Zsákutca


      A Mindenszentek Katolikus Iskola könyvtára a „C” épület első emeletén volt. Hatalmas, értékes kötetekkel tarkított, büszke hely, a közép-nyugati államok első számú iskolai könyvtára, egészen 1989-ig, Neagan Mills haláláig, ami később Mills gyilkosságként vált ismertté. A kisfiú testét itt találták meg, és ez éppen elég okot adott arra, hogy a „C” épületet egy kis időre elfelejtsék és kiürítsék, a könyvtár pedig költözni kényszerült.
      Amikor Cora Burton kisiskolás volt, akkor a könyvtár már az „A” épület harmadik emeletén várta az olvasókat. Cora kedvenc helye, mindig úgy érezte, hogy a Mindenszenteknek ez a legbiztonságosabb része.
      A könyvtár falait a tetőszerkezet miatt megcsonkították. Felülről besütött a nap, ami perzselő forróságot okozott, néha viszont szétloccsant esőcseppek hagytak nyomot az üvegen.
      A kilencvenes évekre az állomány megkopott, és a könyvtár szinte fele akkorára zsugorodott, sokkal kevesebb hellyel is beérte. A hosszúkás folyosó egy lépcsősorból nyílt, közvetlen a lépcső mellett, a baloldalon volt egy kis beugró rész, éppen annyi, hogy egy asztal és egy szék elférjen. A mindenkori könyvtáros helye.
      Miss Ingrid Johnsson nyugdíjazása miatt elhagyta a Mindenszentek Katolikus Iskolát, így új könyvtáros érkezett a harmadik emeletre.
      Az iskolai könyvtár könyveit tizenkét apró könyves szekrényre pakolták, úgy sorakoztak, mint a felállított dominók. A könyvtár legvégén két fenyő könyvespolc csak ifjúsági regényekkel volt tele. Az, hogy nem mindig tartalmazott ifjúsági könyveket, arról Cora tudott volna mesélni. Ahogy a fapolcokra nézett, azonnal megszólalt egy tizenegy éves hang a fejében:
      „Egy pillanatra megtorpant, elgondolkodott. Ám olyan erős volt a kísértés, hogy nem bírt ellenállni neki.”
      Baloldalon a könyvek, jobb oldalon hat asztal székekkel, ezek is egymás mögött. Pontosan a korlát mellett.
      A könyvtár egy nyitott folyosó volt, le lehetett nézni, egyenesen az aulára.Semmi sem változott, bár a kategorizált rendszert, a szekrénykét a sok kis fiókkal lecserélték egy számítógépre, ami elfoglalta az amúgy sem nagy asztal felét. A számítógép mellé kapott egy vonalkód leolvasót is: a diákoknak már olyan olvasójegyük van, amire vonalkódot ragasztottak, csak egy kattintás, és az egész könyvtári életét láthatta.
      Cora nem volt lenyűgözve.
      Leroskadt a hajdani Miss Johnsson székére, pár újdonság, modernizálás, de a légkör és a lényeg nem változott, a könyvtár most is a legbiztonságosabb helynek bizonyult. Meg akarta keresni ugyanazt a három könyvet, amit folyamatosan kikölcsönzött: Sue Townsend: Adrian Mole 13 és ¾ éves kínszenvedése, Csipkerózsa és más mesék (köztük a fent említett Kékszakáll) és Albert Soboul: A francia forradalom története 1789-1799. Csipkerózsa kivételével a másik kettő ott volt, talán mióta elment innen, más nem is forgatta ezeket a könyveket. Porosak és elhagyatottak voltak.
      Viszont, ha kilépett a könyvtárból, akkor már a biztonságérzete is elszállt, és rájött, hogy még mindig félt ettől a helytől. Gyerekként úgy nevezte: a Gonosz Hely. Talán az épületek egymásba fonódó labirintusa, vagy az a negatív erő, ami hömpölygött a falakból, nem tudott volna erre pontos választ adni, de annyi biztos, hogy volt valami az épületekben, ami ott járkált köztük, de eddig még senki sem látta.
      Minden oka meg volt a félelemre. Kisdiákként mást sem hallottak, csak kísértettörténeteket, például egy lány szelleméről, akit a „C” épületben akasztottak fel, és természetesen ott volt szegény Neagan Mills története is. Cora akár félvállról is vehette volna ezeket a történeteket, ha nem lett volna maga az iskola is olyan sötét és komor, jó alapként szolgálva mindenféle szaftos horrorra.
      A nyitott, félelmetes emeletek, a szűk lépcsőfeljárók, a folyosók kanyargós labirintusa, a zongoraszó, a helyek, ahova nem lehet bemenni, az ajtók, amik mindig zárva voltak. Meg az apácák. Ők mindig is itt voltak, most is éppolyan szúrósan néztek rá, mint húsz évvel ezelőtt.
      Tizennégy évesen vitték el a szülei innen, és akkor megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza.
      De most újra itt volt az iskola azon szegletében, ahol annak idején boldognak mondhatta magát, ennek ellenére, ha elindult a lépcsőn lefelé a homályos folyosón, valami megmagyarázhatatlan félelem szorította a torkát. Miért is kellett annyira félnie? Mi volt az a múltban, ami ennyire megragadt az agyában? És mi az, amire képtelen emlékezni?
      Mély lélegzetet vett, jobban kellene a valóságtól félnie. Cora Burton-nek nem volt egyszerű élete, és nem azért, mert hátat fordított Istennek, bármennyire szerette volna ezt Elsbeth nővér, a rend főnökasszonya bemesélni. Az egésznek nem volt köze Istenhez.
      Ha a fehérre meszelt folyosókon sietett végig, ahol a diákok tanultak a teremben, meg-megállt, hogy a tablókra nézzen, kikereste a saját évfolyamát. Ő nem szerepelt sehol, mintha nem is töltött volna itt hosszú éveket, mintha nem szívták volna az ő vérét is. Megérdemelne egy olyan fotót, ami alá odaírhatnák aranyozott gyöngybetűkkel: További túlélőink.
      Mégis úgy érezte, hogy hős volt, megmenekült a teljes leépülés elől. Dadogni kezdett és kétségbeesetten várták, mikor fejez be egy mondatot.
      Kö-kö-kösszz-köszönn-nöm, csak ennyire futotta, amikor év végén könyvet kapott.
      A szülei észrevették esztelen kapálózását, a dadogás, a szorongás, az álmatlanság és a tanulmányainak leromlása, mind-mind annak a jelei voltak, hogy baj van. Nem démon szállta meg a kis Cora-t, csak a nyomás, amit napról-napra a vállára tettek, nehéz volt egy olyan szabadlelkületű embernek, akivé később vált.
      Mégis, amikor nézte a tablót keserű szájízzel, fel kellett fedeznie boldogságának egy apró darabkáját, amiről teljesen elfeledkezett. Igen, az idő a szép dolgokat teljesen homállyá változtatja az ember fejében, amíg a keserűség örökre megmarad. Az idő megszépít klisé egy hazugság. Az idő csupán felejtést hoz. Ha valakinek egy ember a legfontosabb a világon, hogy lehetséges, hogy évek múltán már el is felejti, mintha sosem lett volna? Meddig tart a fontosság? Csak addig, amíg a képzelt szeretet tart? Vagy a képzelt szerelem?
        Cora-nak ez volt ő. Mr. Romualdo Rossi.
      Húsz évvel ezelőtt azt hitte, hogy szerelmes Romualdo Rossi irodalomtanárba. Mr. Rossi volt a legszebb férfi a világon (legalábbis az akkor tizennégy éves kislány számára), és amikor Cora harminchárom évesen újra visszatért ide, megtalálta őt az egyik tablón, és bizony, még mindig megremegett a térde.
      Természetesen ma már tudta, hogy mit is jelent a szerelem. Ettől a gondolattól egy kicsit maró, savas érzés égette a mellkasát, de tovább figyelte Rossi tanár úr fényképét. Nézte hatalmas zöld szemeit, szőkésbarna, kócos haját és széles mosolyát. Cora úgy hallotta, az érettségi utáni évben Rossi tanár úr már nem volt ott.
      Kár érte, szépséges férfi volt, már ha lehet ilyet mondani egy férfiről, nosztalgiázott a kép előtt Cora.
      Ő titok volt, a legnagyobb titka. Volt még valaki. Meg kellett erőltetnie magát, hogy emlékezzen.
      Egy kisfiú. Ott volt az a fekete hajú, halvány aranysárga bőrű kisfiú is, mandulavágású szomorú szemekkel. A kisfiú, aki a 4/B-be járt, és egy láthatatlan fal választotta el őket egymástól.
      Ram.
      El is felejtette. Pedig annak idején ő is fontos volt, amolyan kézizzadósan fontos.
      Ram-nak hívták, és a Cora-val egy idős lányok átnéztek rajta, mintha ő lett volna a láthatatlan kölyök. Senki sem szeretett együtt játszani azzal a kisfiúval, akinek az apja indiai volt. Hiába volt Dr. Bakish híres szívsebész, a gyerekek nem kedvelték Ram-ot, mert más volt, mint ők.
      Egyedül csak Cora látta.
      Most már nincs Rossi tanár úr, sem a kisfiú a 4/B-ből, de a szigorú, minden titkot tudó tekintetek megmaradtak. Az apácák ismerték a titkokat, főleg azokat, amelyeket az ember még csak véletlenül sem mond ki.
      Cora nem köszöntötte őket úgy, hogy „Dicsértessék, nővér!”, talán kisebb dacból csak ennyit mondott: „Jó reggelt, nővér!”, a nővérek pedig morcos arccal biccentettek neki.
      A húsz év alatt a diákok cserélődtek, és ezek a tanulók kicsit sem voltak szelídek és szentek, mint annak idején Cora-ék. Színes körmökkel, rövid ruhákban villogtak, az egyenköpenyt valószínűleg elégették a belső udvarban. (De szívesen megnézte volna Elsbeth nővér fancsali képét, ahogy az a jó kis zsákvászon anyag tüzet fog.)
      Húsz évvel ezelőtt meg sem fordult a fejében, hogy egyszer itt fog élni, a „B1” épület második emeletén, a tizenhármas szobában, az egyetlen olyan helyen ahol a fürdőszobában kád van. És hideg: a központi fűtés csak nála vacakolt. Mint annak idején, most is csak arra gondolt, hogy az iskolán kívül legyen, de ez mostanra lehetetlenné vált, elvégre ez volt a rejtekhely.
      Az előző munkahelyén sokkal nagyobb volt a könyvtár, és az ott élőknek nem volt olvasókártyájuk, felesleges is lett volna, és Cora örült, ha egyben kapta vissza a könyveket. Ott a könyvtár két részre volt szeparálva, volt egy rész a dolgozóknak fenntartva, és egy a betegeknek.
    Gomorra város elmegyógyintézete sokkal kellemesebb volt, mint ez a tiszta és rendezett intézmény. Tartaros Elmegyógyintézet folyosóin vizelet és gyógyszerszag terjengett, az ápoltak halkan nyöszörögtek, és csillogó szemekkel kölcsönöztek könyvet Cora-tól, de az élet sokkal nyugodtabb volt. Az ott dolgozók igyekeztek mindennap rendet tartani, és azt éreztetni a betegekkel, hogy a külvilág nem lökte el őket maguktól, még akkor se, ha igazából ez így volt. A Tartaros Elmegyógyintézet vészjóslóan kacsingatott le a városra, a város pedig a lehető legjobban hátat fordított neki, mert akkor lehet, hogy nem is létezik.
      Pedig létezett, és a benne lakó száz beteg lélegzetével örökösen ébren tartotta.
      Nem álltak sorban a könyvtáros állásért, így Cora-nak egyenes út vezetett oda. Nem hagyhattam magára, folyamatosan csak erre gondolt.
      Az elmegyógyintézet könyvtárosa lett, mert ott akart lenni mellette, annak ellenére, ami történt.(Bármit megtettem volna azért, hogy a közelében lehessek.)
      Egyszer már elvesztette őt, és azt érezte, hogy soha többé nem lesz képes reggel felkelni az ágyból, nem fog tudni mosolyogni és egyszerűen semmi kedve nem lesz lélegezni, mert ő sem lélegzik, mert ő sem él.
      (Igen, határozottan esett azon a napon, amikor a rendőrök beállítottak hozzám.)
      Egészen addig. Arra a napra Cora nem akart emlékezni, de az volt az a nap, amikor el kellett mennie onnan, és ez vezette a Mindenszentek Katolikus Iskolába. Mekkora szerencse, hogy Miss Ingrid Johnsson nyugdíjba vonult.
      Isten áldása. Vagy mégsem?
      (Minden alkalommal, ha lehunyom, a szemem látom, ahogy elborul a tekintete, felteszi azt az átkozott álarcot és elindul felém.)
      Akit a legjobban szeretett, aki miatt a levegőt is megvonta volna magától, nem ismerte meg, és meg akarta...
      (Mély lélegzet...)
      Ezt mondta a doktor is. Szembe kell nézni a tragikus eseménnyel. Mit is akart tenni Tom Pine? Mit is akart tenni vele a férje? Cora ajka még most is megremegett, ha kimondja magában: Meg akart... Erőszakolni! Meg akart gyilkolni!
      (Nem ismert fel, nem tudta ki vagyok.)
      Meg akarták menteni, ezért helyezték át ide, a Mindenszentek könyvtárába. Itt lesz ideje feldolgozni az eseményeket.
      (TOM!)
      Az ő drága, jóságos Tom-ja hogy válhatott közveszélyessé?
      Tom.
      ...és...
      (Jonathan.)
      Jonathan-ra gondolt, a bátyjára. Jonathan Burton, a bátyja, az ő tökéletes bátyja, akivel három tévéreklámot forgattak, meg hat tévéfilmet és egy Wilde színdarabban is játszott. Jonathan Burton egyik délután felakasztotta magát. Nem hagyott búcsúlevelet, csak üres Gin-es üvegeket. Jonathan, a helyes kölyök, ahogy kezdte levedleni gyermeki báját, már nem volt annyira keresett. Képtelen volt várni, képtelen volt arra gondolni, hogy nem játszhat többet. Nem tudni pontosan mi vezette az öngyilkosságához.
      Ez a gonosz ház előcsalta Cora sötét démonait, Tom Pine, a férje folyamatosan kísértette, de a testvérére már egy jó ideje nem gondolt. Mindezek ellenére, sosem mutatta az érzelmeit senkinek, a diákok előtt kedves és mosolygós maradt. Neki semmi sem fájt, a gonosz ház képtelen volt arra, hogy Cora bármilyen emléktől mások előtt elsírja magát.
      Délelőttönként csak néhány osztály jött a harmadik emeletre, hogy pár lexikont unottan átlapozzanak. Tinédzserek csicsergésetől volt hangos az „A” épület. Megismerkedtek Cora-val, a fiatal nő türelmes, erőltetett mosollyal mutatkozott be nekik, és a lányok unottan vették tudomásul az új könyvtáros jelenlétét.
      A lányokat kísérő Julianne nővér végig mérte Cora-t, és lerítt róla, hogy nem ért egyet hullámos, világosbarna hajával, ami az arcába csapott. Julianne nővérnek vékony szálú, semmi színű rövid haja a koponyájára tapadt. Valószínűleg magának vágta. Cora igyekezett barátságos lenni vele, de Julianne nővér távolságtartó volt, még akkor is, amikor kiderült, hogy szomszédok: a nővér a tizenkettes szobában lakott. Ezt Cora észben tartotta, hogy Julianne mindent lát, és lejelenti az Úrnak, vagy legalább is a főnökasszonynak.
      Este, miután a diákok megvacsoráztak, a „A” épület alagsorában, ő is sorban állt a tanárokkal és nővérekkel együtt a vacsoráért. Nem szóltak hozzá, csak némán méregették. Igen, ő volt az, aki az elmegyógyintézetből jött.
      A gond az volt, hogy Cora kívülálló, egy civil, aki bepofátlankodott az ő törékeny, zárt világukba. Azzal bíztatta magát, hogy nem lesz semmi baj, ha ők nem szólnak, ő sem szól. Talán így eltöltheti az időt. Cora elmosolyodott az ostobaságokon, amit a gonosz ház megtartott. Akkor nem tűnt gonosznak, csak felszínesnek és ostobának.
      (Na, mi van vénlány, te is öregszel?)
      Láthatatlan emberré edzette magát, nem fog bajt keverni. Nem mintha az elmegyógyintézetben kereste volna a bajt, de legalább az ápolónőkkel jól kijött. Főleg, Evelyn Kyle-al. Evelyn intézte neki ezt az állást is, hálásnak kellene lennie, de most egy pillanatra sem érezte úgy, hogy bármit is megköszönhetne neki. Elvégre kerülte ezt a helyet. Hiába volt Gomorra városa túlságosan is nagy, ő mégis itt kötött ki.
      Újra.