      – Nem kell! Úgysem tudsz hozzám érni – grimaszolt.
      – Az ajtó előtt várlak, két perc múlva újra bejövök.
Dia bement, és befeküdt a nővére mellé, miután nagy nehézségek árán kivonszolta magát Eszter a fürdőből. A húga érezte, hogy történt valami a nővérével, de nem most akarta számon kérni.
      – Mi a helyzet Rolival? – kérdezte Eszter.
      – Jól van, még nem költöztünk össze.
      – Mondtad neki?
      – Azt, hogy megcsaltam? – húzta a száját grimaszra Dia. – Nem, és nem is fogom, hülyeség volt, és tanultam belőle.
      – A te dolgod. Lassan indulnod kell, ha el akarod érni a vonatot.
      – Nem beszélhetünk rólad? Aggódok érted, ahogy mindenki, aki szeret.
      – Dia, ne kezdjük el, minden rendben.
      – Talán tudnék segíteni valamit, szívesen meghallgatlak.
      – Vigyázz magadra!
      Eszter kivonszolta magát a konyhába, miután Áron kivitte Diát az állomásra, és vágott egy szelet süteményt. Semmi étvágya nem volt, ettől függetlenül muszáj volt ennie a délutáni edzés miatt. Viktor is követte a példáját, a földre ült kicsivel mellé. A sütemény után elővette a fagyit. Viktor tudta, hogy van Eszter kedvencéből is leghátul, ő azt vette elő. A pultra ült, és enni kezdett. Reménykedett, hogy legalább a fagyiból kér, de nem. Nagyon fájt, hogy még hozzá sem képes szólni, egyre biztosabb volt benne, hogy már nem is érzékeli. Egyszerűen levegőnek nézte. Délután a nő már kipihente magát, sőt az ügyön is sokat töprengett. Felöltözött az edzéshez, és megkereste Áront.
      – Tudom, hogy találjuk meg a lányt – kezdte Eszter.
      – Figyelek, kérsz egy kávét?
      – Igen – felelte és az asztalhoz ült. – A matracokon vérfoltok is vannak, a technikusok már tudnak belőle DNS mintát nyerni. Ha eltűnt gyerek, akkor össze tudjátok vetni a mintát a bejelentő szülőkkel. Bár akkor is csak azonosítani tudjuk, nem biztos, hogy így könnyebben megtaláljuk.
      – Gondolhattunk volna rá hamarabb is. Jó munkát végeztél megint! Csak nem futni mész? – kérdezte cinikusan Áron, és kezdte azt hinni, hogy alaposan meg kellene ráznia, amitől magához térne.
      – De igen, ettem délután – forgatta a szemét Eszter.
      – Holnap reggel a matracokkal kezdünk.

Eszter megint szörnyen ébredt, minden reggel újra és újra elveszíti a kisfiát. A földre nézve látta, hogy Viktor még alszik. A fürdőbe ment, felöltözött, majd bevágta a fürdő ajtót, amire a férfi felriadt.
      – Van DNS? – kérdezte, miközben kávét töltött három bögrébe.
      – Igen, sikerült mintát venni. Viki tegnap délután már elindította a keresést, amit rákapcsolt a telefonjára. Eddig még nem szólt, szóval nincs eredmény – válaszolt Áron keserűen.
      – Más ötletem sajnos nincs egyelőre. Dolgozok rajta, csupán előtte futnom kell. Hétfőn megyek Andihoz, utána visszamennék az őrsre.
      – Rendben, nem kell sietned.
Eszter bement a szobába, amikor Viktor éppen a konyhába tartott Áronhoz. Csodálkozva állt a bögréje felett.
      – Te töltöttél nekem kávét? – kérdezte.
      – Nem, Eszter volt – felelte Áron.
      – Akkor van benne méreg is? Tegnap reggel úgy nézett rám, mint akit legszívesebben megfojtana, bár az is lehet, hogy valami volt mögöttem, mert engem már nem is lát.
      – Tudtuk, hogy sok idő kell neki. Légy türelmes.
      – Igen, tudom, de, ha közelebb engedne magához, akkor ketten lennénk együtt a gyászban.

      A hétvége eseménytelenül telt el, semmi hír nem volt az ügyben, pedig Eszter bízott benne, hogy a DNS-el hamar kiderítik a kislány személyazonosságát. Hétfő reggel Andihoz ment, ahova mindkét férfi elkísérte és a folyosón várták.
      – Szia, hogy vagy?
      – Szia, Andi. Azt szerettem volna, ha megnézed a sebeket.
      – Láttál rajtuk valamit? Gennyes?
      – Nem tudok ránézni a hasamra. Nem tudom, milyen állapotban vannak. Nem éri víz, amikor tusolok, csak utána egy kicsit nedves ruhával törlöm át, és megvárom, amíg megszárad.
      – Tapintásra?
      – Nem tudom.
      – Értem. Majd én megnézem – segített Eszternek felhúzni a pólót, hogy lássa a sebet, ami már csak az edzésekhez volt leragasztva.
      – Elég lassan gyógyul. Sokat edzel?
      – Igen, napi kétszer. Futás, majd utána boksz. Valami baj van?
      – Nincs, csak már többet kellett volna gyógyulnia. A tej teljesen elapadt?
      – Igen, de még mindig érzékenyek.
      – Az egy kis időbe telik még, amíg a régi lesz. Vérzés?
      – Még van, de már nem olyan erős.
      – Voltál valakivel?
      – Nem, még a gyógyszert sem szedem, várok vele. Dolgozhatok rendesen? Teljes munkaidőben?
      – Nem, várjunk még. Néha menj be, ha szeretnél, azonban ennyi edzés mellett sok az a munka.
Eszter futni készült, míg Viktor öltözött Áronnal beszélt.
      – Egyelőre nem dolgozhatok teljes munkaidőben. Még mindig nincs hír a nőről? Holnap kedd van, vagyis nagy az esélye, hogy újabb áldozatok lesznek – majd a fejéhez kapott. – A laptop, az áldozatok laptopja nálatok van?
      – Igen, miért? – Áron nem tudta követni a hitelen váltásokat Eszter esetében.
      – Az utcán nem vehettek az áldozatok magunknak egy fiatal lányt – kezdett bele Eszter a magyarázatba. – Valahol árulták, egy olyan titkos körben, ahol biztosak voltak benne, hogy semmilyen információ nem jut ki. A leggyakrabban internetes felületen történnek az ehhez hasonló eladások, azonban nem zárható ki az sem, hogy személyesen ismerték egymást. Ebben az esetben akkor találnotok kellett volna valamilyen nyomot, ami a kapcsolattartást illeti, szóval mégsem jó ötlet. Marad az internet, azt viszont csak Viki tudja megtalálni.
      – Mehetünk – szólt közbe Viktor.
Eszter egyre erősebb volt, egyre gyorsabban futott, és már egyszer sem kellett megállnia útközben. Kifulladva ért az edzőterembe.
      – Szia, Napsugaram! Már vártalak. Egy kávé?
      – Szia, Szépfiú! Nincs kávé. Keressek neked barátnőt?
      – Nem kell, hacsak nem magadat keríted.
      – Nem vagyok egyedül. Hagyjuk ezt ennyiben. Már az elején megmondtam, hogy edzeni jövök.
      – Tudom.
      Később Eszter főzni kezdett, és amikor hirtelen megfordult, összeütközött Viktorral, aki kávét akart önteni. Az egymáshoz csapódásuk lendülete miatt mindketten hátra tántorodtak, és majdnem elestek. A férfi elkapta a nő derekát, Eszter pedig a vállába kapaszkodott. Közel egy hónap után ez volt az első érintés.
      – Sajnálom – bökte ki Viktor, úgy, hogy életében most volt a legboldogabb.
      Eszter bólintott, elengedte a férfi vállát, aki a derekát továbbra is fogta. A nő nem akart hozzászólni, se a kezét megfogni, ezért várta, hogy Viktor elengedje, egy perccel később megszólalt telefonja és a férfi ellépett.
      – A francba! – mordult fel Viktor és kelletlenül elengedte.
Eszter felvette a telefont és beleszólt.
      – Igen?
      – Mit keressek a gépen? – kérdezte Viki.
      – Olyan internetes címet vagy címeket, amik álcázottak, vagy valami extra erős tűzfallal vannak védve.
      – Azt gyanítod, hogy az interneten vették?
      – Igen, nem lenne túl meglepő. Ha megvan, akkor hívj fel, biztosan van jelszó is, csak akkor láthatod az oldal tartalmát, ha jót írsz be.
      – Az rengeteg idő lesz, tudjuk szűkíteni?
      – Az első áldozatok gépe van nálad?
      – Igen.
      – A felvétel időbélyegzője alapján 1998 volt, szóval akkor 98 elején kell keresned, nem tudom lehetséges-e ilyen távlatból rákeresni az előzményekre.
      – Szinte lehetetlen – törte le Viki a kezdeti lelkesedést a barátnőjében.
      – Akkor keress olyan weboldalakat a gépen, amiket a leggyakrabban néztek meg, és a cím alapján még véletlenül sincs köze gyerekekhez – felelte Eszter. – Mondjuk pihenés, kaland, kényeztetés. Ilyenek.
      – Oké, majd szólok, ha megtaláltam.
      Eszter késő délutánig az ágyban feküdt, és azon törte a fejét, hogy tudná megakadályozni a holnapi gyilkosságot. Minden héten kedden bosszút áll egy házaspáron, akik közreműködtek abban, hogy ellopják a gyerekkorát és megöljék a lelkét. Tudta, hogy nem helyes, amit a lány tesz, de megértette. Ez volt az egyik oka annak, hogy még nem beszélt a fia gyilkosával, félt, hogy ha szemtől szembe áll vele, akkor megöli. Ő pedig nem akart gyilkos lenni.
      – Szóval a lány most lehet 19-20 éves. Mikor rabolhatták el, vagy egyáltalán elrabolták? Lehet, hogy a szülők adták el. Az viszont baj, mert akkor semmi nyoma nem lesz az interneten – motyogta magának.
      – Lehet, hogy elrabolták, és amikor már nem tudták titokban tartani, egész egyszerűen eladták – szólt közbe Viktor a földön fekve. – Rengeteg embernél fordulhatott meg, vagyis én erre következtetek abból, hogy ilyen fokú düh van benne.
      – Talán ha a nevekre koncentrálnék. Lehet benne valami, ami rámutat, hogy ki a következő? Ki tartotta később fogva? Nem, ez elég valószínűtlen. Sőt lehetetlen, de akkor is érdekes, mivel, hogy nem az áldozatok vezetéknevét kapta. Mi alapján döntöttek?
      – Lehet, hogy az eladó adja ezt a nevet – ötletelt Viktor, és hosszú hetek óta most örült először a munkának, mert Eszter, ha nem is közvetlenül, mégis beszél vele. – Valami kód féle lehet. Vagy a típusa?
      – Ezzel rangsorolták – ült fel hirtelen az ágyban. – Tényleg! De hogyan?
A délutáni edzés után Eszter kihagyta a vacsorát, whiskyvel és cigivel ment a teraszra, ahova éppen Lolo lépett fel Tomival.
      – Sziasztok, hogy vagytok? – fogadta őket Eszter, érezte, hogy ez nem a megszokott látogatás. – Tomi menj be, a fiúk épp vacsiznak.
      – Szia! Szeretlek Eszter! Megölelhetlek?
      – Persze és én is szeretlek – Tomi a házba indult, amikor Viktorral összeütköztek az ajtóban.
      – Szia, kölyök! Menj be, Áron a konyhában van, és ha sietsz, még süti is akad – bezárta az ajtót.
      – Baj van Lolo? – kérdezte Eszter.
      – Szívességet kell kérnem tőletek, Tomi itt aludhatna ma éjjel? Van egy kis dolgom a városon kívül, és csak holnap reggel jönnék vissza.
      – Lolo ne haragudj, de én nem tudok vigyázni rá. Nagyon szeretem, mégsem megy – felelte Eszter, és kiitta a pohárból az italt.
      – Tudom, hogy mikor legutóbb erre kértelek, feláldoztad magad érte, most nem lesz baj.
      – Nem megy Lolo.
      – Ketten megoldjuk – szólt Viktor. – Holnap biztosan visszajössz?
      – Igen, és nem kapcsolom ki a telefont sem. Bemehetek köszönni neki?
      – Igen – felelt Eszter.
Amikor Tomi is ott volt mellettük, folytatta.
      – Kérem a telefont! – kinyújtotta a kezét Tomi felé. – Itt alhatsz, ha a telefont odaadjuk apának.
      – Tessék – a kezébe rakta.
      – Csipogó, laptop, tablet, valami, amiről tudnom kell? – fordult Lolóhoz.
      – Semmi, csak telefonja van, és azt eltettem. Itt a táskája, holnap reggel suli. Ebben van ruha. Köszönöm Szépségem!
      – Vigyázz magadra!
      Tomival sokáig beszélgettek a kanapén összebújva, aki egy mese után elaludt, viszont Eszter nem mert. Leült a kanapé elé, és ott gubbasztott reggelig, Viktor mellette egy méterrel. Reggeli után elvitték Tomit a suliba, utána pedig futva mentek az edzőterembe. Eszter fáradt volt, ezért nem ment egyből a zsákhoz, hanem leült hátul a padra.
      – Szia, Napsugaram! Hogy vagy?
      – Szia, Szépfiú! Jobban, mint te – mutatott a zöldes-sárgás színű szemére.
      – Nem úgy nézel ki. Rájöttem a titkodra! – húzta ki magát büszkén Noel.
      – Tényleg? – kérdezte Eszter megjátszott meglepettséggel. – Mondd.
      – Egy szuper csinos topmodell vagy, az a pasi pedig a testőröd.
      – Ez igen Szépfiú – felelte nevetve.
      Eszter nevetett, hosszú idő óta most először őszintén. Amire Viktor is felfigyelt, és a féltékenységénél erősebb volt az öröme, így csak mosolygott rajta tovább verve a zsákot. Később Eszter telefonja csörgött, épp Noellal beszélt előtte, aki ismét feltartotta.
      – Igen?
      – Eszter, nem megy – szólt bele Viki csalódottan. – Nem találom a weboldalt, több mint tízezer keresési előzmény van. Nincsenek olyan kulcsszavak benne amiket mondtál. Nem tudom megkeresni, ráadásul van még egy házaspár, akiket holtan találtak.
      – Nézd meg a szekrényben, hogy van-e váltóruhám, kérlek.
      – Igen, van.
      – A konyhában folpack? Lehetőleg 2-3 méter kell.
      – Várj – majd hallotta, hogy félrerakta a kagylót. – Igen, van egy egész bontatlan.
      – Oké, akkor harminc perc múlva ottvagyunk.
Bontotta a hívást és visszafordult Noelhez.
      – Mikor kávézol velem?
      – Soha. Vigyázz magadra! Szia!
      – Szia, Napsugaram!
Az őrsre érve Eszter összeszedte a cuccát, majd a folpackot, és a zuhanyzó felé ment. Gyorsan végzett, és Viki mellé ült.
      – Megzavartam valamit? – érdeklődött.
      – Az edzőteremben voltam – válaszolta Eszter.
      – Mostanában nagyon sokat vagy ott – szólt közbe Robi.
      – Igen, mert az edző rohadt jó az ágyban – felelte azonnal. – Dolgozhatunk?
Eszter nem látta, hogy Viktor mögötte állt, amikor ezt mondta, de Robi és Áron pontosan látták az arcát, amikor meghallotta.
      – Akkor nézzük az előzményeket. Kell egy másik gép is – folytatta Eszter, körbenézett, és észrevette, hogy Viktor mögötte áll dermedten.
Biztosan itt állt az előbb is. Most már ezért is hallgathatok. Pedig csak Robi hülye kérdése volt. Na, mindegy – gondolta Eszter.
      – A Robi gépe is fel van egy kicsit turbózva – mutatott Viki Eszter elé.
      – Szinte gondoltam! Ezen pedig hadd lássam az eltűnt gyerekeket, egészítsd ki kérlek. 1990-től nézzük, hogy hány bejelentett gyermekrablás vagy eltűnés volt?
      – Átmegyek kávéért – mondta Viktor.
      – Megyek veled – csatlakozott Áron. – Eszter nem mondta komolyan, csak Robi hülyeséget mondott.
      – Áron, ma Eszter nevetett azon, amit az izompacsirta mondott – mesélte összeszoruló szívvel. – Őszintén és szívből nevetett, a terem másik végében is hallottam és láttam, hogy csillogott a szeme.
      – Persze, hiszen ő csak Esztert látja és nem a gondjait. Érted már? Hidd már el, hogy szeret, csak idő kell neki. Közben Eszter teljes figyelmét a munka töltötte ki.
      – Hol a fénykép a lányról?
      – Itt – adta a kezébe Robi. – Komolyan mondtad az előbb, hogy az edző és te?
      – Persze, hogy komolyan – a kezet a szája mellé illesztette és suttogni kezdett. – A fél kapitányság meg volt már.
Hátradőlt a széken, a kezébe vett egy filcet, és a képet kezdte tanulmányozni, minél több apró sajátosságot vesz észre, annál könnyebb lesz azonosítani az eltűnt gyerekek fényképei közül.
      – Ez olyan, mintha egy anyajegy lenne baloldalon az állán. Mindegyik képen szőke haja van, úgyhogy gondolom, ez az eredeti hajszíne. Fura, de úgy látom, hogy zöld szeme van. Mélyen ülő szemek, pisze orr, és vastag száj. Nem sok, de ennyi ismertető jegyet vélek felfedezni – suttogta.
      – Mi lesz ezzel? – kérdezte Viki a saját gépe felé intve.
      – Lássuk, ezek az előzmények? – fordult felé Eszter teljes testtel.
      – Igen.
      – Írd be, hogy ajándék. Hátha valamit kidob.
      – Semmi. Következő?
      – Talán Farkas? Vagy Farkas Ágota?
      – Nem, egyik sem – rázta a fejét Viki és oldalra pillantva megijedt. – Eszter, jól vagy? Teljesen elsápadtál.
      – Csak ki kell mennem a mosdóba – motyogta maga elé. – Mindjárt jövök.
Ez persze hazugság volt, forgott vele a szoba, és szúrt a hasa. Viktor és Áron mikor odaértek, kiosztották a kávét.
      – Hol van Eszter? – kérdezte Viktor, és a szemével kereste.
      – A mosdóba ment – felelte Viki.
      – Megnézem.
      – Várj Viktor. Majd én megyek, nem biztos, hogy örülne neked a női mosdóban.
      – Rendben, siess.
Viki gyors volt, és mivel csak egy fülke volt foglalt, tudta, hogy ott van.
      – Eszter jól vagy? – kopogott a fülke ajtón.
      – Igen, csak egy perc – kinyílt a fülke ajtó. – Haza kell mennem, sajnálom.
      – Semmi baj. Gyere, segítek – fogta meg a karját Viki.
      – Nem kell – rázta le magáról, már csak az hiányzott neki, hogy itt legyen rosszul.
Gyűlölte, amikor mások segítségére szorult, főleg a magánéletében.
      – Dehogynem, alig tudsz járni. Mi történt? Maradj itt – kiszaladt, és szólt Viktornak.
      – Mi a baj Eszter? – Viktor végignézett rajta.
      Gyenge volt és erőtlen, fehér, mint a fal és jéghideg a bőre. Viktor az egyik kezét a hátára, a másikat a térde alá tette, és finoman a mellkasához emelte. Ha más körülmények között történik, kifejezetten élvezte volna, így is közel hajolt hozzá, és beszívta az illatát.
      – Minden rendben lesz, ne aggódj – suttogta Viktor.
Kisétált vele a mosdóból. Eszter értékelte, hogy a munkatársai az őrsön úgy tesznek, mintha semmit sem vennének észre, mégis zavarta. Már csak a munkája maradt neki, nem veszítheti el a tekintélyét.
      – Mi történt Viki? – kérdezte Áron.
      – Nem tudom, csak szólt, hogy a mosdóba kell mennie.
      – Áron, hazaviszem – szólt közbe Viktor a lift felé menet.
      – Én vezetek, te ülsz vele hátra – mondta Áron. – Csak fogd óvatosan! Ne vigyük inkább a kórházba?
      – Nem kell, csak vigyetek haza. Aludnom kell – vágta rá Eszter.
      – Nem lesz semmi baj. Vigyázok rád – nyugtatta meg Viktor.
      Otthon az ágyra fektette, és mellé ült, a haját simogatta, de a nő elhúzta a fejét. Eszter félóra alvás után a mosdóba ment, utána vissza az ágyba. Görcsölt a hasa, mégsem szólt semmit. Tudta, hogy a nagy vérveszteség miatt van. Csak pihennie kell. Egész délután az ágyban feküdt, alig tudott magáról. Csak este kezdett magához térni, a konyhában elővette a fagyit, a földre ült, és enni kezdett.
      – Szia, hogy vagy? Sokáig kellett bent maradnom, de tudtam, hogy jó kezekben vagy – hadarta Áron.
      – Jól, nem látszik? – kérdezett vissza Eszter.
Viktor a jobb oldalán ült, Áron a baljára telepedett egy kanállal.
      – Látom, finom a fagyi. Nincs hozzá süti? – kérdezte Áron, Eszter a hűtőből kivette a maradékot, és három felé osztotta.
      – Tomi? – jutott eszébe Eszternek. – Lolo elhozta?
      – Igen, ne aggódj! Még délben telefonáltam neki – válaszolt Viktor.

Vissza