Este 9 óra volt már, de avvocato Rossi még mindig az ügyvédi irodájában volt, néhány iratot kellett még beraknia a megfelelő dossziéba. Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a készülék kijelzőjére.
      – Operatív csoport, repülőtér – olvasta hangosan.
No fene, ugyan mit akarnak? – futott át fején a gondolat azonnal. Szokása volt megtartani a telefonszámokat, sose tudni mikor kell valami miatt.
      – Tessék, Rossi ügyvéd vagyok.
      – Üdvözlöm, ügyvéd úr! Marina Rinaldini vagyok, 2017. februárjában sokat beszéltünk egymással a repülőgép szerencsétlenség és Massimo Camerin kapcsán.
      – Igen, emlékszem. Mit tehetek önért signora Rinaldini?
      – Mikor tudnánk találkozni személyesen?
      – Milyen ügyben?
      – A régi ügyben ügyvéd úr.
      – A régi ügyben? Hiszen már rég lezártuk az aktákat!
      – Higgye el, hogy van miről beszélnünk – jegyezte meg a nő a vonal másik végén.
      – Máskülönben nem telefonálnék.
      – Nézze, hétfőn délelőtt Rómában leszek egy tárgyalás miatt. Utána kimehetek Önhöz a reptérre, mondjuk 2 óra tájban találkozhatunk.
      – Jobb lenne hétfő előtt. Az még majdnem egy hét. Sürgős lenne az ügy. Ha nem tud előbb bejönni Rómába, én el tudok jönni Önhöz bármelyik nap.
      – Jól van, akkor nézzük csak – nyitotta ki a határidő naplóját Rossi ügyvéd.
      – Holnap délután 6 óra. Vagy holnapután 4 óra.
      – Holnap hat óra. Megmondaná a címet?
      – Igen, persze. Corso Centocelle 23. 2. Emelet. Citofonáljon, amikor megérkezik. Ismeri Civitavecchiát?
      – Nem, de megtalálom.
      – Rendben, akkor várni fogom holnap hatkor. Arrivederci Signora Rinaldini.
      – Arrivederci avvocato Rossi.
      Az ügyvéd el sem tudta képzelni, mit akarhat tőle a nyomozónő. Talán valami irat nem lett aláírva... De az nem lenne annyira sürgős, hogy hétfőig ne tudna várni vele. Marina Rinaldini pontosan érkezett. Az ügyvéd hellyel és kávéval kínálta, de a nő azt monda, hogy neki már késő kávézni, csak egy pohár vizet kér. Bóditó jázmin illat lengte körül s hamarosan betöltötte az irodát is.
      – Könnyen idetalált?
      – Igen, csak parkolót volt nehéz találni a közelben.
      – Igen, ezt elhiszem.
      – Nézze, ügyvéd úr, elmondanám Önnek, hogy mi miatt kerestem fel. Mindenekelőtt egy kérdés. Volt Camerinnek valamilyen tetoválása?
      – Igen, volt, de ezt már akkor is elmondtam. Szenvedélyes biciklista volt fiatal kora óta. Egy bicikli volt a bal felkarjára tetoválva.
      – Nem találtam erre vonatkozó feljegyzést, ezért akartam rögtön az elején tisztázni.
      – Miért fontos ez most ennyi idő után?
      – Alapos okunk van feltételezni, hogy signor Camerin nem volt rajta a repülőgépen, valaki más csekkolt be az ő irataival.
      – És ez most derült ki, több, mint három év elteltével? Miután már jogilag is és gyakorlatilag is minden lezárult?
      – Nézze, akkor nem tudtuk azt, amit most tudunk. Miután a gép felrobbant és szinte semmi sem maradt a utasokból, akkor nyilvánvaló volt, hogy Massimo Camerin ült a 26C ülésen, hiszen Massimo Camerin becsekkolt, felszállt a gépre.
      – És mi az, amit most tudnak, hogy ilyen feltételezésre jutottak?
      – Csupán pár hete értesültünk róla, hogy azon a napon, 2017. február 12-én a repülőtér melletti parkolóház WC-jének egyik fülkéjében nagyon csúnyán összeverve, ruha és iratok nélkül félholtan találtak egy férfit, akinek ugyancsak egy bicikli van a bal felkarjára tetoválva. A súlyos fejsérülése és belső vérzései miatt sürgősen megoperálták, de kómába esett. Kómában volt 3 év és 2 hónapon át. Nemrég tért vissza ebből az állapotból.
      – Jóságos ég! – mondta az ügyvéd és lehuppant a székre.
A nő folytatta:
      – Az amerikai hatóságok minden megtettek, hogy kiderítség kicsoda, Akkor egy év után lezárták a nyomozást, mert nem jutottak előbbre, az illetőt nem kereste senki, nem volt az eltűnt személyek között, sem pedig a körözött személyek között, viszont most, hogy visszatért a kómából, ismét elővették az ügyet.
      – De hogy derült ki róla, hogy kicsoda? Vagy a beteg felébredt és közölte, hogy Massimo Camerin vagyok, olasz állampolgár?
      – Bárcsak így lett volna... – mosolyodott el Marina Rinaldini –, de érdekes módon derült ki hogy olasz – és elmesélte, a beteg reakcióit, amiből arra következtettek, hogy szülőhazája Italia.
      – Ezután már gyors léptekkel haladt a nyomozás, mert a Február 12-i olaszországi járatokat kellett elenőrizni, ki az, aki esetleg lemaradt a gépről, de senki.. aztán előkerült a felrobbant repülőgép olasz utasok listája, ki az, akit a talált maradványok DNS vizsgálat alapján azonosítani tudtak, és kik azok, akiket nem.. És a felébredt beteg többször is kimondta, hogy Éva.. olyan utast kerestek, akinek a hozzátartozója Éva, hiszen a tragédia után fel volt írva, kik a hozzátartozók, kiket kell értesíteni.. nyitotta ki a laptopját a nyomozónő.
      – Ez igazán érdekes, de egyben rémisztő is.
      – Maga jól ismerte Massimo Camerint. Nézze, itt egyfoto, tegnap küldték Miamiból.
      Az ügyvéd közelebb hajolt, így még erősebben érezte a jázmin illatot és bepillantást nyert a nyomozónő mély dekoltázsába is, s látni lehetett a szexi csipkés alig takaró melltartóját is. Hogy zavarát enyhítse, gyorsan megszólalt a fotóval kapcsolatosan.
      – Sokat fogyott, és a haja is rendetlen, egy kórhái ágyban fekszik... de kétségtelen, hogy ő Massimo Camerin. Igen, a tetkója is... látom... Istenem, drága barátom! Mennyi minden màsként lenne, ha csak egy hajszálnyi jele is lett volna annak, hogy életben vagy. Akkor is ha kómában... – jegyezte meg savanyú ábrázattal az ügyvéd, majd folytatta.
      – Massimo egy konferencián volt Cincinattiban, és Miamiban kellett átszállnia. Megígérte Évának, hogy mielőtt felszállna a Miami-Róma repülőjáratra, telefonálni fog neki. Éva azt mondta, hogy lehet nem is volt a gépen, mert lekéste és telefonálni fog, hogy másik időpontban érkezik. Napokig ehhez ragaszkodott, demindenki győzködte, hogya férje becsekkolt és felszállt a gépre, a 26C ülésen ült, ahová a jegye is szólt. Végül beletörődött és elhitte. De akkor ki csekkolt be Massimo Camerin irataival? Ki ült a 26C ülésen? Eléggé hasonló külsővel kellett rendelkeznie.
      – A Miami rendőrség feltételezése szerint egy bűnöző lehetett, aki el akarta hagyni az államokat. Lehet szóba elegyedtek a mosdóban, megtudta, hogy hová utazik, nagyjából egy magasak voltak, és tudja milyenek a fényképek az útlevelekben? Sajnos egyelőre azt se tudták kideríteni, hogy ki lehetett az illető, nem jelentette senki az eltűnését, és nem kereste senki. Tudja, hogy van ez, ha az alvilágban eltűnik valaki, azt gondolják, valaki kivonta a forgalomból, lelőtte, elásta.. stb.. Mindenesetre szegény feje jól megszívta! Bocsának, kicsúszott a számon.
      – Hát igen... ha valóban az volt a szándéka, hogy eltűnik Amerikából, akkor örökre eltűt az egész világból… micsoda pech!
      – Nézze, azért jöttem először magához, mert talán jobb lenne, ha ön tudatná a feleségével, úgy emlékszem terhes volt akkoriban…
      – Igen, persze... csak az a helyzet, hogy Éva újra férjhez ment, és immár három pici gyereke van.
      – Elég gyorsan csinálta – jegyezte meg félhangosan a nyomozónő, de az ügyvéd így is megjegyezte, és hümmögött egyet, majd folytatta.
      – Egy kisfiú az elhúnyt férjétől, mármint Massimotól, és az ikrek, két kislány az új férjétől. Ami azt illeti, jogilag nem lesz semmi mindent visszacsinálni és gyakorlatilag sem.
      – Igen, elhiszem, de ezek a jogi procedurák már nem tartoznak hozzám. Szerencsére. Köszönöm, hogy fogadott. Kérem, hogy hívjon fel, ha bármiben a rendelkezésére kell állnom, ha kell valamilyen irat, cím, telefonszám, bármi. Tájékoztasson arról is, hogy fogadták a hírt. Tartjuk a kapcsolatot!
      – Rendben. Viszontlátásra! Hívni fogom!
Rossi ügyvéd még hallotta, amint az épület bejárati kapuja becsukódik. Kinézett az ablakon, látta, hogy a nyomozónő átvág a téren és befordul a hosszú via Buonarottiba.
      – Biztosan ott parkolt – jegyezte meg hangosan, majd a bárszekrényhez lépett és kivette a kevenc italát, egy 7 csillagos Metaxát.
Kitöltött kb. egy decit, és visszaült a kényelmes bőrszékbe. Hátratolta magát a székkel együtt egy általa már ismert távolságba, hogy lábait neveletlenül felrakhassa az asztalra.
      – Erre inni kell! Isten hozott az élők sorában, drága barátom! – kezével olyan mozdulatot tett, mintha koccintana valakivel, majd felhajtotta a márkás konyakot.
      De hogy fogom mindezt elmondani Évának? Nem akarok neki fájdalmat okozni, mert ahhoz túlságosan szeretem. Istenem, Éva... Éva... – az üres poharat a szájához emelte, és érzékien végigsimogatta vele az ajkait, mintha Éva száját érintené.
      Arra gondolt, milyen közel érezte a nőt, amikor Massimo meghalt. Annyira védtelennek, sebezhetőnek látta, s annyira jóleső érzés volt őt magához ölelni, vigasztalni. Megtett mindent, hogy a nőnek jó legyen s remélte, hogy egy napon majd amikor túljut a férje elvesztésén, viszonozza a szerelmét. Erre összeállt azzal a drogos betegtologató senkivel. Méghogy író? Mert írt két könyvet? Elolvastam amiket írt. Csak azért, hogy megtudjam kicsoda. Massimo biztosan forgott a sírjában, hogy egy ilyen foglalta el a helyét. Bocs pajtás, de akkor még halottnak hittelek! Gondolom Éva pénzére hajtott.. a szép és gazdag özvegy.... búváriskola… Ugyan kinek a pénzén? Milyen jó is lett volna, ha én és Éva… Érte még az anyámmal is szembeszállnék!
      Rossi ügyvéd 49 éves volt, és még mindig a szülői házban lakott. Mindig olyan nőkbe szeretett bele, akik az anyjának valami miatt nem tetszettek és hagyta magát befolyásolni.
      – Ugyan már, fiam! Olyan sokat tanultál a diplomáért. Három idegen nyelven is beszélsz. És egy egyszerű varrónőt akarnál a házunkba hozni, aki nadrágok felhajtásából és törött zipzárak kicserélésével keresi a pénzt?
Vagy azt hogy:
      – De hiszen elvált asszony, két gyereke is van. Te mindig csak a gyerekek után következel. Más gyerekeit akarod felnevelni?
      – Igaz, okos, szép, de félvér… lehet fekete gyerekeitek születnek majd – volt a mama újabb kifogása, amikor egy nigériai anya és olasz apa lányának udvarolt.
      Biztosan Éva ellen is ezer kifogása lenne, hogy két férje is volt már, gyereke is van, és hogy nem olasz vér folyik az ereiben. De már nem törődne vele, inkább elköltözik, de többet nem fog a mama határozni. Ez az ő élete.
      Ideje hazamenni – nézett a faliórára. 22:15-öt mutatott. Felállt, fogta a konyakos poharat, és a kis konyhai mosogatóba rakta. Amikor indulni akart, meglátta a vizespoharat a dohányzó asztalon, amiből a nyomozónő ivott. Felemelte, körbeforgatta, és felfedezte a rúzsnyomokat rajta. Megszagolta, megnyalta... Még érezni vélte a jázminillatot a levegőben. Eszébe jutott a nő mély dekoltázsa, a melltartójának csipkéje, amely alig takarta el az érzéki mellbimbokat. Megérezte a merevedést.
      Nincs mese… eldobta magát a nagy fotelban, lehúzta a zipzárt a sliccen és kiszabadította a hatalmas hímtagot, mely követelte a magáét. Élénk maszturbálásba fogott.
      – Óh! Éva, Éva, csináld még – nyögte kéjesen.
      – Igen… igen… szerelmem…