A könyvtár ablakain fényes sávban sütött be a nap, megfestve a polcok oldalát. Minden csendes volt, emberi léptek alig-alig
törték meg a némaságot. Olyanfajta volt ez a csendesség, amire azok vágynak, akiknek a lelke háborog, akik szeretnének elbújni a világ elől. A könyvek betűi
egy messzi tájra, ismeretlen, vagy kitalált utakra kalauzolhatnak minket, az olyanokat, akik esetleg nem lelik helyüket ebben a világban.
Jani talán pont ilyen volt. Puhán lépdelve sétált a polcok között. Égkék szemét a könyveken járatta. Még ő maga sem tudta,
hogy mit szeretne. Kalandot? Tudományt? Bármit, ami a szívében zakatoló valóságot elfeledteti?
Megállt egy polc előtt, végignézte a könyvek gerincét. Sóhajtva emelte meg az ujját, és húzta végig rajtuk. Nem döntött még,
így világosbarna hajába túrt, ami már hosszabb volt, mint megszokta, de mindenki szerint jól állt neki.
Tovább sétált, kezével megsimogatta a könyveket. Szíve fájón dobbant, ha arra gondolt, némelyiket már nagyon régen nem vette
kezébe senki. Sajnálta, hogy az emberiség odáig jutott, hogy nem olvas könyveket, inkább tévét néz, a telefont böngészi. Szinte már arra néztek furcsán, aki
könyvesboltokat látogat, vagy éppen könyvtárat. Ismét megállt. Egy ismerős kötetet nézett, amit már olvasott, még évekkel korábban. Kalandregény egy matrózról, akit elárultak
azok, akiket a barátainak hitt.
Rövidnadrágja zsebében megrezzent a telefonja, de ő rá sem figyelt. Amikor ennyi könyv között tartózkodhatott, a külvilág
érdekelte legkevésbé, de most elfelejtette a táskájában hagyni a mobilt. Csiklandozta, de nem nyúlt érte, mert a helyet többre tartotta, mint holmi
üzeneteket, hívásokat.
Lassú léptekkel ment tovább. A nyári melegtől, ami kint tombolt, fehér pólója kicsit a hátára tapadt. Vékony termetét ez a
szín még véznábbá tette, de mint sok más, a divat sem érdekelte igazán. Ő így érezte jól magát. Kusza hajjal, lezser ruhában, kissé borostásan, mert ahhoz
sem volt kedve, hogy a felesleges szőrt leszedje arcáról.
– Oh, hogy az a... – hallotta meg a kissé ijedt hangot, majd egy fém létrának az összetéveszthetetlen csikorgását. – Szárnyat
ne növesszek? – morgolódott a férfihang, ami meglepte Janit.
Eddig nem találkozott még a férfival a könyvtárban, így végigsétált a soron, majd átkanyarodott a másikra, ahol meglepődve
állt meg. Egy férfi, aki alig volt magasabb az ő százhetven centijénél, épp a legfelső polcot próbálta elérni a háromfokú létráról. Kezében remegett a könyv,
a rövidnadrágba bújtatott lába nem kevésbé a fokokon. A fiatal fiúnak nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a másik fél a magasban.
Hirtelen megingott a létra, mire az ismeretlen alak, cseppet sem férfiasan felsikkantott. Jani azonnal odalépett a létrához,
és átkarolta a férfi derekát, arca a csípőjéhez simult, amit kicsit kínosnak érzett, de az illat, amely megcsapta az orrát, egy pillanat alatt elfeledtette
vele a helyzet komikumát. Orgonaillat szállt az orrába, magával hozva megannyi édes emléket a múltból. Megelevenedett egy kert csodás lila és fehér
virágokkal, nevetéssel, hinta csikorgásával.
– Köszönöm! – szakította ki emlékeiből a másik hangja.
Hirtelen engedte el a fiú a másikat, miközben zavartan felnézett. Szeme kikerekedett, ahogy meglátta az eltérő színű szempárt.
Az egyik kellemes, meleg barna színű volt, a másik inkább zöld. Jani már olvasott a heterokrómiáról, de élőben soha nem látta eddig. A szemhez tartozott egy
szeplős arc, és egy kissé remegő, rózsaszínű száj. A pisze orron épp ekkor gördült végig egy verejtékcsepp. Sápadtan nézett rá a másik, Jani érzékelte, hogy
lemászni sem fog tudni egyedül.
– Ha félsz a magasban, miért másztál fel? – kérdezte kissé számonkérően Jani.
– Mert a könyvek nem fognak maguktól a felső polcra vándorolni – grimaszolt a könyvtáros –, és ha nem tűnt volna fel, itt
mindenki lassan közelebb van a hetvenhez, mint a nyugdíj korhatárhoz. Nem tudom, hogyan varázsolják fel a tetejére a könyveket – gondolkodott hangosan. –
Talán varázslattal. Tudtam én, hogy mind boszorkány, mert folyton sütivel etetnének.
Jani szeme kiguvadt, de szája azonnal megremegett a megállapítás hallatán. Vele pont ugyanezt csinálták, akárhányszor belépett
a helyiségbe. Próbálta türtőztetni magát, de feltört belőle a nevetés. Szája elé kapta a kezét, de ez sem tudta tompítani a reakcióját. Rázta a nevetés.
Felpislogott a férfira, aki kedvesen mosolygott rá. Jól érezte magát ezekben a pillanatokban, pedig nem szokott idegenekkel fél pillanat alatt
összebarátkozni. Bár az sem volt jellemző rá, hogy ölelgesse őket. Kifejezetten nehezen nyitott, de most úgy érezte, hogy a másiknak teljesen igaza van.
– Ne haragudj! – nyikkant nagyot Jani, miközben igyekezett nevetését elfojtani, de nem sikerült neki.
Gondolt ő is ilyeneket, de kimondani eddig nem merte.
– Örülök, hogy okoztam neked pár vidám percet – szólalt meg epésen a létrán álló férfi, de a szája mégis mosolyra
húzódott.
– Mivel megnevettettél – nyelt nagyot Jani –, lehet egy kívánságod – vigyorgott fel a heterokróm szemekbe.
– Rakd vissza a könyveket! – kapott a lehetőségen a másik, aki már úgy remegett a létrán, mint a fa levele a kezdődő
viharban.
– Legyen! – bólintott Jani, majd várt, hogy a másik leszálljon a létráról, de az meg sem mozdult.
A fiú felvonta a szemöldökét, nem értette először, hogy miért nem mozdul a másik, de aztán meglátta az ujjait, amelyek görcsösen kapaszkodtak a
könyvespolcba.
– Gyere! – nyújtotta felé a kezét.
Az idegen kissé remegve, de odanyújtotta neki másik, nem kapaszkodó kezét. Ahogy ujjaik összeértek, Jani még inkább érezte a
félelmet az idegenen. Ujjai remegtek, nedvesen értek az övéhez. Megszorította a kezét, biztatta csendben, hogy nem lesz semmi gond, segít neki. Végig a
szemébe nézett, ha akart volna, sem bír elfordulni, annyira érdekesnek találta ezt a genetikai eltérést. Az egyik szeme a nyári napsütésre emlékeztette
érdekes, sárgás beütésével, míg a zöld a rengeteg könyvben szereplő erdő végtelenségét, sérülékenységét juttatta eszébe.